A lány csak ült a számítógép előtt, és nézett. Már jó félórája megnyitotta a dokumentumot, de nem csinált vele semmit. Agya viszont lázasan zakatolt. Küzdött maga ellen, a vágya ellen, hogy sutba dobja lelkiismeretét, lelakatolja, bezárja a dokumentumot, és a kék e betűre kattintson.

-         Nem és nem! Írnod kell! – mondta már vagy századszor, de ujjai nem akartak megmozdulni, hogy kattogásra bírják a billentyűket. A szem azonban éhes volt, a lélek szomjas, a tudat pedig epekedett.

-         Látnom kell! Olvasni akarok! Csak egy rövidet! – könyörgött magának.

-         A második napot is el akarod szarni? Nemsokára itt a határidő, te idióta! – harsogta egy hang a fejében.

-         De az a három nap kiszívja az erőmet. Pihennem kell, és elegem van az egészből! – nyafogott a másik.

-         Tegnap hagytalak, és elfogadtam a hülye kifogásodat. Egész nap olvastál. Egyiket a másik után. De ma már neked is írnod kell, és nem abba a nyomorult kis kék füzetbe! – fenyegetőzött a lelkiismeret. – Ha nem vennéd észre, most kötelességed van! Jó lenne, ha felfognád! – üvöltött a vágynak.

Nagy sóhaj szakadt ki a tüdőből, és ujjak lapozgatták a törvényeket. Ernyedten nyúltak a toll felé, ha találtak valami „érdekeset”, és lejegyezték. Az agy forogni kezdett, és egyre feljebb kapcsolta a sebességet. Halk magyarázás kúszott végig a bútorokon, de azok unalmukban még visszaverni sem voltak hajlandók.

Egyszer csak, mint a villám, két kéz csapott le a klaviatúrára, és veszett küzdelembe kezdett. Versenyt futott a gondolat, és a kurzor a monitoron. A percek rohantak, a sorok gyűltek. Számok csücsültek vonalakra, mint a galambok a dúcon. Rácsok között voltak- valamelyik normál megjelenésében, valamelyik viszont kövéren feszített. Lábukhoz apró betűpalánták sorakoztak, és egymás után a forrásukra emlékeztették őket.

Voltak olyan rakoncátlanok is, akik nem akartak szépen beállni a sorba. Ebben az esetben hangos szitokzápor söpört végig a szobán. Ilyenkor a rosszalkodók megszeppentek, és tették a dolgukat.

Az az izgő kis manó, ami a lányban lakott már végképp feladta, és egy vasdarabot húzkodott belülről a bordákon, mint amikor a gyerekek az üres cumisüveget a kiságyrácsokon járatva keltenek éktelen zajt.

-         Jól van, tényleg sokáig bírtad. – szólt a lelkiismeret – Most hagylak egy kicsit olvasni, meg nézelődni, de ne vidd túlzásba! Kapsz fél órát, és valami ebédet!

…a kéz néha félúton megállt a kanalat tartva, a fogak lomhán mocorogtak csak, a szem viszont falta a sorokat.

A lány már szinte látta maga előtt a feketetaláros férfit, ahogy végigszáguld a folyosón. Haja hullámzik, szeme szikrákat szór, és ahogy elmegy mellette, csak egy lenéző tekintetre méltatja. Ő persze a falnak támaszkodik, remeg keze lába, és alig kap levegőt.

Mindig magát látta, akármi is történt a bekezdésekben. Kapott jót, rosszat, ült már megsemmisülve egy gonosz mondat miatt, és izzott a teste egy érintéstől.

A lelkiismeret csak ült, és nézte a vágymanót. Néha szomorkásan elmosolyodott, és csóválta a fejét a kis lény álmodozását látva.

-         Ő nem létezik Manócska! Csak a képzelet szülöttje. Nem őt látod a képeken, és nem az ő gondolatait, mozdulatait és érzéseit olvasod.

-         Tudom… - felelte ilyenkor igen igen halkan a manó – sajnos tudom…

-         Jobban tennéd, ha visszakanyarodnál arra, ami most a legfontosabb, és hagynád ezt a szegény lányt dolgozni.

…sóhaj szállt végig a szobán, és mint a nehéz köd lepte el azt. A kezek megmozdultak, és lecsaptak a remegő billentyűkre.