DAVID: " …Amikor öreg vagy és félsz, amikor kimerült vagy és beteg, amikor elkezded gyanítani, hogy az életed semmit sem jelent… nos ekkor kezdesz el álmodozni a vámpírlétrõl. Ekkor kezded úgy gondolni, hogy valahogy a vámpír átok nem is lehet annyira félelmetes, nem, nem lehet az, az örökéletért cserébe. Ekkor gondolod úgy, hogy bárcsak lenne rá esélyed, hogy valamiféle külsõ megfigyelõjévé válhass az evolúciónak, és a körülvevõ világnak…"

DAVID: "…Mint vámpír, nagy hatalmam volt a gondolatolvasást illetõen. Louis-nak szinte semmi nem volt. Lestat volt a mester."

LOUIS: (Maharetnek, amikor visszautasítja a vérét) " Nem tartom nagyra a gyengeségemet. A véred erõt tartalmaz, ezt nem kérdõjelezem meg. Csak egy bolond tenné. De tudom, hogy amit tõletek tanultam, az az, hogy képesnek lenni meghalni, az kulcsfontosságú. Ha megiszom a véred, mint ahogy Te is, én is túl erõssé válnék ahhoz, hogy egyszerûen öngyilkos lehessek. És ezt nem engedhetem. Had maradjak az emberi köztetek…"

LOUIS: "…És õszintén, remélem, hogy nem tudjuk megidézni Claudia szellemét. Remélem, hogy Merrick hatalma nem fog mûködni. Remélem, hogy ha Claudiá-nak halhatatlan lelke volt, az a lélek Istenhez jutott. Olyan dolgokban reménykedek, amikben nem hiszek."
DAVID: "Szóval ez az, amiért Claudia szellemének a története annyira bántott téged. Te nem akarsz vele beszélni. Azt akarod tudni, hogy békében van."

LOUIS: "Lestat-nál sose tudhatod."

DAVID: "Nem vagyok az a típusú férfi, aki akármilyen korú nõbe beleszeret, de lábának látványa… épp elég volt ahhoz, hogy nem kívánt, és erotikus gondolatokat ébresszen bennem."

DAVID: (Joshuáról) "És be kell vallanom, hogy amikor évekkel késõbb, mikor ennek a fiatal férfinak a vonzásába kerültem, Merrickre gondoltam. Oh, valóban, Merrickre gondoltam. De akkora már szerelmes voltam egy természetfeletti lénybe, a mi utánozhatatlan Lestat-unkba, és õ még Merrick charmjának az emlékeit is elhomályosította."

MERRICK: (Vervain nagybátyjáról) "…Azt mondta, add fel az álmaidat, tovább élsz… míg nem lesz semmid."

LOUIS: "Claudia! Hol van a lelked? Nyugszik, vagy nem tud nyugodni? Engednéd, hogy hozzád menjek? Claudia, kész vagyok megtenni. Claudia, kész vagyok, hogy melléd álljak."
CLAUDIA: "Te? Hogy hozzám jöjj? Azután a sok év gonosz gyámkodás után, úgy gondolod, hogy én a halálomban is egyesülni akarnék veled? Gyûlöllek téged gonosz Apám… … Vedd az életed, igen, add fel az emlékemért, igen, szeretném, ha megtennéd, szeretném, ha nekem adnád az utolsó leheletedet. Fájdalmasan tedd meg, értem Louis, fájdalmasan, hogy lássam a szellemed, amint a forgószélen keresztül küzd, hogy kiszabadítsa magát a megtépázott húsból. Oh, mennyire fel fogja melegíteni a lelkemet, ha láthatlak szenvedni, mennyire fel fog élénkíteni a végtelen nyugtalanságomban. Sosem lennék veled együtt itt. Sose kívánnám ezt. Sose keresnélek!"

CLAUDIA: "…Szenvedek Apám, szenvedek, és keringek, semmit nem tudok, és minden, amit valaha tudtam egy illúzió. Semmim sincs, Apám. Az érzékeim már csak nem is emlékek. Nincs itt egyáltalán semmim."

LOUIS: "Nem tudtam befejezni a földi létezésemet. Épp úgy féltem, mint bármely más halandó, hogy talán a valaha megismerhetõ és átélhetõ egyetlen varázslatról mondok le örökre."

LOUIS: (Claudiáról) " A többiek - mind a mifajtánk, akik ismerték - , azt hitték, hogy szívtelen, de õ nem volt az. Csupán csak tisztában volt azzal, amire én sok-sok évtized múlásával jöttem rá. Olyan titkokat ismert, amelyeket csak a szenvedés tud megtanítani…"

LESTAT: "Oly sok idõt vesztettem. Annyi könyv van, amit el kell olvasnom, és oly sok dolog, amit látnom kell. A világ ismét körülöttem forog. Ott vagyok, ahova tartozom."