„A hős egyre lentebb merészkedett a nyirkos, dohos kazamatában. Ami óvatosságra intette az az volt, hogy a falakból sírontúli hörgések és neszek százai borzolták idegeit. Vigyáznia kellett minden lépésére, mivel a kezében lévő fáklya pislákoló fénye csak az előtte lévő út töredékét világította be. Miközben magában átkozta azt a fogatlan vénséget - aki jópár legurított kupa bor után önzetlenül osztotta meg a kocsma hallgatóságával, hogy a dryadok erdejében lévő elfeledett sír mesés kincseket rejt – néhány álmos tekintetű bőregér pislantott fel szárnyai alól a hirtelen jött fáklyafényre. Már vagy egy órája koptatta hiába a járatok talaját, de nyoma sem volt semmi csillogó drágakőnek vagy letűnt kori lovagok eltemetett fegyvereinek, csupán bőrvértjére ragadt pókhálóból halmozódott fel egyre több. Ekkor hirtelen tengernyi izzó vörös szempár villant fel előtte a sötétben, amitől meglepve visszahőkölt. Lassan előhúzta fattyúkardját majd nyelt egyet. – Ó ti égiek, már megint csalfa játékot űztök velem! – Egy pillanatig farkasszemet nézett a rászegeződő tekintettekkel és kihívóan suhintott egyet a rideg acéllal. A szempárok tulajdonosai mintha csak erre vártak volna, fülsiketítő vinnyogás kíséretében rávetették magukat egytől-egyig, a fáklya a padlóra zuhant és sisteregve elaludt. Nem sokkal azután a kövek közötti rések mohón itták fel a megbukott kalandor kiontott vérét… ”

A Dungeon Siege első része nem titkoltan a Diablo 2-t szerette volna letaszítani trónjáról és bár az áttörés nem született meg, mégis játékosok ezreit csábította el a Blizzard „drágaszágától”. Igazi akció-RPG készült, abból is a jobbik fajtából. A Gas Powered Games-nek ugyan ez volt az első játéka, de a szakmai igazi egyéniségének, Chris Taylor-nak a vezetésével nem mondhatni, hogy tapasztalatok hiányában zajlott a fejlesztés. Az úriember mögött olyan nagyszerű címek sorakoznak, mint a Total Annihilation széria. A Dio2-vel ellentétben, itt már a játékmenet mellett nagy hangsúlyt fektettek a színpompás 3D motorra is, melynek sajátosságai a hatalmas, töltések nélküli játéktér és precíz műgonddal kialakított kazamaták. A látványhoz forradalmi fejlődésrendszer párosult, de ez sem feledtette velünk a kisebb-nagyobb hiányosságokat, ezek közül talán a legelkeserítőbb, hogy a játék teljesen lineáris volt, nem térhettünk le az utakról és nem kóborolhattunk szabadon a birodalomban. Másik dolog, hogy a készítők olyannyira csak az akcióra helyezték a hangsúlyt, hogy nem voltak képesek valamirevaló történeti szálat összekalapálni nekünk. Amennyire felhasználóbarátra szerették volna kezelést, olyannyira lőttek bakot a fejlesztők, mivel a csaták bár izgalmasak voltak csak annyira szólhattunk bele a történésekbe, hogy kiválasztottuk a kívánt varázslatot és fegyvert és ráklikkeltünk az ellenfélre, majd malmozva vártuk a csata befejeztét. Ha időközben nagyon leamortizálták volna nyolc hősünk valamelyikét, csak rá kellett böknünk a gyógyital ikonra, erre mindenki újra fittnek érezte magát. A Single rész hiányosságait feledtette velünk a Multiplayer szekció ahol megkaptuk mindazt, amit az egyjátékos módból kimaradt: szabadon bejárható, új kontinens, néhány új választható fajjal – köztük a csontvázzal. Mindent összevetve rendkívül hangulatosra sikeredett a Dungeon Siege első fejezete, melyhez nem sokban járult hozzá a tavaly megjelent Legends of Aranna expanzió, de mi már akkor is a második rész után sóvárogtunk.

Többszöri halasztás után végre a boltok polcain landolt az igazi folytatást, amire – köszönhetően az ínycsiklandozó előzetes videóknak – nagy áhítattal csaptam le, pláne hogy a tavaszi Dungeon Lords csalódást keltett bennem. A készítők aziránti igyekezete, hogy az első rész negatívumait teljes mértékben kijavítsák megvalósulni látszik, de még korántsem hiánytalanul. Egyik sarkalatos pont ez esetben a tisztességes fantasy történet, ami ugyan most sem emelkedik eposzi nagyságokba, de határozottan fogyasztható darab sült ki belőle. Az előtörténet tanulsága szerint zsoldosként tengetjük mindennapjainkat egy Valdis névre hallgató velejéig gonosz hadúr szolgálatában. Háború van, szóval hiába minden fenntartott erkölcsünk, kíméletlenül gyilkolnunk kell, azokat, akiket urunk parancsa megkíván. Az alapvetően békés természetű dryadok nem valami szerencsések, hiszen a hadjárat az ő szigetükre sodorja seregünket, hogy tekintélyes etnikai tisztogatást vigyünk be köztük. Minden szépen megy mindaddig, amíg arra kerül sor, hogy Valdis kipengesse a beígért zsoldot az őt hűen szolgáló katonák között, de sajnos elmarad a fizetség, tetejébe az elit talpnyalóival lemészároltatja a feleslegessé vált fegyverhordozóit, a célpontok között van becses személyünk, valamint közeli cimboránk is. A szerencse a mi oldalunkra állt, hiszen valamilyen úton-módon, mégis sikerült túlélnünk Valdis haragját, azonban barátunk ugyanezt már nem mondhatja el magáról. A dryadok táborában térünk magunkhoz rabszolgaként, és váltig bizonygatjuk volt ellenségeinknek, hogy mi voltaképpen mindig is a jó oldalon álltunk, és ha akarják bármikor helyrehozzuk a kisebb baklövéseinket. Fogvatatóink hajlanak a megállapodásra, szabadon engednek, de bizonyítanunk kell nekik hűségünket néhány küldetés teljesítésével. Innentől a sztori végre beindul és ahogy sikerül megbarátkoznunk a békés erdei néppel, fényt deríthetünk Valdis igazi céljára és a háttérben mozgolódó hatalmakra. Tolkien-i szintű, katarzisszerű élményben ugyan nem részünk, de a sok átvezető jelenetnek és a párbeszédeknek köszönhetően sokat megtudhatunk a Dungeon Siege 2 világáról. A játék közepe táján kezd körvonalazódni valódi célunk, miszerint meg kell találnunk két nagyhatalmú tárgyat, amelyek együttesen képesek elhozni a világvégét, ha gonosz kezekbe kerülnek. Az első egy mágikus kard, amelyet sajna Valdis birtokol, a másik pedig egy pajzs. Utóbbi darabjai szétszóródtak Aranna szerte, így elsődleges feladatatunk ezek felkutatása, majd a pajzs összerakása lesz, végül pedig mehetünk a kardért is. A főszál mellett rengeteg melléküldetést oldhatunk meg, amelyek megoldása közben térképezhetjük fel a birodalom eldugott szegleteit is. Igaz, hogy nagyobb szabadságunk lesz az előző résszel ellentétben, de a történet voltaképpen továbbra is lineáris. A korábban felfedezett területekre később is visszatérhetünk, ámbátor feleslegesen, mivel új küldetés nem szólít vissza minket.

Jó szokásomhoz híven ismét női karakter indítottam a játék elején – továbbra is fenntartom azt az álláspontom, hogy inkább nézek női fenekeket a játékkal eltöltött hosszú órák közben, mint a férfiakét, ám csapatunk létszáma csakhamar úgyis megszaporodik a történet folyamán. Mielőtt valakit leszerződtetnénk a partiba, mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk, mivel nekünk kell állnunk a tag szálláshelyét a fogadóban – gyakorlatilag ez az összeg felel meg a zsoldnak. Nagyon ügyelnünk kell a megfelelő csapatösszeállításra, mivel ha nincsenek olyan kulcsfontosságú karaktereink, mint a gyógyító mágus, vagy íjász, - hiába a feltápolt harcos – hamarosan mindnyájan fűbe harapunk. Az ideális társaság szerintem két bivalyerős harcosból, egy természetmágusból, egy csatamágusból és egy íjászból áll, arra kell törekednünk, hogy minden karakterosztályból szerepeljen legalább egy tag. Köztes megoldás nem létezik, tehát pölö nem lehetünk egyszerre kardforgatásban és tűzlabdadobálásban jártas többkasztú kalandozó, mint a D&D rendszerén alapuló RPG-kben, a Dungeon Siege 2-ben mindennél fontosabb a karakterek specializálódása, magyarán már a történet elején el kell döntenünk, hogy mi legyen hősünk fő profilja, valamint a hozzánk szegődött csatlósok azzal foglalkozzanak, amivel csatlakozásuk előtt is. Az első rész nagy kedvencei, a málhahordó csacsik ezúttal is visszatérnek, sőt vehetünk magunknak más, egzotikus – akár közelharcban is bevethető – teherhordó lényt is. A fejlődési rendszer továbbra is egyike a manapság leglogikusabb, legjobban alkalmazható rendszereknek. Mindig csak az a képességünk fejlődik, amelyiket használjuk is. A készítők természetesen nem ragadtak le az előd rendszerénél, hanem megtoldták azt a Diablo 2-ből ismert fa-rendszerrel. Tehát szépen, egymás után fejleszthetjük képességeinket, elképzelhető hogy néhány skillnek tetemes mennyiségű pontköltsége van, ezét alaposan meg kell gondolni, hogy mire is van szükségünk.

Jelentősen javítottak a harc- ill.. mágiarendszeren is, most már mérföldekkel kiélezettebb küzdelmekben lesz részünk. Az első és legfontosabb dolog a harc közbeni helyezkedés, legalább annyira jelentős, mint egy körökre osztott stratégiában. Értelemszerűen a csépeléshez leginkább közelharcban jártas harcosok kellenek, míg a háttérből mágusok és íjászok oszthatják az áldást. Előfordulhat, hogy a fejlettebb MI-nek köszönhetően a gépi ellenfelek megpróbálják kispécézni magunknak az egyik gyengébb karakterünket, ez esetben ne törődjünk semmi mással, csak siessünk a bajbajutott segítségére. Olykor ne szégyelljünk egy darabig visszavonulni, a szemtől-szembe taktika nem mindig kifizetődő. A kaland során több hasznos fegyverre és páncélra lelünk, többnyire ezek szokványos, extra-nélküli cuccok, de sok esetben ritka, mágikus tárgyakkal is összehozhat a sors bennünket, amiket a program véletlenül generál és lényegesen ritkábban jutunk majd hozzájuk, mint a DS1-ben. Varázslóink hasonló elven sajátíthatják el a különböző spelleket, tehát ha találunk egy varázstekercset az út széli bokorban, nincs más teendőnk, mint az inventoryban belehelyezni a varázskönyvünkbe és ha minden klappol, azaz ha képességeink is megengedik, bármikor el is süthetjük azokat. A különböző fegyvereket és mágiákat a karakter portréja melletti kis slotokban aktiválhatjuk. A varázskönyvben három rubrika áll rendelkezésünkre, az elsőben – mágiahasználók esetében – a szabadon elkántálható mágiák kerülhetnek, a másodikba csak a bizonyos időközönként alkalmazható varázslatokat tehetünk, míg az utolsóban a passzív varázslatok helye van.

Ellenfeleink intelligenciája érezhető fejlődésen ment keresztül, minden ellenféltípus máshogy viselkedik. A butább szörnyek, gondolkozás nélkül ránk törnek, de a humanoid ellenségekbe némi értelmem is szorult, kiismerik csapatunk gyenge pontját és nyugodt szívvel rátámadnak a satnya mágusokra és íjászokra. Az MI asszisztálása rendkívül élvezetessé tette az összecsapásokat. A DS2 multiplayer szekciója legalább annyira kiemelkedő része a játéknak, mint az előd esetében, most is kooperatív állhatunk neki a küzdelmeknek, mást nem is nagyon kívánhatna az egyszeri gamer egy szerepjátéktól.

Hiába a grafikai tuning, ha a kinézet rovására mentek a sorozatos halasztások. Az engine mindenkinek ismerős lehet az első részből, tény és való, még most is megállja a helyét a korrekt ráncfelvarrásoknak köszönhetően, de nem tagadhatja le gyengeségeit. A környezettel még nincs is gond, a sűrű dzsungelek és az észvesztő magasságok nagyon a helyükön vannak, főleg a kazamaták – elvégre erről kapta a nevét a játék – még mindig mesteri érzékkel vannak megalkotva, kellően feelingesek. Ha viszont vettünk egy közelebbi pillantást a karaktermodellekre – amire sokszor lehetőségünk nyílik az átvezető jelenetek alkalmával – már cseppet sem lehetünk feldobva, mivel azok alacsony poligonszámú, baltával faragott fizimiskájúak. A rajtuk feszülő páncélok és a kezükben szorongatott fegyverek viszont abszolúte aprólékosan megjelenítettek, így mindent összevetve a kinézet nagyon vegyes képet mutat. A karakteranimációkkal gond nem volt, még közelről nézve sem, bár a száj mozgása még a második részre sem lett beleépítve a játékba. A különféle szörnyek kidolgozása - ismerve a kínálatot – eléggé meggyőző, még akkor is, ha becsúszott néhány kevésbé szemrevaló példány is.

A zene külön fejezetet érdemel, hiszen ismét csak Jeremy Soule muzsikájának lehetünk fültanúi. A mester - ha lehet mondani – meglehetősen otthon van az RPG témákban, szinte minden valamirevaló szerepjáték megzenésítése az ő nevéhez fűződik. A betétek valami elképesztő alaphangulatot szolgálnak és ha túlságosan gonosznak akarnék látszani azt mondanám, ugyan nem annyira jól sikerült darabok, mint a NWN-ben vagy a Morrowindben, de még így is a királykategóriába sorolhatók. Nekem leginkább a DS1-ben hallott darabok újrafeldolgozásai jöttek be legjobban. Az egyéb hanghatásokba belekötni botorság lenne, ha valaki kételkedne ereszkedjen alá valamilyen sötét dungeon-be és hallgassa a neszezéseket valamilyen tutkó 5.1-es hangrendszer birtokában - garantáltan a gatyájába fog ereszteni a gyönyörűségtől. A szinkron nem erőltetett, kellő beleélésről tesznek tanúbizonyságot a szerződtetett művészek. És csapatunk tagjai között néha még párbeszéd is kibontakozik, tehát nem burkolóznak kínos hallgatásba, mint anno az első részben.

Annak idején kétszer vittem végig a DS1-et és most sem fogok másképp tenni a folytatással sem, régen nem tapasztalt élmény szele csapott meg a teszt alatt. Ugyan 20-30 óra alatt nyugodt tempóban végigjátszható a történet, azaz távol áll a 60-70 órás RPG-ktől, mi több sokszor leszünk holtponton is a viszonylagos monotonitás miatt. Ezeknek a negatívumoknak sem sikerült megtépázni a Dungeon Siege 2 nagyszerűségét, hiszen az igényes akció-orientált RPG-t szeretnénk, keresve se találnánk jobbat, sok tekintettben még az aggastyán Diablo 2-n is túltesz. A megvalósított újdonságok – főleg a harcrendszer - új szintre emelték a sorozatot, így a mai szerepjáték pangás idején felüdülést hozhat ez az unikumprogram. Remélem a kiegészítő lemez sem várat sokáig magára, addig is hideg élelmet és ice teát bekészíteni a gép mellé, ereszkedjünk le Aranna hullaszagú kazamatáiban.