A csendes ücsörgés és visszafogott viselkedésem ellenére a főzet hatásának elmúlása után Piton Professzor úgy penderített ki egyetlen pálcamozdulatával a teremből, hogy szó szerint a lábam sem érintette a földet. Épphogy vissza tudtam kiabálni, hogy holnap ugyanekkor ugyanitt találkozunk. Remélem, nem vette nagyon a szívére – már ha van neki, és nem hagyta inkább a sárkánynál – személyes mentőakciómat. Mivel már lassan hajnalodott, úgy döntöttem, hogy inkább elteszem magam másnapra.

A reggelt a szokásos időben kezdtem meg a kései hazatérésem ellenére, és senki sem mondta meg rólam, hogy eggyel több, vagy kevesebb karika van a szemem alatt. Hálát is adok a felmenőimnek, hogy ilyen arccal áldottak meg. Nem tudnám elviselni azt a sok púderparancsot és elkendőző-bűbájt, mint amit a Mardekáros lányok kennek magukra. Természetességem minden erejét bevetve lépkedtem a kihalt Nagyterembe, hogy némi földi táplálékot vegyek magamhoz, mert még az ilyen nagy elmék mint én, sem élhetnek – sajnos – étel nélkül. Egy jó adag pirítós és egyéb nyalánkságok után jöhetett egy nagy bögre tea, némi rágcsálnivaló keksz a zsebembe, amit a manók soha nem felejtettek a tányérom előtt levő kis tálkába felvarázsolni.

Piton Professzornak egész reggel a színét sem láttam, nem mintha lenne bármilyen színe, bár tegnap ott az álmunkban néha elég vörösnek tűnt– hoppá, hát most jut eszembe, hogy emlékszem az álmomra! Némi kis pillangóraj szabadult fel bennem, és szökdécselve közelítettem meg a könyvtárat, ami szerencsére a szünidő alatt is várta az érdeklődőket. Szóval, éppen szökdécseltem és azon örvendtem, hogy emlékszem egy ilyen mérföldkőre az életemből, amikor Hóborc keveredett elém.

-         Lüke Lovegood, olyan mint a hold, elmenekül előle minden szörny és kobold – énekelte, és rám nyújtogatta a nyelvét.

-         Szervusz, Hóborc! – szólítottam meg, mire a szellem szinte megmerevedett – Te honnan tudod, hogy elmenekülnek előlem a lények, amelyeket kutatok? – kérdeztem, mert reméltem, hogy egy kísértet sok százévnyi bölcsességéből még belé is szorult.

-         Lüke Lovegood, Lüke Lovegood ...-kezdte ismét a mondókáját, de én már korántsem voltam érdekelt benne.

-         Tudom, elmenekülnek előlem, de mégis miért, amikor én csak be akarom bizonyítani, hogy léteznek, és egy kötetet szerkeszteni az életükről? – estem szinte kétségbe, amiért lefutott az agyamon, hogy a tegnapi kiruccanás alkalmával az álomvilágon keresztül meg kellett volna közelítenem néhány (esetleg) alvajáró vagy holdkóros Avarlakót.

-         Te tényleg Lüke vagy, Lovegood – esett le Hóborc álla, és olyan ostoba képet vágott, ami még tőle is meglehetősen érdekes volt.

-         Ez most lényegtelen, Hóborc – fakadtam ki hozzám méltatlanul. – Mondd, előled is elbújnak a Roxfort lényei? Vagy a szellemekkel azért érintkeznek? Ha én is szellem lennék, akkor szóba állnának velem az Avarlakók?

-         Lüke Lovegood, Lüke Lovegood, olyan buta, megbolondulsz! – rikácsolta Hóborc.

-         Látom, veled sem lehet beszélni, Hóborc! – ejtettem le a fejem szinte a mellkasomra, és csüggedésem súlyát hagytam lógni a nyakamon. – Pedig azt hittem, hogy te legalább érsz valamit a kísértetek között itt Roxfortban.

Hóborc erre kihúzta magát, és homályos agytekervényei az évszázados ernyedtség után forogni kezdtek. Ahogy felpillantottam rá, meg is testesítette szellemes gondolatomat, és átlátszó fejében mozogni kezdtek a molyrágta és pókhálós tekervények. A fülén kirepült néhány lepke és orrán kifutott egy-két pók, ami igazán élénken ábrázolta a régi agy használatlansági fokát.

-         Szóval Lüke Lovegood azt mondja, hogy Hóborc értékes kísértet? – tolta oda elém hideg és nedves orrát.

-         Azt – feleltem őszintén. – Mert ki más lenne képes ilyen cseleket és rímeket kreálni, mint egy igazi Hollóhátas? Jártál te iskolába, Hóborc? – néztem rá félrehajtott fejjel, amolyan analizálós és elgondolkodós pózban. – Mármint mielőtt meghaltál.

-         Akkor még nem jártak ide diákok, mikor Hóborc már itt volt, és a nagy Malazár Mardekár személyes mókamestere volt – húzta ki magát, és révetegen nézett maga elé. – Amikor még gazdám bús kedvét hivatott felvidítani, és a kastélylakók megtréfálásával közvetve szolgálni az úr jókedvét.

-         Hóborc, hát ez hihetetlen! – kiáltottam fel, mire a kísértet szinte visszapattant a plafonról, úgy felugrott. – Azt mondod, hogy Mardekár Malazár szolgálatában álltál? Akkor ismerted a többi alapítót is? – izgalmam kezdett a tetőfokára hágni, és úgy éreztem, hogy szinte felemelkedek én is, és ott lebegek Hóborc mellett a plafon alatt.

Beletelt néhány percbe, mire ismét összeszedtem az önuralmam, és mint megfontolt és ambiciózus történetíró álltam riportalanyom előtt, hogy a lehető legtöbbet kiszedjek belőle.

-         Szóval, Hóborc – néztem nagy szemekkel a kísértetre, és már csak néhány szikra emlékeztetett arra az állapotra, amiből az imént kecmeregtem ki. – Látom nem múlt el nyom nélkül az eddigi szolgálatod a Roxfortban. Bizonyára sok tudományra tettél szert – vázoltam fel a helyzetet, ami most már a hollóhátasok tárgyilagosságával csillogott előttem. – Sokan nem is gondolnák rólad, hogy ilyen értékes tagja vagy a kísértettársadalomnak.

-         Bizony, ez már igaz – húzta ki magát a látomás – Hóborc rendes pimasz! Mindig tette amit kell, ha Malazárnak móka kell!

-         Biztos olyan titkokat is megismertél, amelyeket a többi toronylakó nem ért meg, és ezért jársz mindig egyedül a folyosókon – folytattam eszmefuttatásom, és láttam Hóborc halovány arca talán még fehérebb mint a fehér márványcsíkok a padlón. – Nagyon egyedül lehetsz, nincs egyetlen tudományos társad sem – sajnáltam meg ezt a nagy tudású lényt, aki már évszázadok óta kóborol a falak között anélkül, hogy valaki megkérdezné tőle, hogy van-e kedve beszállni egy-két kísértet kísérletbe vagy egyéb hasznos munkába. Bizonyára ez a nagy elhagyatottság volt ami végleg elterelte a bohóckodás felé.

-         Hóborc szerette Malazár urat – kezdtek potyogni a szellem jeges-eső könnyei – meg azt, hogy mindenkit ugrat. Szívesen itta meg a főzeteit próbaként, hogy néha öt füle nőjön, vagy elveszítse a kezét – bömbölt most már fennhangon szegény. – Olyan sokszor voltam én ki látta gazdám tündöklését, vagy én voltam ki muglik tréfálásával csillapítottam dühét. Olyan jó volt az Úr, ha a parasztok panaszolták, hogy nem bírták a munkát, növesztett nekik még két kart és ösztönzésül elküldte a háromfejű kutyát.

-         Valóban olyan oldalát ismerhetted Malazár Mardekárnak, amit más nem – álltam a jégeső könnyáradat alatt, és csak reméltem, hogy békák azok amik a nyakamba hullnak azzal együtt. Ahogy a kísértetfolyam egyre inkább átjárta a testem, úgy találtak meg a régi emlékek. Tudtam, hogy nem a legjobb ötlet egy kísértetet ölelgetve vigasztalni, de Hóborcnak is szüksége van rá, mint bárki másnak. Hideg nyálka úszott végig rajtam, és éreztem azt, amiről anya is mesélt mikor még kicsi voltam.

Anyával ültünk a házunk kertjében, és a körülöttünk növő növényeket nézegettük. Már sokat tudtam róluk. Azt, hogy melyiket lehet használni sebek gyógyítására, és melyikkel lehet álmot hozni. Milyen szirom hoz enyhülést a téli estén, és melyik az, amit vidámság szétfújni. Most is látom az anya körül táncoló pitypang ernyőket, és bár a csontomig hatoló hideg egyre erősödött, a lelkembe melegség és béke költözött. Ilyen lehet meghalni – gondoltam, amikor erős rántást éreztem.

-         Miss Lovegood, maga még bolondabb, mint gondoltam! – hallottam az éktelen kiabálást, és ütések csattantak az arcomon. Nem fájtak egyáltalán, csak megerősítették az érzetet, hogy élek. – Milyen ostoba egy kölyök maga aranyvérű létére, hogy ilyen sokáig egy kísértettel egyesüljön!

Éreztem amint valaki megragad, és máris rázkódva láttam elsuhanni magam mellett az ólomüveg ablakokat. Lépcsőkön koccantak a lépések – tik-tik-tik. Üvegajtó kivágódása, és nagyot zuttyant a testem. Puffanása rugók nyikorgásával együtt töltötte meg a környezetemet, és pillanatok múlva már üvegek közti matatás mélyéről jött a mély hang. – Hol a francban van, hol a fenében – folytatta a keresést valaki, majd néhány döngő lépés után olyan émelyítően édes folyadék csorgott le a torkomon, amit még sosem éreztem.

-         Idefigyeljen, Miss Lovegood, tudom, hogy hall – ismertem fel végleg Piton hangját – annyi büntetőmunkát sózok a nyakába, hogy ne legyen ideje kísértet általi vagy egyéb halált halni, megértette?! – reszelte ki a professzor a szavakat, majd választ sem várva elsuhogott.

Néhány perc múlva már nyitott szemmel feküdtem a gyengélkedő üres kórtermében. Néztem az ablakon beáramló fényt, ahogy színesre festi a fehér takarómat. Aggódtam Hóborcért. Nyilvánvaló, hogy egy diákot nem ölhet meg a professzor, viszont az egyébként már halott lényeg újbóli kivégzéséről eddig még nem olvastam semmit. Amint lábra tudok állni, el is megyek a könyvtárba, és utána nézek. Remélem ez minél előbb bekövetkezik, mielőtt az igazán kedves, de túlzásokba eső Madam Pomfrey visszatér birodalmába. Aztán meg kell keresni Hóborcot, és elnézést kérni tőle, hogy bajba kevertem.