Hála apa főzőtudományának már egészen kiskoromban sikerült elsajátítanom a sikáló és odaégett trutyieltávolító varázslatok egész repertoárját. Unalmamban már a pince lerakott kőpadlójának fugái között irányítottam a kis koszokat, amik anyaguktól függően más-más színben pompáztak. Volt egy nagy, ragacsos barna, ami a varangynyálka cuppogós hangjával vette be a kanyarokat egy-egy pad mellett. A kis borsószerű tündérgolyók - amit még az előző órán a diákok szórhattak szét - vidáman pattogtak egyik lapról a másikra, és úgy próbálták elkapni egymást, mint a kergetőző verebek. Volt néhány sárga és narancsos csúszómászóm is a hetedévesek óráiról, és a plafonról lógó rózsaszín gumikon hintázó csontocskák is mind-mind az én karmesteri pálcamozdulataimat követték.

-         Nem jön – gondoltam magamban már vagy századszor, és így este 11 körül már én is kezdtem a híres Bájitalprofesszor kikezdhetetlen memóriájában kételkedni. De mit is vártam, hiszen amilyen csatatér volt itt, amikor reggel lejöttem, joggal hihette, hogy legalább kétnapos munkát adott a terem kitakarításával.

Intettem, mire az eddigi színes-mocskos kis társaságom társulattá lépett elő, és a fáklyafényben izgalmas és tanulságos előadást kerekítettek. A nagy barna – időközben sárban feketére fürdetett – csomó a kis piros és sárga pattogókat kergette, akik utána egy sarokban kötöttek ki büntetésül.

Már éjfélt ütött az óra a sarokban, amikor úgy döntöttem, hogy a kuka melegágyába küldöm a színészpalántákat. A rózsaszín rágók kilőtték a tündérgolyókat, amik pattogatott kukoricaként röpködtek, hogy utána a szemetesben landoljanak. A már fáradtan vánszorgó ragacsok, csúszkák és mászkák leereszkedtek az asztal lábán, és a nap során már megismert kőlapok közti utakon szintén a vödörhöz tolták egymást.

A terem üres és csendes volt. Egy parányi piszok sem nyelte el a hangokat, így lépteim kongtak a pincehelységben. Odasétáltam az asztalhoz, és az abc-, nagyság-, és veszélyességi sorrend után most színárnyalat szerint kezdtem rendezni az alapanyagokat. 15 perccel múlt éjfél, amikor végre ismerős suhogásra lettem figyelmes. Az ajtóban egy magas fekete árny jelent meg. Beúszott a küszöbön, és végigsuhant a szekrények mellett, ujját a polcokon végighúzva. Nem szólt semmit, csak az asztalhoz lépve két pillantással nyugtázta, hogy minden a helyén. Látszott rajta, hogy nincs kedve most szadizni. Ritka pillanat az ilyen, de nem is nagyon akartam kivívni az ellenkezőjét. Talán eljött az én időm, amikor végre bepillantást nyerhetek egy valódi boszorkánymester tudományába.

Csak álltam és vártam, hogy kapok egy utasítást, egy szót, vagy akármit. De a szócséplés helyett a Professzor csak egy üstöt varázsolt elő, ami alatt két suhintás után már pattogott is a tűz. Odasétált a könyvespolchoz, és hosszas válogatás után egy vastag fekete kötetet hozott az asztalhoz. Amikor odaléptem, hogy megnézzem, milyen bájitalt fogunk főzni, egyszerűen becsukta előttem a lexikont. Hátraléptem, akkor ismét kinyitotta, de amikor bele akartam kukucskálni, ismét úgy összecsapta a lapokat, hogy azt hittem, az orrom is ott marad. Ezt még eljátszottuk néhányszor, mert kíváncsi voltam, hogy milyen messziről képes Piton az asztalhoz ugrani, vagy hátat fordítva is összecsukja-e a könyvet egy varázslattal. Persze ez történt.

A játék heve lassan kihűlt, és kezdett unalmassá válni, s mivel szemmel láthatóan nem akart velem sem beszélgetni, sem bajlódni – ahogy ő a tanítást nevezi -, így kénytelen voltam rögtönözni. Előkotortam egy pergament, tintát és pennát, és nagy koncentrálás közepette jegyzeteltem, hogy mit, hogyan, mi után, mikor tesz, morzsol vagy önt az üstbe.

Én teljesen el voltam ájulva, hogy van még valaki, aki úgy bele tud merülni a kotyvasztásba, hogy se lát, se hall, és még csak nem is Lovegood. Bár ha jól belegondolok, anya sem született Lovegood volt, bár apa mindig mondogatta, hogy bizony, igazán beleillene a családba. Na de mindegy. Most fontosabb dolgom van, hiszen itt áll tőlem két lépésre a megtestesült tudomány, aki nem akar velem foglalkozni.

- Rendben van, akkor majd én elszórakoztatom magam – gondoltam, és a jegyzetelés mellett - ami már meglátszott ujjaimon és a szám szélén a pennaszívogatástól – odaintettem a polcról egy kisebb méretű ónüstöt, és begyújtottam alatta a tüzet.

-         Maga meg mi a frászt csinál? – kérdezte hirtelen a Professzor.

-         A fejlettebb emlősöknél puszta utánzásnak vélhetnénk, de jelen esetben tanulásnak nevezném, Professzor – mondtam, miközben fel sem néztem rá, elhűlése pillanatait arra akartam felhasználni, hogy behozzam a lemaradásomat.

Ez a terv elég jól be is vált, hiszen tanárom csak meredt rá, és bár éreztem éles pillantásait a hátamban, ahogy elfordultam egy adag cserjelevélért, de szerencsére eddig még Ő sem fejlesztette ki a szemmel gyilkolást. Ennél azonban valami sokkal jobban érdekelt. Az, hogy még mindig fogalmam sem volt arról, hogy mit is főzünk. Mivel a burgonyát és a sárgarépát kihagytuk, a zöldséglevest már az első percben kizártam, de ezek mellett az összetevők mellett igazán kíváncsi lettem volna, hogy mitől is dobog annak a szíve, aki megissza. Mert ennyi altató és álomfőzet hozzávaló mellett az embernek akkor is leáll a szíve, ha tapossa. Macskagyökér, golgotavirág, orbáncfű és vasfű, végül pedig mák. Ha nem tudnám, ha nem bízva bíznám, hogy ez egy legális szer, azt mondanám, hogy Piton professzor valami tudatmódosító bájitalt kever.

Ez a gondolat olyannyira felcsigázott, hogy kissé közelebb settenkedtem tanáromhoz, hogy minden apró mozdulatára rátapaszthassam kigúvadt szemeimet. Mert bizony, erről volt szó. Ha elrontom a főzetet, akkor néhány perc múlva még a fúriafűz sem rázna belém lelket; viszont ha sikerül, a világ talán legnagyobb utazásán találhatom magam. Nagy átéléssel kavartam az üstöm tartalmát, ami egészen barnásnak hatott, és nagyot nyeltem. Ha minden igaz, most kellene bele az a valami, amitől nem lesz egy örök álmot hozó szérumom. Piton csak rám pillantott, de olyan ravaszul és olyan mindent tudóan, hogy nem tudtam nem elmosolyodni. Elfordult, és a tanári katedra felé vette az útját. Kihúzott egy alsó fiókot, és két palackot vett elő. Valószínűleg más alkoholproblémákkal küzdőnek gondolta volna tanáromat, de nekem a felismerés olyan széles vigyort festett a fejemre, hogy csak a füleim tudták megakadályozni annak továbbterjedését.

-         Megosztaná velem is jókedvének okát? – kérdezte Piton fancsali képpel, de szúrós szemén látszott, hogy nem tudja, mit gondoljon rólam. – Ne vigyorogjon így, nem azért vettem elő, hogy csapjunk egy görbe estét.

-         A lángnyelv whiskey alkoholtartalmával mintegy tinktúraként fog szolgálni a főzet, ami azért a pulzusszámot is felviszi annyira, hogy ne álljon le a szív. A vörösbor pedig valószínűleg hasonló célt szolgál, emellett csersav tartalma semlegesítheti a növények túlzott lúgképzését.

Piton minden elismerés nélkül löttyintette a sárgás italt a főzetbe, ami aranyos fénnyel kezdett izzani. Elém tolta az üveget, és amíg én is feljavítottam a bájitalomat, addig két poharat és két fotelt varázsolt elő. Miután kitöltöttünk magunknak egy-egy pohár bort, belecseppentettünk néhányat a whiskeys csodaturmixból, és olyan természetességgel foglaltunk helyet az ülőalkalmatosságokban, mintha minden este ezt tennénk.

A cseppek elkeveredtek a borban, és néhány bronzos csíkot hagytak a poháron. A borok szakértőiként forgattuk körbe italunkat a pohárba, hogy lássuk csillogását, telt színét, és érezzük a belőle áradó aromát, ami mostanra már semmihez sem volt hasonlítható. Összenéztünk. Nem mint két idegen, vagy ivócimbora, vagy tanár és diák, hanem inkább mint két bűntárs.

- Proszit – emelte meg italát a Professzor, majd egy kis ízlelés után mindketten felhörpintettük, amit főztünk.