A várakozást megszépítette két külhonba nem szakadt, ám állapotukban már megrészegedett hármas fogat, akik Faludy Fanni aláírásával dicsekedtek. Annak érdekében, hogy ez még inkább szembeötlő legyen, ott a peronon akkus borotvával próbálták hangsúlyosabbá tenni a dedikált testrészt - aztán mást is J.

De befutott végre a gőzös, és már vonszoltam is fel magam az első vagon első kabinjába, hogy egy fiúkkal tömött helyre pottyanjak. Kapásból be is mutatkoztam a szélen utazó két szimpatikus fiatalembernek (Focista és Karate kölyök), akik utána közölték, hogy igen, már ismerjük egymást. Ez volt ám az igazi égés, de a hírhedt memóriám és néhány deci talán elég indok az emlékezetvesztésre. Aztán ott volt Pöttöm, akinek csak a neve kicsi, valamint Moha és Fercsi. Utóbbi két urat azért már csak nem felejtettem el.

Megérkezésünk után egy fesztiválbusszal gurultunk az erdőhöz, ez alatt sikerült is járulékos veszteségként leírnom egy fél pár fülbevalót. A jegyárusító konténerek a bejutás esélyével kecsegtettek minket, de sajnos hiába kopogtunk a mennyország kapuján, nem nyitottak ki előbb. Itt némi rendzavarás, kiabálás és hódító konténer-konkvisztádorkodás után átvettük a szalagokat, és megpróbáltuk a lehetetlent. Bevinni a piát. 

Bementem, és letettem a cuccom, és visszamentem a susnyásba terepszemlét tartani... át kell venni a szajrét... csak a cél lebegett a szemem előtt. Meg persze az a párszász ág, tüske és rózsabokor ami az utamat állta, és mellette a biztonsági őrök. De végül Moha áttörte a rengeteget egy álcázott pisilés közben, és úgy ugrottunk ki az útra és mentünk tovább már a kerítésen belül, mintha mi sem történt volna. A vérünket adtuk persze, de megtettük, amit megkövetelt a becsület és a szomjúság J.

Az igazi élmény aztán a Kispál után a Tankcsapda koncerten ivódott belém. Makilánnyal, Mohával és Karate kölyökkel bementünk a nagyszínpad elé. Az eső elkezdett esni, a szél a hideg csapadékot az arcomba csapta. Őrült izgalom, félelem és hidegrázás futkosott rajtam. Az emberek csak egyre gyűltek előttem és mögöttem, és többször néztem balra és jobbra, erőt merítve a két fiúból. Ez durva lesz – futott végig az agyamon, és reméltem, hogy nem halok bele. De az biztos, hogy a percek múlásával a feszültség egyre nőtt, néhány szó után egy kis hergelést toltak a hangszórókból, és az egész csapat arccal a színpad felé fordulva egy hadsereg képzetét keltette.

Csata előtt lehetett ilyen a hangulat. A tömeg körülötted, ami egymásból táplálkozik, szítja a tüzet és az elszántak állnak legelöl. Azok, akik képesek a vérüket áldozni az ügyért, amiért harcolnak. Aztán szempillantás előtt a húrok közé csaptak Lukácsék, és elszabadult a pokol. Talán el sem lehet mondani, milyen érzés, amikor testek nyomódnak minden oldalról, egy hihetetlen hosszú percbe tömörül az idő, és szinte levegőt sem veszel. Utána már nem is tudsz, mert lent vagy a földön, bakancs az oldaladban, lábak taposnak rajtad és port nyelsz. Nyújtod a kezed felfelé, és felszednek, de amint egy másik ember megdől, magával sodor az ár, és ismét a földön vagy. Látod, hogy a barátod más alatt van, de nem tudod felszedni, mert a kifordult térdeden fekszik valaki. Aztán amikor kiszabadulsz és felrántod, csak egyre tudsz gondolni – ezentúl már vigyázzon magára, mert te menekülsz. Töröd az utat, és végre kijutsz. A hátsó soroknál már félre is állnak, látják a rémületet a szemedben. Ezt viszont szégyellem.

Aztán ott álltam a Jégeres sátor mellett, és belekapaszkodtam az első emberbe – Focistába. A hideg és az eső elleni támadásként örült táncba kezdtünk, és később csatlakozott hozzánk Makilány is – szerencsére épségben. A por és az eső elegye a hajamban kelt életre, és teljesen hozzám nőtt. Bárhogy ráztam a fejem, erősen kapaszkodott, és nem eresztett – pedig nem végeztem félmunkát J. A tánci közben felkérőm is akadt, akit végül az Alibibarátom jóvoltából sikerült leszerelni. Az energiaszint az Afterpartyn is tombolt, és végül fél három körül (?) mentünk vissza a sátorhoz.

Ennyit az első napról – majd folytatom…