Ígéretemhez méltón elindultam, hogy megkeressem iskolánk gondnokát, aki nélkül valószínűleg a folyosók mindig járhatatlanok lennének a sok szeméttől, trágyagránáttól és egyéb szellemességtől, és sok diáknak nem lenne semmi ambíciója, hogy a tanult varázslatokat használja is.

Frics úr volt mindig is a megtestesítője mindannak, ami sokak szerint a varázsló kölyke biztosan nem akar lenni. Eltekintve külső vagy belső jegyeitől, az ő pályafutása során nem egy szülő riogatta azzal a gyermekét, hogy ne legyen lusta, vagy annyi lesz a tudása, mint Frics Úrnak. Ez azonban nem volt szép állítás, hiszen eleve fogyatékkal kellett élnie, mivel iskolánk gondnoka kvibli volt. Olyan személy, akinek nincs varázsereje.

Azt viszont vitatni sem szabad, hogy olyan akaraterővel rendelkezett, mint senki más. Már legalább térdig benne járt a korban, és soha nem adta fel a küzdelmet, hogy valamilyen ügyeskedéssel visszaszerezze a varázserejét. Mondhatnánk, hogy nincs is mit visszaszerezni, mert nem is volt mágikus hatalma.

A még gyerekzsivajtól mentes épületben szinte szárnyaltam, és lábaim alig érintették a padló köveit. Olyan voltam, mint egy fekete szárnyú pillangó, aki szabadon kószálhat, mert tudja, nem eshet baja. Felemelő volt ez az érzés, és az is, hogy Hóborc jól van, a Véres Báró ragyog és Piton professzorral jobb a kapcsolatom, mint valaha. Végre odaértem Frics Úr irodája elé, és vidáman bekopogtattam. Amíg vártam, az ajtóra szögezett listákat (Akik soha többé nem kapják vissza a dolgaikat; Januári trófeaterem-takarítási büntetőfeladatosok) nézegettem, már előre örültem, hogy olyan iskolába járhatok, ahol ilyen összekovácsoló erővel bírnak a feladatok. Közös sikálások és csapatépítő kupapucolások. Van ennél jobb néhány olyan diák összehozására, akik nem szívlelik egymást?

Végre kinyílt az ajtó, és megjelent előttem Argus Frics. Kopott nadrágján foltok kúsztak fel egészen elnyűtt zakójáig, amelyet szerintem a különböző gombokkal akart feldobni. Innen is látszik, hogy egy ember fantáziájának köszönhetően milyen egyedivé teheti a megjelenését. El is határoztam, ha végeztem a mai teendőimmel, összecserélem néhány gombomat a ruháimon. Az ing nyaka félig kilógott a pulóverből, és a görcsös ujjak inkább már csak a néhai hajhullámok között futottak végig.

-         Jó napot kívánok, Frics Úr! – köszöntem halkan. – Elnézést, hogy így a szünidő alatt zavarom, de Piton professzorral úgy egyeztettünk, hogy az Ön szabadidejének javára január végéig én lássam el a takarítási teendőket.

-         Á, szóval büntetőmunkára jött – horkantott a férfi.

Látszik, hogy ő nem az a fajta, aki tiszteletköröket ró. Pedig éppen most akartam a diplomáciai érzékem kifejleszteni.

-         Így is fogalmazhatunk – ismertem el, mert nem akartam összezavarni azzal, hogy elmagyarázom neki, milyen egyezményt kötöttem a tanárommal.

-         Akkor jöjjön be, megírom a mai listáját – lépett vissza az irodába.

Ahogy beléptem, láttam, hogy Piton Professzor nem véletlen szerette volna, hogy segítsek Frics Úrnak. Ő is az a fajta ember volt, aki szerette az összes dolgát egy helyben tartani, és a saját rendszere alapján el tudott igazodni. A csupán néhány négyzetméteres kis irodának egyetlen ablaka előtt volt a roskatag íróasztal, amely papírstócok és könyvoszlopok alatt nyögött. Alig volt hely a lámpának, és az üstnek. Volt ott még elkobzott telefül és trágyagránát.

Az asztalhoz is nehézkesen lehetett bearaszolni, mert körbe különféle szekrények és polcok foglalták el a helyet. Jobb oldalt volt az ajtó mögött egy hatalmas széf. Néha meg-megrázkódott, és morgó hang jött belőle. Itt lehetnek a megvadult könyvek, amiket szegény gondnoknak kellett elzárnia. A diákok ugyanis szeretik a saját dolgaikat egymásra uszítani. De ha a Szörnyek Szörnyű Könyvére gondolunk, talán nincs is szükség rá. Mellette egy fém iratszekrény foglalt helyet. Minden fiókján papírcsík mutatta, hogy betűrendben kikről lehet benne akta. Abból következtettem, hogy a diákok elhagyott, elveszített dolgairól lehet feljegyzés, mert a betűkön kívül volt Malfoy, Potter felirat is két fiókon. Sőt, az ikrek jó lesz, ha még az iskola befejezése előtt megtanulnak vigyázni a dolgaikra, mert nekik két külön fiók volt fenntartva a szekrény legalján. A legtetején viszont valami mocorogni kezdett, és szembe találtam magam egy világító szempárral.

-         Üdvözlöm, Mrs Norris – köszöntem a macskának, aki kihúzta magát, és igen kritikusan vizsgálgatott. – Ma is igazán szépre mosakodta magát, ha szabad így fogalmaznom – dicsértem meg a cirmos bundát, amelynek minden szála külön életutat járt.

Miközben Frics Úr betéblábolt, hogy a válláról legördülő terhek egy részét számomra átruházza, az alig egy ablaknyi falrészt kezdtem el vizsgálni az egyik félrehúzott szekrény oldalán. Mivel én jóval több időt töltöttem el itt, mint az átlagdiák - hiszen a tennivalóm is fontosabb -, volt szerencsém észrevenni ezt a területet.

Mozgó, és mozdulatlan képek voltak felhelyezve, némelyik kissé takarásban. Volt, amelyik újságból volt kivágva, és volt kissé elkapkodott szögből elcsípett pillanatkép is. A legtöbbön meglepő módon a Madam Malkin talárszabászata által is árusított Miss Magica kollekció volt. De amint belegondoltam abba, hogyan is kerülhet egy iskolai gondnok szekrényoldalára divatkép, már láttam magam előtt Frics Úr gombjait. Csak még össze kell raknom a kirakós részeit. Úgy éreztem, hogy ez egy igazán nekem való feladat: látszólag kusza körülmények, érthetetlen összefüggések, kivételes ízlés és szépérzék egy kopott zakón.

-         Az édesanyám is szerette a Magica-ruhákat – röppentem tova, és elkalandozva néztem magam elé. – Emlékszem, hogy kicsiként sokszor csak csíkos ruhában láttam, és akkoriban elkísérhettem anyát a szabászatba – mondtam szinte csak magamnak.

-         Maccha Magica kiváló boszorkány volt, aki nem csupán ruhákat, hanem valódi viseletet alkotott – nyomta a kezembe a listát a gondnok, és a szekrény mellé állt, amelyen Mrs. Norris ült szinte karót nyelten.

-         Tudom, Frics Úr, anya mesélte, hogy ő is próbálta a ruháit elvarázsolni, de nyomába sem érhetett Miss Magica tehetségének – fordítottam el a tekintetemet a képeken pózoló nőről, akinek hosszú testhezálló csíkos ruháját szürke prém keretezte, és csillogó szeme ravaszságot tükrözött. – Nem zavarok tovább – néztem egyenesen Mrs. Norris szemeibe, és ugyanazt a fényt láttam benne csillanni, mint a fotókon. Hollóhátas logikám máris működésbe lépett.

A kezemben a lista hosszúkás betűi feltűnően ékesek voltak egy tanulatlan és bárdolatlan személyhez. Arról nem is beszélve, hogy a bagolyház ipszilonja olyan kunkori farkacskával viháncolt a lapon, mintha egy cica farka lenne. Sorba vettem minden számítást, és rájöttem, hogy mi volt az a fény, amit a kunkori farkú Mrs. Norris szemében láttam: a kritika. Az ő selymes és csíkos bundája, amely kacérra mosakodott modorát rejtette, az élesen bíráló pillantás mind azt mutatta, hogy az a szekrényoldal tulajdonképpen Mrs. Norris miatt van teleragasztgatva.

Sokszor láttam sétálni a folyosó kövein, mint egy igazi hölgyet, elegánsan és rendkívül kimérten. Nem emeli a pillantását bárkire, de ha az az illető nem felel meg az elvárásainak – ami a képek alapján igen magas-, akkor az csakis megvetésre számíthat. Hát ez történt velem is. De most, hogy van már olyan valaki, aki értékeli a stílust, anya halála után most ismét kilépek majd az átlagboszorkányok közül, és méltó leszek a Lovegoodok örökségére.

Elértem a bagolyházat, és a lista első feladatára koncentráltam: takarítás. Kusza gondolataim kezdtek rendeződni, és ahogy az inger megalkotta az ötletet, újabb pazar tervet ötlöttem ki. Nemcsak hogy megszolgálom Perselus Piton, a legdiszkrétebb tanár jóindulatát, de bizonyítom Mrs. Norrisnak, hogy egy gyönyörű bundával meg nem áldott csupasz ember is ki tud hozni magából valamit. Ki tudja, talán ha sikerül valami normálisabb külsőt elérni, még az életem többi részére is kihathat.

És ekkor jött a felismerés: lehet, hogy ezért nem állnak velem szóba az Avarlakók sem. Égő vagyok. És még Hóborc is volt olyan tapintatos, hogy az öltözködésemre nem tett megjegyzést.

A megvilágosodás új szikrát gyújtott bennem, és elhatároztam, hogy feldobom a ruhatáram. A bagolyház sarkában álló seprűk bűvölése közben azon rágtam magam, vajon hogyan tehetném ezt meg. Az agyam szinte olyan lázban égett, mint a takarító eszközök, amelyek elegáns tánc közben seperték a követ. A fehér és barna bagolytollak fel-felrepdestek, és mint a hópelyhek, majd mint az őszi falevelek hullottak a földre. A látvány szinte megbabonázott, és a pálcám egy intésére újabb keringőbe küldtem a pihéket.

Csodaszép körforgó közben váltak szét a portól és csillogó boaként úsztak az ülőfák között. A madarak elégedett huhogással nyugtázták a műsort, sőt egy-kettő megrázta magát, hogy még több toll szolgáltasson bemutatót. Milyen szép is, milyen kecses a toll – gondolkodtam el, és a takarítás végeztével külön gyűjtöttem őket.

A napom gyakorlatilag elment a trófeaterembeli suvickolással, és azzal, hogy közben a tollakat is átfényeztem egy a madaraknál is használható különleges bűbájjal. Ezután amíg én a Griffendél 321. serlegét tisztítottam fényesre, a pálcám parancsára a tollak különválogatták magukat, és mandalákat alkotva terültek szét újra meg újra a padlón.

- Remélem jól szórakozik, Lovegood – szólalt meg Frics Úr, és kezében Mrs. Norrisszal odadöcögött mellém.

- Igen – válaszoltam röviden, hiszen nem volt szükség semmi kiegészítésre a körtánc mellé. – A tollak igazán szépek – néztem a meg-megújuló alakzatokat, és kezem közben szinte magától tette a dolgát. Az igazat megvallva valóban magától tette a dolgát, ugyanis megbűvöltem a saját kezeimet.