Divatnak nevezzük az egy-egy korszakra érvényes és általánosan elfogadott nézeteket a kultúra külső megjelenési formáiról az életstílusról, az étkezési szokásokról vagy az autókról éppúgy, mint a ruházkodásról. Az emberi ruházkodás történelmi fejlődése elválaszthatatlan a divattól, ezért általában azonosnak is tartják a kettőt.
Az öltözködés divatja a civilizált emberi társadalomban nagyon komolyan veendő tényezője, a gazdasági jelentőségéről ne is beszéljünk. A divat változásaiban, változékonyságában mindig ott rejtőzik a végérvényes szépségideál ígérete, ami egyébként nem létezik. Az emberpontosabban a fogyasztó - mindig készségesen hisz ennek a csábításnak, és mindig újból kénytelen engedni egy még újabb divat diktatúrájának.
A divat stilizálásának alapvetően az emberi test a tárgya. Minden kor kialakítja az emberi test esztétikai ideáljának saját mércéit. Ezek a különbségek legszembetűnőbben a női szépségideál változásában nyilvánulnak meg, ami a jól táplált Rubens-ideáltól a ma kedvelt karcsú, vékony, magas alkatig terjed. A ruházat a test egyes részeit hangsúlyozza vagy elnyomja, hogy ezzel a mindenkori ideálhoz közelítse a sziluettet, tehát korrigál és stilizál. Jellemző példái ennek a középkori női sziluett az enyhén kitolt hassal, ahogy a kor számos műalkotásán megfigyelhetjük, vagy a rokokóé a túlzottan karcsú derékkal.
Csak a XX. században vetettek véget, amikor már jobban tekintetbe vették a test természetes vonalát - a törzsfűzővel való fájdalmas egészségtelen deformálásának, ami lényegében a kínai kislányok lábának elnyomorítására és primitív törzsi szokásokra emlékeztet.
A test arányait is erősen befolyásolja a ruházat felépítése. A kosztümtörténetben leggyakoribb irányzat a tényleges testmagasság növelése. Az alak vagy a kiterjedés optikai megnagyobbítása - pl. az abroncsszoknya - többnyire viselője társadalmi jelentőségét, méltóságát volt hivatva kidomborítani. Koronként a ruha hossza - pl. a középkori uszály -, de a felhasznált anyag mennyisége is kifejezte az illető társadalmi rangját.
A "tisztességes öltözködés" európai normája meglehetősen állandó volt. Igazi forradalmat jelentett századunk elején a női lábak "lemeztelenítése". Korunk öltözködése - főleg a sportruházat - egyre többet hagy fedetlenül.
Az egyik legrégibb ismert dekoltázs a krétai kígyós istennő szobrocskáján látható. A görög művészet emlékei is egész sor változatát mutatják. Aztán hosszú szünet után a középkorban tűnt föl újból a burgundi viseletben, ahol nemcsak a mellet hagyja részben szabadon, mint eddig, hanem a hátra is kiterjeszkedik. Az életigenlő reneszánsz korban is mély volt a ruhakivágás a mellen, ekkor már testhez álló mellényke korrigálta az alakot és emelte meg a keblet. Jellemző, hogy a szigorú spanyol viseletben tilos volt a dekoltázs.
A barokk korban hordtak újból mélyen kivágott ruhákat, a kivágás a rokokó viseletben még mélyebb lett.
A ruha alkotója számol a férfi és női test jellegzetességeivel, és felhasználja a formaadásnál. A női ruházatnál a leplezett és födetlenül hagyott részek váltakozásában ritmus nyilvánul meg. A divat története alighanem egyidős a ruházkodás történetével. Attól a perctől, amikor az ember felfedezte, hogy a ruhadarabok védelmet nyújtanak az időjárás viszontagságai ellen, nem telhetett el hosszú idő addig, amikor elkezdett töprengeni ruhája másik, esztétikai és stilizáló funkcióján. A ruházat olyasminek mutatkozott, amiben talán legközvetlenebb módon tudta érvényesíteni művészi felfogását. Hiszen az öltözködés a mai napig is olyan eszköz, amellyel önmagunkról és a világról alkotott elképzeléseinknek látható formát tudunk adni.