Kiállítások története III.

A kutyakiállítások történetével foglalkozó sorozatunk elôzô részében bemutattuk a vidéki Anglia vadászati és mezôgazdasági jellegû kutyás rendezvényeit, melyeket a mai kiállítások elôzményeinek tekinthetünk. Azonban a városokban is egyre több, kutyákhoz kapcsolódó összejövetelt rendeztek, melyeket szintén a mai kiállítások elôdeinek nevezhetünk.

Bár a kutyaverekedtetéseket, mint a „panem et circenses” kormányzási elv cirkuszi részét, hallgatólagosan az állam és az egyház egyaránt támogatta, e kegyetlen sport népszerûsége a XIX. század elején lassan csökkenni kezdett. A városi emberek egyre jobban becsültek bizonyos fajtákat, de nem eredeti rendeltetésük, hanem puszta létük vagy éppen küllemük miatt. Korábban az ilyen jellegû érdeklôdés a kutyák iránt csak az arisztokráciára volt jellemzô, de most már a kisebb testû és egzotikus fajták megtalálhatóak voltak a legtöbb egyszerû háztartásban is. E fajták népszerûségével párhuzamosan növekedett gazdáik igénye, hogy egy kellemes helyen összegyûlhessenek érdeklôdésüket és lelkesedésüket más kutyatartókkal megosztani illetve kutyás ismereteiket bôvíteni. Egy ilyen rendezvény hirdetése olvasható a Sporting Magazine 1834 februári számában: Charlie Aistrop fogadójába várja a 9 font súlyú spánieleket és gazdáikat, hogy egy ezüst kupáért versengjenek. Ez a hirdetés még közvetlenül egy verekedtetést reklámozó felhívás illetve egy színes kis hír mellett szerepelt, mely egy szenzációs alomról számolt be: Mr. C.R. Peck szukája 17 kölyköt fialt. 11 évvel korábban ugyanez a magazin még arról tudósít, hogy az Aistrop híres westminsteri pitjében rendezett verekedtetésen 300 érdeklôdô volt jelen, a küzdelem egy óráig és 50 percig tartott, mikor is a menet végén az egyik kutya, Boney eszméletlenül esett össze, sebei iszonyúan véreztek.

Charlie Aistrop, a Westminster Pit tulajdonosa csak azután kezdett el vendéglôsként tevékenykedni, miután feleségét megölte az egyik medve etetés közben. Aistrop jómódú családban született, mégis a londoni alvilágot választotta, ahol kiélhette kutyák iránti szenvedélyét. London számos fogadóját és nyilvánosházát kiöregedett boxolók vezették, s mindenütt megtalálható volt egy verekedtetésre alkalmas helyiség, de ezek a vendéglôk vagy klubok ennél ártatlanabb szórakozási lehetôségeket is nyújtottak a kutyatulajdonosoknak. Ezek az összejövetelek jelentik a városi kutyakiállítások elôzményéit. Egy Jem Burns nevû boxoló például 1825-ös visszavonulása után bulldogoknak rendezett kiállításokat, mivel maga is bulldogokat tenyésztett.

A vidéki és városi kutyakiállítások illetve kutyákat is bemutató rendezvények száma folyamatosan nôtt a XIX. század elsô felében, azonban ahhoz, hogy ne csupán helyi érdeklôdésre számottartó események maradjanak, szükség volt még valami nagyon fontos dologra: a vasútra, mely lehetôvé tette a kutyásoknak, hogy nagyobb távolságokra is eljuthassanak. A vasút megjelenése elôtt egy pénzdíjas verekedtetés Moulsey Hurst-ben még ezreket vonzott és vett rá a hosszú és fáradtságos útnak tartott tíz mérföld leküzdésére, de a Londontól 20 mérföldre fekvô Crawley Down, mely amúgy szintén népszerû találkozóhely volt, már túl messze volt a legtöbb londoni számára. Egy napnál tovább tartó utazás szóba sem jöhetett akkoriban. Ráadásul még nem volt olyan kiállítás, mely a verekedtetések vonzerejének akár csak egy töredékével is rendelkezett volna. 1840-re azonban a vasút lehetôvé tette, hogy viszonylagos kényelemben és gyorsasággal az emberek Londonból Lancasterbe, Leedsbe vagy északra, Yorkba utazhassanak. 1855-re már alig volt olyan nagyobb város, ahova ne lehetett volna vonattal eljutni. Így a falkavadászok már lovaikkal és kutyáikkal együtt utazhattak más megyékbe hosszabb vadászatokra. Hamarosan már kifejezetten kutyakiállítások miatt is vonatra szálltak az emberek.

Talán az elsô kiállítások egyike, mely a vasút fontosságát bizonyította, az 1859 június 28–29-én Newcastle-on-Tyne-ban rendezett show volt, melyet az elsô kutyakiállításnak szokás nevezni, holott még ez sem volt önálló kutyás rendezvény, hanem a nagy hagyományokkal rendelkezô baromfi kiállítás részeként szerveztek kutyabemutatót. A rendezvény anyagilag nem volt sikeres, szervezôinek 15 font veszteséget okozott. Az eseményrôl azonban tudósított a Newcastle Courant is, 1859. július 1-i számában. A kiállításon 23 pointer és 37 szetter vett részt az ország minden részébôl. Az újság szerint valószínûleg azért érkezett ennyi kutya, mert az egyik szervezô, a fegyvergyáros Pape két értékes puskát ajánlott fel a gyôzteseknek. A legjobb szetter egyébként William Jobling kutyája lett, a legjobb pointer pedig Richard Brailsford tulajdonában szerepelt. A pointerek és szetterek számára kijelölt két osztályon kívül kölyköket és más olyan kutyákat is bemutattak, melyeket a helyszínen meg lehetett vásárolni. A pointereket J.H. Walsh, Thomas Robson és Joseph Jobling bírálta. Walsh a The Field szerkesztôje és újságírója volt, valószínûleg az ô ilyen témájú írásai adták az ötletet Shorthose, Reid és Pape számára, hogy kiállítást rendezzenek. A szettereket szintén Walsh illetve Frances Foulger és Richard Brailsford bírálta, utóbbi kettô vadôrként szolgált egy-egy herceg birtokán.

Pape, Reid és Shorthose rendezvénye valójában nem nevezhetô minden idôk elsô kutyakiállításának, azonban kétségtelenül az övék volt az elsô olyan bemutató, melyre az ország távoli részeirôl is érkeztek kiállítók, például Manchester, Huddersfiel, Lancaster és Penrith városából, sôt az egyik bíró Londonból utazott a kiállításra. Ez a rendezvény bebizonyította, hogy a vasút segítségével egy kutyakiállítás is számot tarthat országos érdeklôdésre.