Szeretem…

Szeretem kezed, mely gyengéden simogat,

Szeretem érintésed, mert mindig erőt ad.

Szeretem hajad, mely homlokodra borul,

Szeretem szemöldököd, mely simításra szorul.

Szeretem karod, mely szorosan ölel,

S ha akarom sem ereszt el.

Szeretem szemed, mely örökké csillog,

S ha belenézek, látom azt, ki boldog.

Szeretem ajkad, mellyel rabul ejtesz,

S ilyenkor csak azt kívánom: Soha ne eressz!

2001. 12. 28.

Veled

Hiányzol, mint hervadó virágnak az éltető eső,

Mint tavaszi fának a sugarakban rejlő erő.

Felidézem arcod, s olyan erő kerít hatalmába,

Mely a magasba repít, hol az angyalok várnak.

A hely, hol a boldogság madarai dalolnak.

Ám ezen a helyen én nem lehetek boldog,

Ha te nem vagy velem, ez mind nem nagydolog.

Mit sem ér az egész Nélküled kedvesem,

Ó bárcsak itt lennél most velem!

2001. 12. 26.

Hol lehetsz most kedvesem

Igaz – e hogy ezt tetted velem?

Árulásod fáj, de mit tehetnék,

Nyugodt ebben a percben hogy lehetnék?

Zálogba adtam szívem neked,

Oly jó volt minden egyes perc veled.

Látni téged még egyszer… Isten veled!

2001. 12. 29.

Ő

Meglátni, s megszeretni egy pillanat műve volt,

Éreztem, szívem egyre hevesebben zakatolt.

S bár nem sejtettem, hogy ő is így érez,

Mégis valami azt súgta: ebből szerelem lesz.

Elbűvölt hangja, mosolya szeme pillantása,

Erős karja, kedvessége, személyes varázsa.

Ezt az érzést szavakkal kifejezni képtelenség,

Rá nem gondolni egy percig? Lehetetlenség.

Mintha fogoly lennék, az Ő szívének foglya,

Szabadulni? Már nem is akarok soha.

Az övé akarok lenni teljes szívemmel, s lelkemmel,

Boldoggá akarom tenni tiszta szerelmemmel.

2001. 12. 29.

Szerelem – szeretet, mi a különbség?

Szerelem – szeretet, mi a különbség?

Mindkettőhöz a szívre van szükség.

E két érzés páratlan, felbecsülhetetlen,

Igaz, néha fájdalommal jár, mi elviselhetetlen.

A szerelemért olykor meg is kell küzdeni,

S ha kell, kit szeretünk el is, kell feledni.

De ha e kötelék szoros, mindennél szorosabb,

A másik lesz számunkra a legfontosabb.

A szeretet hasonló érzés, közel áll a szívhez,

Hisz ez az az érzés, mely egy bábut emberré tesz.

Ha nem lenne szeretet, szörnyű sivár lenne az élet,

Ez ugye cseppet sem bonyolult elmélet?

Elmélet, melyet nem lehet megfejteni,

Mint ahogyan érzelmeinket sem lehet elrejteni.

De ugyan miért is titkolnánk, mi lakozik bennünk,

Ha boldoggá teszi azt, kit szeretünk?

2001. 12. 28.

Szeress!

A világon sok ember szenved,

Ezért amikor csak lehet, nyújtsd a kezed.

Mert ha a segítő kéz enyhíti a fájdalmat,

Akkor az a szó: szeretet, megöli a kínokat.

Ha egy jóságos tündér érkezne e Földre,

S örök boldogságot bocsátana életedre,

Ne szégyelld kimondani: köszönöm,

Meglásd, szíved átjárja a határtalan öröm!

2001. 12. 28.

Nem jön álom a szememre…

Nem jön álom a szememre,

Csak egyre tudok gondolni, érintésedre.

Magam előtt látom igéző szemeid,

 Már soha nem feledem simogató kezeid.

Gondolataim körülötted járnak,

Kicsi szívem kapui örökre bezárnak.

Vajon megérdemellek – e Téged?

E kérdés nyugodni nem enged.

Ha lehetne három kívánságom,

Nem lenne nehéz kitalálnom.

Szívem óhaja csupán egyvalami:

Téged soha el nem engedni, s csak szeretni…

2001. 12. 29.

Amikor velem vagy

Amikor velem vagy

Tudod milyen édes vagy?

Mindig megnevettetsz,

S kedvességeddel rabul ejtesz.

Miért vagy ilyen jó hozzám?

Ha veled vagyok, miért lángol így orcám?

Tudom, ezek csak ostoba kérdések,

De mit tegyek, ha így szeretlek?

Ha este nyugovóra térek,

Ezüst szárnyakon hozzád repít a lélek,

S csak szállok, szállok, míg el nem érlek,

Így reggelente boldogan kelek.

Ha fájdalmat érzek? Akkor is velem vagy.

Különben mondd, hogy tudnám elviselni, hogy?

Ha felidézem arcod, s abba kapaszkodom,

Máris kellemesebb, s enyhül a fájdalom.

Ha örömet érzek? Akkor is velem vagy.

S tudom, együtt örülsz velem, még ha távol is vagy.

Ez a legszebb érzés: az öröm.

Mit is mondhatnék: köszönöm

2001. 12. 29.

A Bárányka

Éjszaka van. Sötét, hideg éjszaka.

Az emberek otthonaikban boldogabbak, mint valaha.

A csillagok – mint alattvalók – dicsőítik a Holdat,

Melynek udvara oly gyönyörű, mint a káprázat.

Fehér lepel borítja a házak tetejét,

A fák lombját, a templom keresztjét.

Kis bárányka reszket az anyja mellett,

Vajon miért fél? Hisz még csak most született.

Nem fél bizony, hanem fázik,

Az akolban süvítő szél tanyázik.

Fenn az égen mintha a Hold is fázna,

Pedig fényes palástból áll ruhája.

A bárányka egyre közelebb húzódik,

Szegény kis állat iszonyúan fázik.

Anyja kétségbeesve tekint le rá:

Óh Istenem, vigyázz nagyon rá!

Másnap reggel az akol feltűnően csendes,

Még csak egy eltévedt veréb se repdes.

Az állatok egymáshoz bújva melegítik egymást,

Még mindig tombol a hideg szemlátomást.

A bárányka csak fekszik mozdulatlanul,

Anyja rémülten veszi észre: nem mozdul!

Nyalogatja, ébresztgeti, de semmi változás,

Hirtelen azt hiszi, mindez csak látomás.

Újra megpróbálja, nem adja fel,

Szíve megszakad, ha kicsinye nem ébred fel.

Egyetlen gyermeke valóban elhagyta?

Szívszaggató zokogás lett úrrá rajta.

Istenem, hogy történhetett ez meg?

Kis magzatom miért nem szántad meg?

Az akolban a többi állat sírva vigasztalja,

Hiába. Egy anya gyermekét semmi sem pótolja.

2001. 12. 29.

Édesanyámhoz

Mikor megszülettem, ő vigyázott rám,

Ő adta rám első kisruhám.

Ha beteg voltam, ő aggódott értem,

Soha ne vedd el őt Istenem!

Ma már nagy vagyok, igaz,

De anyára mindig szükségem van.

Azt hittem tudok már mindent mindenről,

De csakhamar rájöttem, semmit az életről.

Anya csak egy van, és meg kell becsülnünk,

Vigyáznunk rá, és nagyon szeretnünk.

Ha tehetném, megállítanám az idő kerekét,

S el nem engedném soha édesanyám kezét.

2001. 12. 29.

Szerelmemnek

Az a nap volt életem legszebb napja,

Mikor megfogtad kezem gyengéden, simogatva.

Azt kívántam, bárcsak megállna most az idő,

Éreztem azt a melegséget, mi egyre csak nő.

Ugye mindezt te is érezted?

Különben nem remegett volna úgy a kezed.

Mindketten tudtuk, ez nem csupán álom,

S hogy így történt, egy cseppet sem bánom.

Szívem most már csakis a Tiéd,

Vigyázz rá, szerelmünk a tét.

Tudom, benned megbízhatok,

Mindent, mi enyém, neked adhatok.

Már csak egyetlen kívánságom van:

Azt a szót szeretlek, vég nélkül halljam.

S ne csak mondd, érezd is e szó súlyát,

Mert, csak ha így lesz, tesz boldoggá.

                                                                                              2001. 12. 31.

A Fény

Volt egyszer egy szépséges lány,

Nem is volt nála szebb talán.

Ám ő ennek ellenére boldogtalan volt,

Szíve ólom, láncokkal lakatolt.

Egy nap, mikor a tükörbe nézett,

Valami különös, furcsa dolgot érzett.

Rádöbbent, elege van a magányból,

S kiszabadítja szívét a láncokból.

Nem volt többé durva, megváltozott,

Az emberekkel mindig jó, s kedves volt.

Szerették, s tisztelték is nagyon,

A jóság bizony óriási vagyon.

A lány amerre csak járt-kelt,

Mosolyával mindenütt csodát tett.

Tudta, mennyire szeretik őt,

Már csak egy óhaja volt: meglelni Ő-t.

Kutatta, kereste éveken keresztül,

Míg meg nem öregedett, s bele nem őszült.

Érezte közel a vég, s mindennek vége,

Majd megszakadt magányos vén szíve.

„Így kell hát meghalnom, eltávoznom innen?”

E gondolatok foglalkoztatták éppen.

Míg egyszer csak hatalmas fényt látott,

S egy különös, hívogató hangot hallott:

„Gyere gyermekem, jöjj hát közelebb!”

Az asszony követte, s még egyet lépett.

Követte a hangot, s a határtalan fényt,

Még soha nem látott ilyen tüneményt.

Érezte teste egyre könnyebb lesz,

S a fény egyre erősebb lesz.

Mígnem már szinte repült szállt,

Szíve egyre szabadabbá vált.

Már nem is akart visszatérni, s élni,

Egyet akart, ezen a világon boldog lenni.

Körülötte angyalok cikáztak s szálltak,

Fülébe súgták: „Ne félj, téged itt már vártak!”

2001. 12. 31.

Sírj, ha fáj!

Ha valami nyomja kis szíved,

Sírj, meglásd könnyebb lesz a terhed.

A könnyek, akár a nyári zápor,

Megtisztítják lelked a bánattól.

Sírni nem szégyen, ne is szégyelld soha,

Miért kéne, hisz Isten így akarta.

Ilyennek teremtett, így szeret Téged,

Légy boldog, s éld életed.

2001. 12. 31.