Armand: "Én gonosz vagyok. Ez ugyebár nem hit dolga.”

Lestat: "Lestat vagyok, a vámpír, és halhatatlan vagyok. Többé-kevésbé. A napfény, a huzamosabb ideig lobogó tûz heve elpusztíthat. De az is lehet, hogy nem.”

Lestat: "Vaksága a mások indokaira vagy szenvedéseire éppúgy hozzátartozott Louis varázsához, mint kócos, puha, fekete haja vagy zöld szemében az az örökös dúlt pillantás."

Lestat: "Csak nem Lestat vámpírhoz van szerencsém! - néztem rá a tükörben a szõke fiatal kéjencre."

Lestat: "Louis igazán a gyarlóságok tükre volt, a legelbûvölõbb emberi ördögfajzat, kit valaha ismertem. Még Marius sem bírt volna elképzelni ily kedves és figyelmes teremtményt, minden ízében embert, ki még arra is megtanította Claudiát, miként használja az ezüst evõeszközt, holott neki aztán, egyem azt a drága kis fekete szívét, nem volt szüksége késre-villára."

Lestat: "Claudia volt az én sötét gyermekem, szerelmem, bûnömnek bûne. Claudia összetörte a szívem."

Lestat: "Megfordultam, elindultam felé. Egy néma percig csak néztem az üvegen átszüremlõ kék fényben. - Hol a fekete palást, az "úriszabónál" varratott fekete kabát, a selyem nyakravaló és a többi hülyeség? - kérdeztem feszült hangon.
Tekintetünk összefort.
Én bírtam tovább a hallgatást. Õ némán elnevette magát, ámde közben elragadtatott arccal bámult rám, aminek titokban örültem. Gyerekes vakmerõséggel kinyújtotta a kezét, és megsimogatta szürke bársonykabátom hajtókáját. (Louis:) - Nem lehetünk mindig élõ legenda. - ..."