Lassan törögettem a lábam közé fogva az ujjaimat. Azon mesterkedtem, hogy végre sikerüljön annyi rugalmasságot vinni minimum két ujjamba, hogy pálcát foghassak. Csak most láttam be, hogy milyen meggondolatlan voltam. Nem szabadott volna úgy eltennem a pálcámat.

Ügyködésem közepette már nem zavart a Báró, az viszont meglepett, hogy Hóborc meg sem szólal. Csak lebegett mellettem, és nem is énekelt, vagy csúfolódott. Reméltem, hogy ez a láncos felvonulás, amit át kellett élnie, nem okozott benne maradandó lelki törést. Az ujjaimat legalább három helyen eltörtem, így most jobbnak láttam, ha egy kicsit rápihenek a pálca-projectre.

-         Örülök, hogy még időben érkeztem, Hóborc – néztem a kísértetre, aki most még nagyobb szemeket meresztett rám. Bár az is lehet, hogy csak a láncok miatt guvadtak úgy ki. – Tudom, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat, hiszen sok mindenen kellett keresztülmenned, de tudnál segíteni egy kicsit? – kérdeztem.

-         Lüke Lovegood segített Hóborcon, és Hóborc segít ha kell – találta meg végre a hangját a lebegő alak.

-         Mivel tudsz dobálózni, semmiség lesz számodra az, amire megkérlek – mondtam nagy meggyőződéssel. – Vedd ki a pálcámat a taláromból, és tedd a kezembe, hogy helyrehozhassam az ujjaimat, ha nem túl nagy probléma.

-         Még egy boszorkány vagy varázsló sem hagyta, hogy hozzányúljak a pálcájához – mondta Hóborc, és óvatosan félrehúzta a taláromat.

Ekkor azonban honnan, honnan nem, de Piton professzor rendkívül hideg hangja verődött vissza:

-         Hóborc, ha elveszed annak a diáknak a pálcáját, egy palackba zárlak a Véres Báróval, örök időkre!

-         Én kértem, hogy vegye ki a pálcámat – fordultam szembe a tanárral, aki eddig nem ismert meg. – Egy kicsit elzsibbadt a kezem – engedtem le elfagyott karjaimat.

-         Miss Lovegood, tudnom kellett volna, hogy maga az – mondta Piton olyan hangon, mint akit elfogott a hányinger. – Azonnal jöjjön ide – parancsolt rám anélkül, hogy a hangját felemelte volna.

-         Köszönöm Hóborc a segítséget, de most már menj inkább játszani – mondtam a kísértetnek, aki azon nyomban át is ugrott a pince plafonján.

Karjaim az oldalam mellett lógtak mint két kék jégcsap. Odamentem a professzor elé, és azt vártam, hogy mikor jönnek lángok kitágult orrlyukaiból. Ez az én szempontomból nem is lett volna olyan rossz, hiszen fel tudtam volna kicsit olvasztani az ujjaimat. Mielőtt jobban megnézhettem volna Piton dühösen egész emberszínű arcát, egyszerűen megfogta a taláromat a nyakamnál, és elkezdett maga után vonszolni az alagsorban.

-         Egyedül is tudok menni – jegyeztem meg, de szegény bájitaltan tanár meg sem hallotta. Hiába, ő sem fiatalodik már. Ez a sok fekete ruha biztos már a hallójárataira is rossz hatással volt.

Így aztán többször nem is próbálkoztam, csak hagytam, hogy itt-ott lepattogjak a falakról, és egy nehéz faajtó mögé taszigáljanak. Ha tudtam volna, hogy így előbb bejutok ide, ahol a diákok negyede sem volt, viszont azok sem képesek elmesélni, hogy mit láttak – nos, akkor valószínűleg már előbb leszerveztem volna valamit a Véres Báróval.

A professzor maga felé fordított, és lenyomott egy kopott bőrkanapéra.

-         Igazán otthonos a lakrésze, Uram – jegyeztem meg, amint körülhordoztam a fabútorokkal, könyvespolcokkal és üvegekkel telirakott helységen a szememet.

-          Fogja be a száját, maga idióta – förmedt rám, és felhajtotta a kezemen a talárt. – Nem tudom, hogy levágjam a karját, vagy inkább hagyjam, hogy lerágja magának az éjszaka – nézett rám mereven. Látszott rajta, hogy nagyon aggódik miattam.

-         Elég, ha a kezembe adja a pálcámat uram, a többit elintézem – ajánlottam fel a segítségemet ebben az én véleményem szerint igen egyszerű kérdésben.

-         Még egyszer megszólal Lovegood, és esküszöm lefagyasztom a nyelvét is – fintorgott, de elővette a taláromból félig kilógó pálcát, és a tenyeremre tette. – Csináljon amit akar, mit bánom én – állt előttem karjait összefonva.

Próbáltam ráhajtani az ujjaimat a pálcára, de bárhogy igyekeztem, nem sikerült. A térdeimmel akartam összeszorítani a kezem, de csak egy újabb csonttörést sikerült összeszednem. Nem volt mit tenni, az anya által tanított praktikára volt szükség. Igaz, ezzel most elárulom a családi titkot, amit minden szülő megtanít a gyerekének nálunk, és amely trükk évszázadok óta segítette ki a boszorkányokat és varázslókat a nehéz helyzetből.

-         Talán csak nem képtelen a varázslásra, Miss Lovegood? – húzta el a száját gúnyosan a professzor. – Ez talán jó lecke lesz, hogy végre megjöjjön az esze!

-         Semmi baj Tanár úr, csak meg kell ígérnie, hogy elfordul amíg varázsolok – találtam ki, hiszen bár a Mardekár ház feje nem adná ki a titkom, ez mégiscsak egy komoly, családi örökség. Be kell biztosítani magam.

-         Ne húzza tovább az idegeimet Lovegood, mert még végén le találom fagyasztani a fejét is – figyelmeztetett a férfi. Bizonyára megbántottam a bizalmatlanságommal, amikor ő csak segíteni szeretne. Próbáltam mindig a helyes szavakat használni, de sajnos én nem örököltem apa kifinomult diplomáciai érzékét.

-         Rendben, de kérem, senkinek ne adja tovább a családi titkunkat – kezdtem letúrni a lábamról a cipőt, majd amikor már a csíkos és a kockás zoknim is szabad volt, nekiálltam egyik lábammal a másikról legyűrni a zoknit is.

-         Mi a frászkarikát művel itt, kisasszony? – ámult el Piton professzor. Pont ő ámuldozott - eddig olyan segítőkész volt, de amikor igazán szükség volna rá, nem segít.

-         Meggyógyítom a kezem – mondtam, és leültem a földre. Jobb lábam ujjai közé vettem a földre ejtett pálcát, majd egy kis ügyeskedés árán bal combomra húztam a lábam. Köröztem néhányat a lábfejemmel, és erősen koncentráltam. – Szia lábam, most veled fogok varázsolni – mondtam halkan a lábamnak. – Pálca, engedelmeskedj a lábamnak, hogy ezentúl is a kezemben tarthassam a sorsomat – mosolyogtam a pálcámra, majd néhány olvasztó varázzsal melegítettem be.

Mivel ez elég jól ment, továbbléptem, és a bokámat mozgatva írtam le a gyógyköröket, és a felolvasztás után össze is forrasztottam az eltört ujjaimat. Igaz, a lábam kicsit elzsibbadt, de hát már rég nem volt szükség hasonló praktikára. Mióta is? Ja, igen – amikor anya egyik megvadult húsevő virága leharapta az ujjaimat. De régen is volt már.

A művelettel végeztem. Néhányszor megropogtattam az ízületeket. Szinte jobbak voltak, mint a fagyasztás előtt. Megmasszíroztam kicsit a lábujjaimat is, és megdicsértem őket, amiért így helytálltak, és ismét segítettek nekem. Felhúztam a zoknim, és visszabújtam a cipőmbe. Felálltam, és a professzorhoz fordultam:

- Remélem, nem mondja el senkinek, amit látott – néztem rá nagyon komolyan.

- Arra mérget vehet – vont vállat magához képest igen vidáman. Nem tudom, hogy lehet-e egyáltalán egy ilyen komolytalan szót használni a tanárommal kapcsolatban. – Viszont van két feltételem, Miss Lovegood – lépett igen-igen közel hozzám. – Soha többé nem jön a pincém közelébe, de még csak a lépcső közelébe sem, és még valami – egyenesedett fel. – Mostantól a szünet végéig, tehát január elejéig minden nap, egész nap Frics Úr mellett fog dolgozni, majd ha ott végzett, átvállalhatja a bagolyház takarítását, a második emeleti lányvécé árvízmentesítését és mondanom sem kell, hogy a trófeateremre és az iskola képkereteire és szobraira is ráfér a takarítás – tárta ki előttem az ajtót.

- Köszönöm a diszkrécióját, Piton professzor – néztem hálásan tanáromra, hiszen igen csekély az ár, amiért örökre megtartja értékes családi titkomat.

Kiléptem a folyosóra, és nem tudom, hogy a kő ami leesett a szívemről, vagy a mögöttem bevágódó ajtó robaja volt-e nagyobb.