|
A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a kaliforniai Los Angelesben és környékén jelentékeny és virágzó punk színtér működött, amely kitermelt jó néhány, napjainkra legendássá érett zenekart és persze annál is több amatőr garázsbandát, melyeket ma már talán a téma fanatikusai sem tartanak számon. Így a What Is This?vagy a Tony Flow and the Miraculously Masters of Mayhem zenekarok nevei valószínűleg nem sokat mondanak a popzenében mégoly járatos olvasónak sem. Ami miatt a fent említett csapatok sok reményteljes pályatárshoz hasonlóan mégsem merültek a feledés homályába, az újszerű, formabontó zenei törekvéseik és gyakran csupán egy szál zokniban prezentált koncertjeik mellett annak is köszönhető, hogy ezekben a formációkban kezdte meg közös zenei karrierjét a Fairfax gimnázium négy diákja; az excentrikus énekes Anthony Kiedis, a trombitáról átigazolt basszusgitáros Michael 'Flea' Balzary, a gitárhősök új generációjához tartozó, izraeli születésű Hillel Slovak és a dobos, Jack Irons.
A Jimi Hendrix által inspirált, mégis egyéni felfogású gitárjáték, a funk dögössége és a punk amatőr, szemtelen bája hatásos elegyet alkottak a '83-tól már The Red Hot Chili Peppers néven működő együttes zenéjében, így nem csoda, hogy - lehengerlően energikus koncertjeiknek is hála - hamarosan az EMI kiadó figyelmét is felkeltették.
1984-ben pedig már meg is jelent első, cím nélküli lemezük, amelynek elkészítésében Slovak és Irons nem akartak részt venni, inkább visszatértek a kevesebb felhajtással és felelősséggel járó What Is This? zenekarhoz. A két helyettes, Jack Sherman gitáros és Cliff Martinez dobos közreműködésével felvett lemezanyagra a fiúk nem tudták átmenteni a RHCP élő koncertjeire jellemző kirobbanó energiát és intenzitást, és valljuk be, az Out In LA című korai koncertfavoriton és egy-két izgalmasabb felvillanáson kívül sajnos a dalok sem lettek olyan erősek. Hiába ült a produceri székben a zenekar egyik példaképe, a diszkót és punkot egy platformra hozó legendás Gang of Four gitárosa, Andy Gill, igazi, első, útkereső lemez lett a végeredmény, amely bár megérdemli az ígéretes jelzőt, sok vizet mégsem zavart.
A lemez megjelenését követő koncerteken pedig már végképp nyilvánvalóvá vált, hogy a banda az új tagokkal gyakorlatilag működésképtelen, így mikor 1985-ben, egy nagylemez után a What Is This?-nek örökre befellegzett, Slovak minden további nélkül visszatérhetett a Red Hot Chili Peppers soraiba, hogy aztán a többiekkel együtt lerakják annak a zenekarnak az alapjait, amelyet ma is ismerünk.
 |
|
Balról az első Slovak, a negyedik Irons |
Bár Irons hezitálása miatt a klasszikus négyes újbóli összeborulására egy kicsit még várni kellett, a nélküle felvett, 85-ös Freaky Styley már egy határozott koncepcióval és elsőrangú dalokkal bíró zenekart mutatott. A produceri feladatokat ezúttal a funk-legenda George Clinton vállalta magára, és az ő általa megálmodott hangzás bizony remekül állt a zenekarnak, akárcsak a jól megválasztott feldolgozások, hiszen a lemezen szerepel egy Meters és egy Sly & The Family Stone átirat is. A Freaky Styley-n pedig végre már minden olyan összetevőt megtalálhatunk, ami az RHCP-t a világ egyik legnagyobb rockszenzációjává tette a későbbiekben; a ritmusszekció agresszívan funkos húzása, Slovak védjegyszerű játéka és Kiedis lökött szövegelése szexről, drogokról és még több szexről meghozta a régen várt sikert, és a zenekar egy hosszú és eredményes turnét bonyolított le az Egyesült Államokban, már az újra csatlakozott ex-dobos, Irons közreműködésével.
Tragédia és ujjászületés
A két évvel későbbi The Uplift Mofo Party Plan-en nincs radikális változás, csak tovább tökéletesítik a jól bevált receptet, aminek eredményeképpen ebből a lemezből többet adtak el, mint az előző kettőből együttvéve, egészen a 148. helyig tornázva fel magukat a Billboardon, és már nem csak az Egyesült Államokban, hanem Európában is jó eladásokat produkáltak. Látszólag tehát csúcsformában volt a zenekar, de a felszín alatt már jelentkeztek azok a problémák, amelyek árnyékot vetettek az együttes pályafutásának nagy részére a későbbiekben.
Kiedis és Slovak rákaptak a heroinra, és az utóbbinál ez a lépés végzetes tragédiába torkollott; 1988. június 25-én épp a soron következő - egyébként hivatalosan soha meg nem jelent - lemez, a Rockin Freakapotamus munkálatainak közepén a gitáros túladagolta magát és meghalt, s akkor nagyon úgy tűnt, hogy egyúttal a zenekarnak is befellegzett. A legjobban Ironst viselte meg gyermekkori barátjának halála, mély depresszióba zuhant, és végleg otthagyta a Red Hot Chili Pepperst., hogy később saját bandát szervezzen, majd a kilencvenes évek közepén pedig a Pearl Jamben bukkanjon fel újra.
Kiedis és Flea viszont az újrakezdés mellett döntöttek. Először tapasztalt veteránokkal, a Dead Kennedys volt dobosával, Deron "DH" Peligro-val és a Parliament ex-gitárosával, Blackbird McKnight-al próbálkoztak, de ez a felállás működésképtelennek bizonyult. Így kerülhetett a képbe az együttes - és főleg Hillel Slovak - egyik legfanatikusabb rajongója, az akkor még csak 18 éves, fiatal gitárzseni, John Frusciante, akinek a Chilihez fűződő viszonyáról sokat elárul az alábbi idézet:
"A Red Hot Chili Peppers volt számomra a legnagyobb zenekar az egész világon. Fejből tudtam az összes szöveget, basszusmenetet és gitárszólót, és úgy éreztem, hogy az ő zenéjük jelenti minden szépség forrását az életemben."
 |
|
Frusciante, Flea, Kiedis, Smith - a klasszikussá nemesedett Chili |
Úgy tűnt tehát, hogy ő a tökéletes választás a posztra: úgy játszott és mozgott, mint elődje, kézenfekvőnek tűnt hát vele felvenni az elveszett fonalat. A dobos-kérdés megoldása már korántsem volt ilyen egyszerű; a fiúk több mint negyven jelentkezőt hallgattak meg, amíg rá nem találtak az igazira, Chad Smith személyében.
Így pedig már semmi akadálya nem volt annak, hogy '89-ben elkészüljön az új felállás első lemeze, az elhunyt gitáros emlékének ajánlott Mother's Milk, amely átütő sikernek bizonyult. A klipesített dalok, mint Stevie Wonder funk-metálba átdolgozott klasszikusa, a Higher Ground és a későbbi igazán nagy, esszenciális Chili slágereket megelőlegező Knock Me Down óriási MTV-s kedvencek lettek, és elhozták a zenekarnak pályafutásuk első aranylemezét. De az igazi nagy dobásra még két évet várni kellett.
Áttörés, és megtorpanás
Az RHCP ekkor már nem is bízott semmit a véletlenre, a rock és hiphop terepen is egyaránt otthonosan mozgó Rick Rubin sztárproducer irányításával vették fel az új anyagot, ami aztán végleg a világsztárok közé repítette őket, több mint hétmillió példány fogyott belőle csak az Egyesült Államokban, az egyik kislemez - a drogfüggőségről szóló melankolikus ballada, az Under The Bridge - pedig végre a top 10-be is bejutott. A Blood, Sugar, Sex, Magik sokaknak máig 'A' Chili lemez, ami nem is csoda, hisz roppant hatásos, ellenállhatatlanul slágeres és sokkal változatosabb és merészebb, mint az eddigiek.
Egy egész generáció egyik legfontosabb lemeze ez, amelynél lehet, hogy jelentősebb a Nirvana Nevermind-ja, de az biztos, hogy utóbbinak nem sikerült ennyi egymástól eltérő szubkultúránál bevágódnia, mint a Chili csúcsalbumának. Ne feledjük, ez az időszak az, amikor az "alternatív" rockzene beszivárgott a mainstream médiába is Amerikában, és ennek a jelenségnek az RHCP lett az egyik legfőbb haszonélvezője, olyan zenekarok társaságában, mint a Smashing Pumpkins, a Jane's Addiction és persze a seattle-i grunge bandák.
A funk viszont egyikükben sem volt annyira benne, mint a Chiliben, és a tagok biztos kézzel nyúlnak bármilyen stílushoz, legyen az funk, punk, rock, metal vagy hiphop, Kiedis pedig korlátozott hangterjedelme ellenére a lassabb, finomabban építkező, éneklősebb számokkal sem vall szégyent. A totális siker ellenére, úgy látszik, a csúcsról tényleg csak lefele vezet az út.
A Chilinek nincs szerencséje sem a gitárosokkal, sem a drogokkal: a lemezt népszerűsítő turnén hasonló helyzet állt elő, mint a The Uplift Mofo Party Plan-t követő időszakban, Slovakhoz hasonlóan ezúttal Frusciante roppant össze és menekült a heroinhoz, majd rövidesen ott is hagyta a zenekart és szólópályára lépett, melyet egyébként máig nem adott fel. Újabb tagcserék következtek, de egyik sem bizonyult tartósnak, az ideiglenes megoldást a Jane's Addiction ex-gitárosa, Dave Navarro jelentette, akivel négy év után el is készítették a zenekar legvitatottabb lemezét, a One Hot Minute-et.
Navarro egészen más megközelítésben játszott, mint elődei, metálos keménységű témáival egy sokkal sötétebb, súlyosabb irányba vitte a zenekart, amivel nem arattak osztatlan sikert sem a rajongók, sem a krtikusok körében. Az azóta klasszikus Chili-slágerré avanzsált Aeroplane és a durva-punk indíttatású Coffee Shop mellett azért szerepelt még egy-két egészen kiváló nóta a lemezen, és a viszonylagos sikertelensége ellenére az évek múlásával azért a One Hot Minute-nek is kialakult egy saját kis rajongótábora, így végül ez korong is a helyére került. Utólag nézve talán nem is lehetett más a sorsa, mint egy vitatott album egy olyan sikeres lemez után, mint a Blood, Sugar, Sex, Magik.
Beérés, felnövés
Az RHCP történetének valódi folytatására a One Hot Minute után is néhány évet várni kellett. A '95-ös lemez után sokan leírták a zenekart, Fruscianéról pedig rémisztő felvételek láttak napvilágot, több fórumon már egyenesen a halálhírét költötték. De szerencsére sem az ő, sem a Chili pályafutása nem ért véget ilyen szomorúan; a démonaitól végre megszabadult gitáros '98-ben újra régi zenekarában találta magát, és egy évre rá, az immár sokadszorra újjászületett zenekar elkészített addigi pályafutásának legletisztultabb, legérettebb lemezét, amellyel egy vadonatúj generációt nyertek meg maguknak, azokat a fiatalokat, akik klasszikus lemezek idején még legfeljebb az általános iskola padjait ha koptatták.
A címadó dalon kívül számtalan sláger került erre a lemezre, és bár a vadulós funk-punknak sem fordítottak végleg hátat, az ismertebb dalok, mint az Otherside, a Road Trippin' vagy a Scar Tissue inkább a banda finomabb, spirituálisabb oldalát emelték ki. Ezeknek köszönhetően a Red Hot Chili Peppers azokat a fehér lemezvásárló tömegeket is meggyőzte, amelyeknek esetleg korábban a zenekar "túl funky" volt, így a Chili végképp odakerült a nagy, klasszikus amerikai rockzenekarok közé.
By The Way
A külsejében leginkább egy hippit, gitárjátékában pedig egyre határozottabban egy afféle modern Hendrixet idéző Frusciante és a zenekar visszatérése tehát abszolút siker, a három évvel későbbi By The Way-jel pedig folytatták az előző lemezzel megkezdett utat. A hippi-analógia a zenét vizsgálva is megállja a helyét, a megszokott pörgős, funkos, zakatolós zenei világ mellett még markánsabban jelenik meg a hatvanas évek végi Beach Boys vagy éppen a Beatles hatása (még ha ez a párhuzam sokaknak nem is tűnne már fel).
Frusciante szólói visszafogottságukban is szépek, Kiedis (aki akkoriban szakított több év után barátnőjével, Yohanna Logannel) többet és jobban énekel, mint valaha, a ritmusszekció pedig sokkal alázatosabb, mint azt megszokhattuk. A Red Hot Chili Peppers manapság pedig egyre jobb formában van, a zenekar nemcsak a drogoktól, hanem a felesleges sallangoktól is megszabadulva végleg felnőttkorba lépett, a zenei és a baráti egység pedig úgy tűnik, tökéletesebb már nem is lehetne. A zenekart itt, a legjobb formájában kapja el a Live At Hyde Park című dupla koncertalbum, amely egy 2004-es júniusi koncertet örökít meg.
A majd májusban megjelenő, Stadium Arcadium címre keresztelt új lemez ismét Rick Rubinnal készül majd, és 24 számot tartalmaz majd, tehát heroikus vállalkozásnak tűnik, de a Chili a múltban megmászott már ennél nagyobb hegyeket is, most sem várható más.
Az együttesben fellépő tagváltozások ágazata
 |
AJÁNLOM AZ OLDALT
