Börtön-e a fogság?

Gyakran veszek részt madárkiállításokon, madárbörzéken. Itt minden alkalommal van egy - két látogató, akik azt firtatják vajon nem nyomasztó-e a madár számára a fogság. Ezt ki-ki vérmérséklete szerint hozza a tudomásunkra. Ezek a megnyilatkozások gyakran a tudatlanságon, vagy nagyon régi értesüléseken alapulnak, ezért szeretnék a dologhoz egy pár gondolatot leírni:

Az elso, hogy a kiállításokon, börzéken ún. kiállítási kalitokban helyezzük el a madarakat. Ezek messze nem akkorák, mint amekkorákban általában tartjuk oket, mivel egy kiállítás célja az, hogy lehetoleg minél több példányt tudjon bemutatni. Ezek a kalitok a madarak számára rövid távon szintén megfelelnek.

Továbbá: Tévhit az, hogy az állatok a szabad természetben a gondtalan aranyszabadságot élvezik! Eloször is a legtöbb állat kiválaszt magának egy territóriumot, melyet a sajátjának tekint, azt képességei szerint megvédi a fajtársaktól. Egy territórium kiterjedését az határozza meg, hogy az állat szükségleteit mekkora terület tudja fedezni. Ennek biztosítania kell az o és a családja táplálását, megfelelo alvó- és rejtekhellyel, állandó itatóhellyel kell rendelkeznie. Tehát az állat is "bezárja" magát, csak itt nem láthatóak a rácsok, de ettol még nagyon is hangsúlyozott határok léteznek. Ha egy állat betéved egy fajtársa territóriumára, az rendszerint elüldözi onnan, hiszen az o életben maradását veszélyezteti, ha a terület által kínált táplálékmennyiségre dupla akkora fogyasztás jut. Ezt magunk is akár naponta láthatjuk kertünkben, vagy a parkokban a feketerigókat és a verebeket figyelve.
A fentiek természetesen a vándorló életmódot követo madarakra illetve a kolóniákban élo, vagy szaporodó madarakra is érvényesek, csak egy kicsit másként. A kolóniák méretét szintén a fellelheto táplálékmennyiség határozza meg. Ezen kívül a kolóniának védelmi szerepe van, mivel több egyed hatékonyabban tud védekezni a ragadozók támadásai ellen. A vándorló életmódot folytató madarak gyakran csak akkor alakítanak ki saját territóriumot, mikor költeni kezdenek.
Szintén gyakori viselkedés, hogy a madarak csak a költési idoszak alatt válnak párokra, azon kívül kolóniában élnek.
A szabad élet másik óriási kihívását a létért folytatott állandó küzdelem jelenti. A vadon élo állatoknak naponta meg kell birkózni az élelem keresésével, a territórium védelmével, a ragadozók támadásával, különféle betegségekkel.

A fogságban tartás ezért sok szempontból az állat számára ideálisabb körülményeket biztosíthat, mint a szabad természet. A jól elhelyezett állat nem érzi magát fogságban, nem nyomasztja a bezártság. A jól elhelyezésen azt értjük, hogy az állat által igényelt territóriumot leszukítjük oly módon, hogy az továbbra is tudja fedezni az állat szükségleteit, de jóval kisebb helyen. Az, hogy az állat jól érzi magát, látható az állat viselkedésén, de a legnyilvánvalóbban akkor derül ki, ha szaporodik. Az állatok ugyanis csak akkor fognak hozzá az utódneveléshez, ha úgy érzik, hogy a területük mindenben alkalmas arra.

A fogságban tartás elonyeinek nyilvánvaló bizonyítéka továbbá az állatok által elért életkor. Fogságban tartott állat általában tovább él, mint a szabadon élo fajtársai. Ez természetesen csak megfelelo gondozással és tartási körülményekkel igaz.
Nem véletlen tovább az sem, hogy ma a veszélyeztetett állatfajok megóvására a fogságban tenyésztés az egyik legjobb módszer (persze az eredeti élohelyük megóvásával karöltve).
Az, hogy mennyire nem nyomasztja az állatokat a fogság, talán Gerald Durrell egyik érdekes tapasztalata lehet a legjobb példa: Durrell számos állatgyujto expedíciót indított, melyeken állatkertek számára végzett gyujtést. Az egyik Dél-Amerikai (Paraguay-i) expedícióján a kitört polgárháború arra kényszerítette, hogy az addig befogott állatokat elengedje, és a gyujteménye töredékével meneküljön az országból. Nos, neki a vadon befogott állatokat kb. egy hét alatt sikerült gyakorlatilag elkergetnie, ugyanis a kieresztett állatok zöme semmi áron nem akarta elhagyni a táborát, visszatértek hozzá, sot voltak olyanok is, amelyek a ketrecükbe is visszatértek és követelték az élelmet. Csak amikor már több napja nem kaptak enni, akkor álltak odébb.

Milyen módon vonatkoznak a fentiek ránk, madárkedvelokre, madártartókra?
A válasz egyszeru: Ha betartjuk a madártartás szabályait (melyek a szakkönyvekben is megjelentek már és itt a ParrotLand-en található a témáról anyag a Tartás, idomítás fejezetben), akkor madarainknak boldog, nyugodt és hosszú életet tudunk biztosítani.

Természetesen a fogságban tartásnak is van veszélye. Az egyik legnagyobb ellenség az unalom! A szabadban élo madárnak gyakorlatilag nincs szabadideje.Lefoglalja a táplálékkeresés, illetve a fentebb felsorolt különféle körülmények, problémák, stresszhatások. Ám ezek az állatok úgy fejlodtek ki, hogy ezeket a terheléseket jól turjék, vele együtt tudjanak élni. A kényelem számukra szokatlan dolog, amivel nem tudnak megbírkózni huzamosabb idon keresztül. Ezért aztán a madaraink számára megfelelo elfoglaltságot kell biztosítanunk.

Egy másik a fogságban tartással kapcsolatos gondolat még érdekesebb szokott lenni számomra: nevezetesen, hogy a madarunk vágyakozik-e a szabad élet után? Nos, a legtöbb nálunk beszerezheto díszmadár már fogságban született, tehát fogalma sincs arról, hogy mit jelent a szabad élet. A fogságban született állatok számára bizony komoly gondot okoz a szabad élet, hiszen olyan problémákkal kell megküzdenie, melyekkel korábban nem találkozott. Az ilyen elszabadult állatok általában pusztulásra vannak ítélve, hiszen ahhoz vannak szokva, hogy az élelmet nem kell keresni, a ragadozókhoz nincsenek hozzászokva. Szokás erre azt válaszolni, hogy igen, igen, de legalább addig szabad az a madár. Aki ilyen kijelentést tesz az azt képzeli hogy a "jóságos anyatermészet" egy kellemes, biztonságos, felhotlen boldogságot kínáló nirvána, pedig az igazság az, hogy egy fékeveszett kegyetlen fenevad. A természetes szelekció egyetlen törvénye: aki gyenge, pusztuljon. Ezzel jár a szabad élet.
Itt közbevetnék egy alapszabályt: BEFOGOTT ÁLLATOT NEM TARTUNK!!! Erre tessék odafigyelni.
A gondtalan "aranyszabadság" nem létezik. Az állatnak élelemre és biztonságra van szükségük. Ha egy terület ezt biztosítja, akkor esze ágában sincs elmenni onnan. Szintén Durrell írta egy könyvében, hogy az egyik táborának közelében mely az oserdo szélén volt, állt három datolyafa. Ezen a három fán lakott egy mókuscsalád. A táborozás fél éve alatt egyszer sem látta, hogy ezektol a fáktól eltávolodtak volna a mókusok. Miért is tették volna? Hiszen mindent megtaláltak a fán, amire szükségük volt.
Viszatérve a madarakhoz, van arra példa, hogy a kiszabadult madarak is életben maradhatnak: Hollandiában elszabadult kis-Sándor papagájok alkotnak életképes szabad kolóniát, így gyakorlatilag az egyetlen - igaz, nem oshonos - európai papagájfajnak tekinthetok. Ám ezek a madarak a városokban élnek, tehát valamennyire mégis függnek az embertol. Én azért gyanítom, hogy ezek a kolóniák azért jobbára befogott és nem fogságban született egyedekbol állnak, hiszen még egy korábban befogott állatot sem lehet "csak úgy" egyszeriben szabadon engedni, hanem fokozatosan kell a szabad életre visszaszoktatni, ha huzamosabb ideig élt fogságban. Az állat ugyanis a fogságban "elengedi" magát. Kiesik a napi élet stresszes ritmusából, hiszen nem kell állandóan ragadozók, domináns fajtársak támadásaitól tartani, nem kell az élelmet ivóvizet keresni.

Tehát összességében elmondhatjuk, hogy megfelelo bánásmód mellett a fogságban tartás nem állatkínzás, nem a mi kényünknek-kedvünknek van kiszolgáltatva az állat, hanem magának az állatnak is jobb és jobban érzi magát velünk, mint a szabadban. A madártartás nem valami új dolog, hiszen magyar vidék parasztjai is régóta tartanak/tartottak befogott szarkát, szajkót, varjút, hollót, melyek a szelídítés után már akkor sem hagyták el gazdáikat, mikor megtehették volna.