Ahogy először a bor forgott a poharamban, és bronzos fényével átjárta az üveg minden csillogó felületét, úgy forgott körbe az agyam is valami furcsa pálya körül, és már csak azt éreztem, mintha a szememnél fogva húznának befelé azt ismeretlen felé. Egyre több ponton éreztem a húzást. Olyan volt, mintha zsupszkulccsal utaztam volna, amikor a köldökömnél éreztem a rántást, mintha egy kozmikus köldökzsinór vezetne. Itt viszont a szemeim és a mellkasom is egy-egy ilyen zsinórral szakított ki a testemből. Szinte már láttam magam, ahogy ott ülök a fotelban, kezemből kiesett a pohár, és éles szilánkokban pattogott szét a földön.

Furcsa, fényes körök és spirálok között haladtam. Olyan hullámok között, amik úgy pulzáltak mint a tenger, majd ahogy közelebb értem, a szívverésem ritmusát vették fel, és violakék selyemként táncoltak körbe. Hallottam, ahogy furcsa hangok vesznek körül, és ritmikus dübörgéssel és valami eddig még nem hallott énekhanggal vezettek. Sivító, de mégis lány hangok voltak, amik egyszerre származhattak embertől és valami hangszertől.

Egyre bátrabbak lettek ezek a hangok, és úgy dobáltak, mintha valami kviddicsmeccs kvaffja lennék. Aztán a hangok megváltoztak, és ettől úgy éreztem magam, mintha már cikeszként száguldanék. A furcsa pengetések és egymástól független hangok ide-oda röptettek, míg egy sötét bordó hullám neki nem csapott egy hihetetlen zöld és pulzáló örvénynek. Forogtam körbe-körbe, és úgy éreztem, hogy az örvényben a testemen doboló cseppek ritmusára ver a szívem. Aztán jött egy gejzír kitörés, ami feldobott a hullámok tetejére, és úgy hánykolódtam, mintha valami szeleburdi vízicsikón lovagolnék. Ide-oda ugrott, és úgy kellett kapaszkodnom két kitörése között, mint aki alatt megbokrosodott a seprűje.

Aztán ahogy betörtem a tengeri csikómat, egy hihetetlen mező felé kezdett száguldani velem. Lábai nőttek, és úgy dobogott minden lépésnél, mintha nem is négy lába lenne, hanem hat. Lenéztem, és láttam, hogy hátasomnak valóban hat lába van, és az eddigi tengert felváltotta a végtelen mező, majd a pusztaság.

Ezután rekkenő hőség állta utunkat, mintha függöny lett volna, de lovam nekirontott a hártyának, és átszakította azt. Ismét a tenger hullámait hágta, és lábait elvesztve futotta körbe az örvényt, és ott erőlködésétől rózsaszín buborékokat fújt. Egyik buborékról ugrattam a másikra, amíg a legfelső feldobott minket a felszínre, hogy ott a langyos hullámokon pihenjünk meg.

Ringatóztunk, és fülemben fütyült a szél. Messziről hullámtörők hangja hallatszott. Olyan nagy szikláké, amelyek felfogják az óceán viharait.

Partot értünk, és csodás paripámnak intettem, hogy térjen vissza a mélyebb vizek felé. Talpam már puha homokba süppedt, és a part felől édes virágok illatát hozta a szél. Pálmák és trópusi növények hajladoztak, és ahogy közelebb értem az erdő széléhez, onnan hirtelen madár és pillangósereg csapott fel az égnek. Oly hirtelen, és oly intenzitással, mintha piros és sárga tüzet okádna az erdő. A légáramlatban forogni és keringeni kezdtek, és szinte balett bemutatót tartottak a szelek szárnyán. Lassan ereszkedtek, majd szinte megérintette arcomat az egyik mellettem elrepülő csodaszép lepke.

Kinyújtottam a kezem, mire az összes lény szétrebbent, és zsibongó körforgásukkal a magasba emelték a testem, mint egy forgószél a levelet. Ott lebegtem köztük, míg le nem tettek már beljebb, az erdőben. Indák akadtak ruhámba, levelek futottak át a hajamon, a fák szinte átkaroltak, és egyik ágról a másikra adtak. Pillangók kísértek utamon, és minden illatos virággal és minden rám csodálkozó kaméleonnal közelebb kerültem valamihez. Fogalmam sem volt, hogy mihez.

Arra gondoltam, Piton Professzor vajon hogy viseli ezt a színes világot, és hogy vajon ő is ide került-e? Ettől a gondolattól aztán a táj kissé megváltozott, és a fák ágai sorra hullajtották le lombjukat, és a színes virágok sorra hervadtak el. Őszi szél söpört végig az erdőn, ami már nem szállított tovább engem, hanem inkább megpróbált visszatartani, és talárom szélét fogta, hogy ne haladhassak előrébb. Egyre sötétebb lett, és mindenhonnan vörös szemek pislogtak rám. Még ciripelést sem lehetett hallani, amikor megláttam a professzort, amint kivont pálcával harcol egy hatalmas lény ellen, amiről nem tudtam megállapítani, hogy mi is lehet.

Mozdulatai kezdtek vontatottá válni, de a szörny ereje nem látszott lankadni. Sugárban okádta a tüzet hirtelen tanárom felé, amit ő egy csapással védett ki, és jeges hullámot küldött ellenfelére. A jeges hullám és a tűz összecsapott, és hirtelen kicsi kristályokká roppant szét mindkét sugár. Ott kerengett körülöttünk az a sok kis gyémánt, mintha még az idő is megállt volna, és egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi lehet ennek az oka. Aztán láttam, amint a professzor feltápászkodik, és lassan levesz a levegőből néhány ilyen kristályt, majd odalép vele a szörnyhöz. Sorra tömködte a dermedt állatba ezeket a jégdarabokat, míg minden porcikája vacogott hidegtől, aztán leégett a lény pikkelyének lávájától. Próbáltam meglátni a lényeget vagy a logikát a professzor tetteiben, de egyszerűen képtelen voltam eligazodni az álmában.

A szikrák lassan olvadtak, míg az erdő szinte kongott a lehulló cseppek zajától. A minket körülvevő fák törzsei és ágai összefolytak, és mintha a víz mosta volna össze, kővé váltak - egy ragyogó, de fekete barlangot vontak körénk.

A szörny szeme egyre élénkebb lett, és amikor az utolsó levegőben levő kristály is felolvadt, a lény megrázta magát, és az addig a pikkelyei alá dugdosott jégdarabokat ezerfelé szórta egy határozott üvöltéssel. A professzor a földre esett, de talárjával próbálta védeni magát a szétszóródó fullánkoktól. Testét elborította a vér és a víz, és hiába próbáltam pálcámmal bármit is csinálni, mintha nem tudtam volna varázsolni. De aztán rájöttem, hogy itt én vagyok a varázslat. Ha akarom, megértem, hogy mi is történik.

Ekkor meg is értettem, és szemeimet megforgattam, amiért ez csak szó szerint magamtól jutott eszembe:

- Professzor, nem unja még, hogy állandóan saját magával harcol? – kiáltottam feléjük, mire a szörny és a férfi is megmerevedett és szúrós szemét rám szögezte.

- Miss Lovegood, miért is nem lepődöm meg, hogy az ember még a saját lelki tusáját sem vívhatja meg anélkül, hogy beledugná az orrát? – eresztette le karját Piton, majd egyszerűen összeolvadt az előtte nemrég még tomboló sárkánnyal. - Miss Lovegood, Ön betört az álmomba! – köhögte Piton, és elázott talárját igazgatta.

- Az egy rémálom volt – jelentettem ki egyszerűen.

- De az én privát rémálmom – sziszegte a férfi most már kissé mérgesen. – Vagy látta valamelyik fára felszögelve a táblát, hogy: „diákok, ide!”?

- Nem, pedig valószínűleg hatásosabb lenne, mint a serlegek súrolásával riogatni a tanulókat, vagy a Tiltott Rengetegbe küldeni őket büntetőmunkára.

- Mi a fészkes fenét csinál az én erdőmben? Miért nem képzelődte magát máshová ahelyett, hogy engem akadályoz? – kérdezte a professzor, ahogy csavargatta talárját, hogy el tudja tenni a pálcáját.

- Mert nem tűnt úgy, mint aki egyedül képes kijönni onnan – feleltem egyszerűen. – Elég sokáig néztem, amint pakolgatja a kristályokat, és meguntam - és ennyi kaland után szívesebben láttam volna a csillagos eget, és ültem volna egy tábortűz mellett – mondtam ki, és máris egy olyan helyen termettünk.

- Ezért aztán, egyszerűen átragadott a saját képzelgésébe – nézett körül Piton. – Emiatt még számolunk, ha visszamegyünk a Roxfortba.

- Hiszen most is ott vagyunk – néztem rá kerek szemekkel. Nem gondoltam volna, hogy pont nekem kell felvilágosítanom, hogy ez egy szellemi utazás, és a fizikai megtestesülésünk most is ott ül a pinceterem foteljaiban. – Egyébként is, lehet, hogy ön is ugyanazt álmodja, mint én – jelentettem ki, bár ennek vajmi kevés volt az esélye.

- Ön szerint én arról álmodok, hogy kikötök egy csillagfényes tengerparton, hogy aztán ott ücsörögjek a tábortűz mellett? – húzta fel a szemöldökét.

- Talán pontosan az a baj, hogy nem ilyeneket álmodik – vontam vállat.

- Tessék? – nézett rám kérdőn a Professzor, mint aki rosszul hall.

- Annyira elöntötte már minden gondolatát a sötétség, a ruházatát nem is említve, hogy szerintem már képtelen színeset álmodni – fejtettem ki álláspontomat, és ezen a helyen nem érdekelt az, hogy tanárom hány villámot lövell rám a szemeiből. Ez az én álmom, ahol a Roxforthoz hasonlóan szintén nincs szemmel-gyilkolás.

- Nem tudom, látta-e, de az a sárkány sem fekete volt – mondta dacosan Piton, és sötét gondolatai ellenére nem tudott szabadulni az álmomból. Pedig éreztem, hogy próbálkozik.

- A vérvörös tényleg sokkal jobb – húztam el a számat, és egy hirtelen ötlettől vezérelve egy kehely szilvafagylaltot húztam elő a zsebemből. Lerúgtam a cipőimet, és ficánkoló lábujjaimat a tűz felé nyújtva kezdtem el kanalazni az édességet. – Egyébként ne próbálkozzon itt a szellemes gondolataival, mert a rettegésnél itt sokkal erősebb kötőanyaggal kell szembenéznie.

- Mégis mivel? – nézett rám Piton, aki csak azért nem tudta elveszíteni a türelmét, mert az én tengerpartomra nem tudott betörni semmi rossz. – Mégis, mi a fene a kötőanyaga? Mivel láncolt ide? Ártással vagy ráolvasással?

- Karamellás vattacukorral – dugtam ujjamat a fagylaltos kehely aljára, hogy kikotorjam a szilvacsoda minden maradékát.

- Merlinre, és én még azt hittem, hogy Dumbledore-nál nincs rosszabb – húzta össze a professzor arcát az undor, ahogy megjelent előtte az igazgató ujjaihoz ragadt hatalmas barnás vattapamacs. – Miért nem maradhattam inkább a szörnyemmel, már csak percek választottak el attól, hogy végre a dementorok is előkerüljenek.

- Tudja, professzor, ennyi erővel valami szép-álom főzetet is készíthettünk volna – mondtam, és tanárom savanyú ábrázatához illő áfonyás fagylaltkelyhet képzeltem Piton kezébe.

- Ugye, azt nem képzelte, hogy én ezt meg is eszem? – nézett a kezében tartott jégkrémre.

- Nem – nyugtattam meg, hogy a szabad akarata annyira szabad még, hogy eldöntheti, megeszi-e a fagyit, vagy sem. – Egyébként emlékezni fogunk erre a kirándulásra, ha felébredünk? – kérdeztem, és már ismét az a diák voltam, aki remegve leste a bájitaltan tanárának minden hozzáértő mozdulatát.

- Ha azt mondom, hogy nem, akkor további merényleteket fog elkövetni ellenem? – dohogott a férfi. – Mert akkor a válaszom egy határozott igen!

- Visszaképzelheti magunkat a pinceterembe is, ha az jobb – engedtem el gondolataimat, hogy teret engedjek a professzornak, mire csak a nagy semmi közepére kerültünk. Ahogy körülnéztem, és semerre sem láttam semmit, megértettem, miben rejlik Piton okklumencia tudománya. Egyszerűen képes arra, hogy semmire se gondoljon. Félelmetes – gondoltam, és próbáltam nem megszakítani ezt a lebegést.

- Vissza a pinceterembe, és megvárjuk, amíg elmúlik a főzet hatása – mondta ki a bájitaltan tanár, és máris ott ültünk a kiindulási pontunkon, a kényelmes fotelokban.