LESTAT: "A lényeg az, hogy ebben a történetben a többiekrõl igen keveset találsz majd. Sõt, szinte semmit.
Kivéve Claudiát. Egyre sûrûbben, és sûrûbben álmodtam Caludiáról. Had meséljek róla. Majdnem egy évszázada pusztították el, és mégis állandóan éreztem a jelenlétét, mintha csak pár sarokra lenne tõlem. 1794-et írtunk, mikor ezt a haldokló árvát, kívánatos kis vámpírrá tettem, és 60 év telt el, mielõtt fellázadt volna ellenem. "Örökre a koporsódba zárlak, Apám!"
És tényleg aludtam utána a koporsómban… és ez egy békés állapot volt. Az a csalfa gyilkossági kísérlet, mérgezett halandó áldozatokkal ködösítve el az agyam, kés metszette a fehér húsom, és a látszólag élettelen testemet végleg eltemették, New Orleans homályos fényei elõtt elterülõ mocsárba.
Nos, nem mûködött. Csak pár biztos módja van annak, hogy megölj egy vámpírt. A napfény, a tûz.. a cél a teljes elpusztítás. De végül is, itt most Lestat-ról, a vámpírról beszélünk!"

LESTAT: "..olyan társakat csináltam, akik valójában sosem lehettek igazi társaim - Gabrielle, akinek nem volt rám szüksége; Nicolas, aki megõrült; Louis, aki nem tudta megbocsátani, hogy elcsábítottam ebbe a halhatatlan világba, még akkor se, ha õ is akarta.
Csak Claudia volt kivétel - az én bátor kis Claudiám, vadásztársam, véletlen áldozatok levadászója - vámpír par excellence. És a vonzó ereje az, ami arra késztette, hogy alkotója ellen forduljon. Igen, õ volt az egyetlen, aki tényleg kedvelt - ahogy ma mondani szokás. És talán ez az oka annak, hogy most nem hagy nyugodni."

LESTAT: "A kék égre gondoltam, és arra, hogy milyen érzés volt éhesnek lenni, igazán éhesnek lenni a kenyérre és a húsra, és berúgni a jó bortól. Nicolasra gondoltam, a halandó barátomra, akit annyira szerettem, és milyen hideg volt a kis szobánkban. Nicki és én úgy veszekedtünk, mint ahogy David és én! Oh, igen.
Azóta tartó hosszú létem csak egy rémálomnak tûnt, egy elsöprõ álom tele óriásokkal és szörnyekkel, és szörnyen hátborzongató maszkok fedik az arcait azoknak, akik ebbe az örökös sötétségbe taszítottak. Reszkettem. Sírtam. Embernek lenni, gondoltam. Újra embernek lenni. Azt hiszem hangosan is kimondtam a szavakat."

LESTAT: "Egy hosszú percig, meglestem. Szerettem ezt csinálni. Gyakran követtem, miközben vadászni volt, csupán hogy lássam, hogyan eszik. A modern világ semmit nem jelent Louis számára. Úgy járkál az utcákon, mint egy fantom, hangtalanul leereszkedik azokhoz, akik örülnek a halálnak, vagy csak úgy tûnik, hogy örülnek neki. (Nem vagyok biztos abban, hogy az emberek valaha is tényleg örültek volna a halálnak.) És amikor eszik, az fájdalommentes, gyengéd, és gyors. Ölnie kell amikor eszik. Nem tudja hogy ossza be az áldozatait. Sosem volt elég erõs a "kortyhoz", ami engem éltet sok éjjen át, vagy ami éltetett, mielõtt még ez a mohó isten nem lettem."

LESTAT: "A halandó életemre gondoltam, hiába próbáltam nem "elmitologizálni", de nem tudtam elhessegetni magamtól azokat az emlékeket - az utolsó farkas vadászat, a kutyáim haldokolnak a hóban. Párizs. A körúti színház. Befejezetlen! Te nem akarsz igazán ember lenni. Hogy mondhatott ilyet?"

LESTAT: Nézd, két dolog van, amiben hiszek - az egyik az, hogy egyetlen halandó sem képes visszautasítani a "Sötét Ajándékot", ha egyszer rájön mi az. És nehogy elõhozakodj itt nekem azzal, hogy David Talbot folyamatosan visszautasít. David nem egy átlagos ember. A másik, amiben hiszek, az az, hogy akármelyikünk, ha tudna, ismét halandó lenne. Ezek az elveim. Több nincs."

LESTAT: "Én nem vagyok Isten. De a Sátán sem vagyok a pokolból, habár néha azt tettetem."

RAGLAN JAMES: "Nem csupán a vérüket veszed az áldozataidnak, hanem az életüket is. Sosem loptam még ennyire értékes dolgot senkitõl. A testet, igen, de nem a vért, és az életet."

RAGLAN JAMES: "Jegyezd meg kérlek, ha bántasz, örökre eldobod ezt a lehetõséget magadtól…Használd ki, vagy sosem fogod tudni milyen ismét embernek lenni… Sosem fogod tudni milyen ismét a napfényben sétálni, élvezni az ételt, szeretkezni egy nõvel, vagy egy férfival…"

(A testcsere elõtti pillanatok):
RAGLAN JAMES: "Esetleg kiürítsem a húgyhólyagom? Vagy legyen a tiéd a megtiszteltetés?"
LESTAT: "Szeretném, igen."
RAGLAN JAMES: "Éhes vagyok. Gondoltam így szeretnéd. Az utca végén van egy kitûnõ étterem. A Paolo's. Remek a spagetti carbonara-juk. Még a hóban is oda tudsz gyalogolni."
LESTAT: "Pompás. Én nem vagyok éhes. Úgy véltem így könnyebb lesz neked…"

LESTAT: "Megfordultam, és bementem a szûk kis fürdõszobába, gyorsan felkapcsoltam a villanyt. Pisilnem kellett, egyszerûen kellett, és ezt már vagy 200 éve nem éreztem. Kigomboltam a gatyámat, és elõvettem a szervemet, aminek az ernyedtsége és a mérete azon nyomban meglepett. A méret rendben volt, természetesen. Ki ne akarná, hogy ez a szerv hatalmas legyen? És körül volt metélve, ami nagyszerû érzés volt. De ez az ernyedtség, ez rendkívül visszataszító volt számomra, és nem akartam megérinteni a dolgot. Emlékeztetnem kellett saját magamat arra, hogy ez a szerv hozzám tartozik. Vicces."

LESTAT: "Egyél. De ha eszel, tudod mi fog történni? Vissza kell menned abba a fürdõszobába, vagy egy másikba, és meg kell szabadítanod magad a megemésztett ételtõl."

LESTAT: "..A tekintetem a mellbimbóira szegezõdött, olyan csábítóak voltak a fekete anyag mögött. Igen, lefektetem, gondoltam, és milyen sima volt a nyaka…. A szerv ébredezett a lábaim között. Nos, legalább valami mûködik, méláztam."

LESTAT: "Istenem kérlek, ne így, ne ebben a testben. Még ne, ne most. Oh, kérlek, nem akarok! Nem akarok meghalni. Ne hagyj meghalni… Ne hagyj meghalni, kérlek, kérlek, ne hagyj meghalni. Ne most, ne így, ne ebben a testben! Segíts!
Marius, segíts. Pandora, bárhol is vagy, segíts. Khayman gyere és segíts. Armand, ne legyen gyûlölet most közöttünk. Szükségem van rád! Jesse, ne hagyd, hogy ez történjen velem."

LESTAT: "Hívtál segítséget az utolsó percekben, Claudia? Féltél? Úgy láttad a tüzet, mint a pokol tüzét, amely betelíti a levegõt, vagy úgy, mint egy hatalmas, és gyönyörû fényt, amely bevilágítja szeretettel az egész Földet?"

LOUIS: "De miért, Lestat?"
LESTAT: "Mert gyönyörû volt, mert haldoklott, mert látni akartam, hogy mûködne-e. Mert senki sem akarta õt, és ott volt, én pedig felemeltem, és a karjaimba fogtam. Mert ez olyan volt, amit véghez vihettem, mint az apró gyertyaláng a templomban, amely átadja lángját egy másiknak, de megtartja saját fényét is - ez az egyetlen mód az alkotásra számomra, nincs más mód, hát nem látod? Az egyik percben még ketten voltunk, aztán már hárman."

LESTAT: "Mi a franc volt a halandóság? Szarás, hugyozás, evés, és aztán mindez elõröl! Megéri mindez a napfényért? A napfény még a halálhoz sem volt elég."

GRETCHEN: "És ez az átalakulás fájdalmas volt?"
LESTAT: "Az volt, mert harcoltam ellene. Nem akartam, hogy megtörténjen. Nem is igazán tudtam, hogy mi történik velem. Úgy tûnt, mintha egy szörnyeteg, a homályos középkorból elkapott volna, és kiragadott volna a civilizált városból. Tudnod kell, hogy azokban az idõkben Párizs civilizált város volt. Oh, ha most ott lehetnél, biztosan azt gondolnád, hogy elmondhatatlanul barbár volt, de egy mocskos kastélyból jött vidéki úrnak, ez annyira izgalmasnak tûnt, a színházak, az opera, az udvari bálok. El sem tudod képzelni. És aztán ez a tragédia, ez a démon a sötétbõl elõlép, és elvisz a tornyába. De maga a dolog, a "Sötét Ajándék"? Nem fájdalmas, hanem olyan, mint az extázis. És aztán a szemed kinyílik, és a halandóság gyönyörû lesz számodra, olyan szinten, amit eddig sohasem tapasztaltál."

LESTAT: "És Claudia sem nevetett többet. Mert Claudia halott volt."

LOUIS: "Engednéd, hogy most én legyek az, aki szeret? Nem tenném meg, akármekkora is a keserûséged, akármennyire is könyörögsz, akármilyen keserves panaszt teszel le elém. Nem tenném meg, mert nem hoznék létre egy újabb közülünk valót semmilyen okból Isten színe alatt. De te nem is hoztál hatalmas keserûséget! És nem gyötört katasztrófák sora! Gyõzedelmeskedtél, úgy ahogy csak Te tudsz.
LESTAT: "Nem, nem, Te nem értesz engem…"
LOUIS: "Oh, dehogynem. Szembeállítsalak egy tükörrel? Leültesselek, és elmondjam a mese leckéit, amit még a saját szádból hallottam? Lestat, megvalósítottad az álmunkat! Hát nem látod? Neked sikerült. Újjászülettél, mint halandó férfi… egy erõs, és gyönyörû halandó férfi!"
LESTAT: "Nem. Te õrült vagy. Nem tudod, mit beszélsz. Gyûlölöm ezt a testet! Gyûlölöm a halandó életet!…"

LESTAT: "…Annyira igyekszel kikerülni ezekbõl a szobákból, nem de? Miért nem megyünk egyszerûen együtt az ágyba? Nem értem."
DAVID: "Komolyan beszélsz?"
LESTAT: "Természetesen."
DAVID: "Tudod, hogy ez a test abszolút de fenséges, ugye? Úgy értem, nem hagy hidegen a tény, hogy ebbe a… a nagyon is lenyûgözõ fiatal férfi testbe kerültél.
LESTAT: "Már jóval a csere elõtt megnéztem, emlékszel?"
DAVID: "Lefeküdtél egy nõvel, igaz?"
LESTAT: "Bárcsak ne tudnál olvasni a gondolataimban. Ez otrombaság. Amúgy, mit zavar ez téged?"
DAVID: "Egy nõvel, akit szerettél."
LESTAT: "Mindig is szerettem a nõket is, és a férfiakat is."
DAVID: "Ez egy árnyalattal másabb jelentése a "szerelemnek". Figyelj, egyszerûen nem tehetjük ezt. Úgyhogy viselkedj."

DAVID: "Az ég szerelmére, vedd már észre, milyen lehetõségeid vannak!"
LESTAT: "Jól van, jól van. Ez szuper. Annyira boldog vagyok, hogy élhetek! És ma fél 12-kor akár el is üthet egy teherautó az utcán! Jó Isten David, nem gondolod, hogy megvetem magam, mert képtelen vagyok kibírni ezt az egyszerû megpróbáltatást? Gyûlölöm. Gyûlölök ez a gyenge, és gyáva lény lenni."

LESTAT: "Szörnyen, szörnyen szomorú voltam a felfedezés hatásától. És valószínûleg, akkor elõször, igazán ráeszméltem arra - hogy a halandó életrõl szóló álmaim mind hazugságok.. Nem mintha az élet nem lenne varázslatos; nem mintha a teremtés nem lenne egy csoda; nem mintha a Föld nem lenne alapvetõen jó. Csak arról volt szó, hogy olyan sokáig garantált volt a sötét erõ, hogy nem vettem észre az elõnyt, amit ez adott. Nem tudtam felmérni az adottságaimat. És vissza akartam kapni õket."

LESTAT: "Csak akkor voltam boldog, ha arra gondoltam, hogy ismét a régi testemben lehetek, és tudtam, hogy a halandó kalandomban elbuktam. Nem voltam az álmaim hõse. Túl nehéznek bizonyult a halandó élet."

LESTAT: "Oh igen, fiatal vagy ismét, és most örökké fiatal is maradhatsz. Ez a legszebb test, amit bárki is el tudna képzelni a sötétségbe való utazáshoz, ez olyan, mintha a sötét erõk tették volna ezt veled, hogy felkészítsenek! Bölcsesség és gyönyörûség, mindkettõ a tiéd."

LESTAT: "Add nekem öreg barátom a halált, és a vért, amely vele ömlik. Lestat, a vámpír van itt, szomjazik, és ma éjjel nem utasítják vissza."

LOUIS: "Te égetted fel a házam, igaz?"
LESTAT: "Hibáztatsz miatta? Amúgy halandó voltam, amikor ezt tettem. Emberi gyengeség volt. Akarsz velem lakni?"
LOUIS: "Ez azt jelenti, hogy megbocsátottál?"
LESTAT: "Nem, ez azt jelenti, hogy játszom veled. Talán még el is pusztítalak amiatt, amit tettél velem. Még nem döntöttem el. Nem félsz?"
LOUIS: "Nem. Ha tényleg el akarnál pusztítani, már rég megtetted volna."
LESTAT: "Ne legyél ebben olyan biztos. Nem vagyok önmagam, és mégis az vagyok, aztán lehet hogy mégsem."
LOUIS: "Örülök, hogy látlak. Tudtam, hogy gyõzni fogsz. Csak azt nem tudtam, hogyan."

LESTAT: "Azt hitték, hogy a történetnek vége van? Hogy a vámpírkrónikák 4. része a végéhez ért?
Nos, a könyvnek vége kellene hogy legyen. Tényleg akkor kellett volna befejezõdnie, amikor azt az apró gyertyát meggyújtottam, de nem így történt. Erre a következõ éjjel rájöttem, amikor kinyitottam a szemem.
A történet tovább folytatódik a 33. fejezetben, hogy rájöjjenek mi történt ezután.
Vagy akár be is fejezhetik itt, ha akarják. Talán majd azt kívánják, bárcsak ezt tették volna."

DAVID: "Nos, majd veszekedhetsz velem Rio-ban, miközben az utcán táncolunk."