Mit is írhatnék?
Ahogy olvasom a krónikákat, egytõl-egyig, kronológiai sorrendben, azt gondolom, "Igen, hát ez az, ez eddig a legjobb."
Nos, ahogy elolvastam a könyv utolsó sorát, és Armand elköszönését, ismét ez, - a már ismerõs - érzés kerített hatalmába. De valami azt súgja, hogy ez tényleg az a rész, amit majd a "kedvencemnek" fogok tekinteni.

A történetet 4 részre tudnám felosztani. Persze ez is, ahogy eddig minden krónika, egy bevezetõvel kezdõdik, amely egyfajta kapocsként szolgál. Ez tartja össze a krónikákat.
Az elsõ rész, maga a történet azonban ott kezdõdik, amikor Armand a halandó életérõl beszél. A Marius-szal való kapcsolatáról, arról a fiúról, aki a folyamatos megaláztatások, és embertelen megpróbáltatások után inkább elfelejti a múltját, csakhogy ne fájjon neki. Elõre néz, van inkább a jelenben él. Armand ezekben a tanulóévekben élte ki magát szexuálisan. Errõl is bõven van szó ebben a pár fejezetben. Ez a legvidámabb része a könyvnek, pedig Armand itt se sokat nevet…

A második rész Armand vámpírrá válása természetesen, illetve az oda vezetõ út. Ez, a múltjában való szembenézéssel kezdõdik. Halálán, lázálmoktól gyötörve ismét visszatér képzeletben Oroszországba, szülõföldjére, és újraéli a múltbéli megpróbáltatásokat. Itt tudhatja meg az olvasó igazán, hogy Armand milyen kapcsolatban áll az egyházzal, a vallással, Istennel, és minden, a kereszténység által szentnek tartott dologgal. Ebben a részben mesél arról is, hogy milyen volt ifjú vámpírként, Mesterétõl tanulni. Marius és Armand még közelebb kerülnek egymáshoz, de a "boldogság" nem tart örökké… mint tudjuk.

A harmadik részben foglalja össze tulajdonképpen mindazt, ami az után a szörnyû éjszaka után történik, hogy Marius-tól elszakítják, azt, amirõl már tudhatunk nagyjából Lestat, és Louis könyveibõl. Meg kell jegyeznem, hogy ebben a részben Anne rendesen kitett magáért. Az ember (azaz az olvasó) hamar azonosul Armanddal - már ha ezt eddig még nem tette meg…
Düh, tehetetlenség, fájdalom, félelem, bizonytalanság, és a tudat, hogy Marius, és Armand halandó "testvérei" halottak… mindez rendesen betesz Armand-nak. Részemrõl a rész, vagy akár az egész történet egyik csúcspontja az, amikor Armand kiissza Riccardo vérét anélkül, hogy rájönne kit is öl meg éppen. Abban a pillanatban, amikor rájön, elindul benne az a folyamat, a keserûség, a tehetetlenség, a feladás érzete, amely majd késõbb vakká teszi, és a téveszmék ösvényére vezeti. Az olvasó nem bírja elviselni - legalábbis én nem bírtam már elviselni - ezt a felgyülemlett indulatot sírás, de legalábbis az együttérzés érzete nélkül.

Ez a történet erõsen kapcsolódik a Memnoch, a Sátán történetéhez, hiszen Armandban a végsõ döfést Veronika kendõje okozta.
És ez vezet el bennünket a negyedik részhez, amelyben megtudhatjuk, hogyan sikerült túlélnie Armand-nak a napfény általi halált, két halandó segítségével.

Amikor az ember már azt hinné, hogy hát igen, ennyi, és Armand végre boldog lehet… na akkor jön rá, hogy ezt a könyvet is Anne Rice írta. Már azt se tudtam sírjak-e, vagy nevessek - az elõbbit választottam. És habár tudom, vagy inkább érzem, hogy így lesz jó Armand-nak, Sybelle-nek, és Benji-nek, elég nehéz megbocsátani Marius-nak azért, hogy a két halandót, akik majdhogynem egyedülállók a halandók között bátorságuk, és erõs jellemük miatt - képesek voltak elfogadni a vámpír fogalmát anélkül, hogy megõrüljenek, - szóval ezt a két rendkívüli halandót a halhatatlanság ösvényére terelte. Armand sem tud igazán haragudni, hiszen tudja, hogy az 500 éve tartó élete során egyszer sem volt igazi társa a halhatatlanságban, és talán e két halhatatlan mellett most nyugalmat találhat, és szeretetet.