A négyfős banda átlagéletkora 22 év, és az egy főre eső zeneérzékenység úgy 80-90% között mozog. Ez a pár fiú akármelyik dzsipről lepattanhatott volna, hogy ott összedugják a fejüket, és kiadjanak egy lemezt.

Egyszerű megjelenésük és a tiszta hangzásvilág amit képviselnek egy szeretnivaló bemutatkozóalbumot teremtett. Nem találkozunk világmegváltó riffekkel vagy shakespearei versszakokkal, de így is kellemes időtöltésnek nézünk elébe ezzel a koronggal.

A Rollin' on-ban hallhatjuk meg, hogy ezek a srácok nem játszák túl a zenét és nem énekelik le a szenteket a falról.

A Drive már tényleg a hard rock vonalat követi, és impulzusabb a Hell and High water-el egyetemben. Ez a szám fülbemászó, és slágergyanús lehetne ha valami popmágnás rátenné a kezét.

A Backwoods gold eleje nekem kifejezetten tetszik, ahogy a hang az egyik oldalról a másikra vándorol. A hullámszerű gitártémának és az egysíkú refrénnek köszönhetően a zene ki akar folyni a hangfalból.

A Rain Wizard a B.S.C. elmondása alapján egy helyi esőcsináló ember legendája alapján íródott. Szemléletesre sikerült a szöveg, és a vokál sokat dob az egészen.

Nos, igen. Nem maradhat ki manapság a politika sem a zenei berkekből. A Lonely train egyértelműen foglal álláspontot a háború ellen. Igaz, nem olyan erősen, mint az Audioslave gitárosa által kiadott Nightwatchman.

Az egyik kedvencem a Maybe Someday, a maga szerelmi vagy kapcsolati kis prognózisával. Az érdes előadásmód és az egész úgy ahogy van kerek.

A Crosstown woman szintén egy hard megoldás, egyszerű szükségletek egyszerű kielégítésére. Jellemző, hogy a banda nem viszi túlzásba a vokálozást, ahol viszont hallatszik az a néhány pluszhang, az ott hat. Ebben a számban egyébként pirospont a picinyke blues-os pengetésért.

A Shooting star-ról nem tudok különösebb dolgot mondani, minthogy nem bánja meg az ember, ha meghallgatja. Ez érvényes a When the weight comes-ra is. Jó refrén, fülbemászó dallam és kellemes vokál. A Shapes-el kapcsolatban viszont az az érdekes, hogy nekem például a kezdés jobban tetszik, pedig az ember általában az ismétlendő részeket részesíti előnyben.

Na, elértem a Violator Girl-höz. Nekem ez elsőre, másodszorra de még sokadszorra is Danko Jones hangzás volt,a maga spórolós gitár- és dallamvilágával.Most nem tudom, hogy őket hova lehet visszavezetni, de ha nem is tőlük, de egy ágról erednek.

A Tired of the rain-ben a kis próbálkozó vagy inkább csak ízelítő bebillentyűzés nem egy Rhoda Scott, de határozottan déli és blues és gospel és New Orleans és  jó hangulatot keltő. Chris Robertson énekesnek jó az intonációja és a hangképzése természetes. Ráadásul számomra a kiejtése miatt is valahogy jó hallgatni.

Összefoglalva tehát nem egy világmegváltás, de hát nem is kell mindig megmenteni a földet. Néha pihenni is kell. Mindenesetre engem megkapott, mint kisóvodás a náthát.

www.blackstonecherry.com