|
John Frusciante: Munka vagy mánia?
2006.08.15. 23:54
John Frusciante: Munka vagy mánia?
 Most, hogy a Red Hot Chili Peppersnek jutott egy kis ideje a pihenésre a tizenöthónapos �By The Way� turné lezárulta, illetve a tizenhatszámos �Greatest Hits� válogatás CD kiadása után, gitárosuk John Frusciante azonnal kapott az alkalmon, hogy összerakja negyedik szólóalbumát, a �Shadows Collide With People�-t.
A február végén megjelenő alkotáson ezúttal olyan vendégek is felbukkannak, mint a Chili Peppersből Flea és Chad Smith, valamint Josh Klinghoffer (The Bicycle Thief, Golden Shoulders), hogy csak néhányukat említsük.
�A szólólemezem befejezésével valami megnyugodott bennem itt belül � vágott egyből a közepébe John Frusciante -, mert végül is százszázalékosan büszke vagyok rá. A múltkori Red Hot Chili lemezen, a �By The Way�-en azonban sok olyan dolog volt, amit másmilyenre szerettem volna, s csak nehezen tudtam elfogadni, hogy a végeredmény olyan lett, amilyen.� Ez azonban most nem erre a lapra tartozik, hiszen a figyelem ezúttal a �Shadows Collide With People�-re irányul. �A legrégibb dal a lemezen akkor született, amikor az utolsó számokat írtam a múltkori szólóalbumomhoz, a �To Record Only Water For Ten Days�-hez, viszont ezek valahogy igényelték az élő dobokat, s mivel azon dobgépet használtam, azzal nem lettek volna az igaziak. Ezen a CD-n Chad (Smith, a Chili dobosa �B.Á.) dobolt, méghozzá úgy, hogy Josh-sal kidolgoztuk a dobtémákat, aztán jött Chad, és felütötte, mint egy session zenész, és óriási munkát végzett. Hozzá hasonlóan Flea is basszusozik egy számban, az is őrület lett, plusz még a The Mars Volta-s Omar is slide gitározott két nótában.�
Ahogy azt már Frusciante szólóvállalkozásainál megszokhattuk, a �Shadows Collide With People� is sokkal experimentálisabb, kísérletezőbb a Chili-s munkáknál, s ezúttal főleg az elektronika iránti elkötelezettségére helyezte a hangsúlyt. �Rengeteg nagyon experimentális elektronikus zene van ezen az albumon, amitől olyan jók a számok. Persze a szintetizátorokat általában nagyon finoman használjuk � a dalok alapvetően akusztikus gitárból, dobból és basszusból építkeznek, bevonva a Mellotront vagy a billentyűsöket is, de azért van némi elektrós hangzás itt-ott. Ahogy ezeket a témákat felvettük, sokkal színesebbé tették az anyagot, színesebbé, mint amit eddig valaha is csináltam. Egyébként a stúdiómunkák során maximálisan törekedtem az esztétikára. Kizárólag csak régi mikrofonokat használtunk, és a dobok nagy részét is nyolc sávra rögzítettük, aztán úgy trükköztünk vele egy huszonnégy sávos felvevőn. Minden fáradozás annak érdekében történt, hogy a hangzás annyira �meleg� legyen, amennyire csak lehetséges, és több szempontból is megvan benne az a vibrálás, illetve hevesség, mint ami a �60-as évekbeli illetőleg a �70-es évek eleji felvételeket jellemezte. Ezt a feelinget próbáltuk meg visszaidézni, megragadni.�
Frusciante-ról mindenki tudja, hogy mióta nem használ drogokat, megszállottja lett a zenének, teljesen beletemetkezett. Azzal él, lélegzik, és alszik, sőt, még azzal is álmodik. Zenei tudása épp emberi ésszel fel nem fogható, zenei éhsége kielégíthetetlen. �Hallgatok azért mostanában készülő, nagyon absztrakt elektronikus muzsikákat is, Rosy Parlane-t, Pita-t, meg ezt a Fennesz nevezetű fickót, aki mellesleg óriási gitáros is, és az összes albuma nemcsak, hogy jó, de teljesen eltérő is. Az ő zenéje annyira absztrakt, hogy ritmusok sincsenek benne, az ütemezése nagyon különböző, és ettől válik érdekessé számomra. Emellett sok folkzenét is hallgatok, Joan Baezt, Fairport Conventiont, meg Steeleye Spant, továbbá King Crimsont, Emerson Lake and Palmert, Mott The Hoople-t, és Slade-et. Nem érdekel, hogy a nagyvilág mire vevő, abban a művészetben és zenében merülök el, amit én szeretek, és számomra ez jelenti az egész világot.�
John már tíz évvel ezelőtt kétezer albummal rendelkezett, de ma már nem tudja felbecsülni, mekkora a lemezgyűjteménye. �Fogalmam sincs róla, talán néha nem ártana összeszámolnom.� Persze bárhol is turnézzon a világban, arra mindig szán időt, hogy begyűjtsön néhány érdekes bakelitet. �Amikor például néhány hete Spanyolországban jártam, egy lány ideadta az apja lemezboltjának a kulcsát, és hajnali kettő és hat között kinyitotta, így ez egy eléggé szórakoztató szituáció volt��
Hősünk másik szenvedélye a gitárvásárlás, s miután néhány éve egy lakástűzben elégett az összes hangszere, John kénytelen újra begyűjteni valamennyit. Az új szerzemények közül az első hathúrosa egy Fender Jaguar modell volt. �Ezt egy gitárüzletben vásároltam, a Voltage Guitarsban 1997-ben. Nem volt gitárom, és mivel volt némi pénzem, ez lett a saját karácsonyi ajándékom. Aztán mikor a többiek felkértek, hogy csatlakozzam újra a Chili Peppershöz, azt mondtam, hogy rendben, de nagy szükségem lenne egy Stratocasterre. Így Anthony (Kiedis, énekes � B.Á.) adott némi pénzt, elmentünk a Guitar Centerbe, és megvettem ezt a rózsafa fogólapos modellt. Ez egy �62-es gyártmány, és ezen gyakoroltam be a �By The Way� összes dalát.�
Nem újdonság, hogy Frusciante egy rendkívül elfoglalt muzsikus, most például többek között két további projekten is ügyködik a Red Hot Chili Peppers mellett, mert számára ez jelenti a kikapcsolódást. Ezen kiruccanások egyikére régi barátja, a rendező/producer Vincent de Gallo kérte fel Johnt, nevezetesen, hogy gondoskodjon következő filmje, a �Brown Bunny� filmzenéjéről. �Három éven át komponáltam zenéket ehhez a filmhez. Vincent ideadta a forgatókönyvet, és rám bízta a dolgot. Sokféle számot írtam hozzá, instrumentálisakat is, de előre nem tudtam, hogy végül mi kerül majd be a filmbe. Azóta kiderült, hogy sok olyan jó téma is lemaradt róla, amikből előfordulhat, hogy összerakok majd egy albumot! Szóval számtalan nagyon szomorú zene született hozzá, mert ez igazából egy szomorú film.� A nagy mű, azaz a �Brown Bunny� november 28-án jelent meg csak és kizárólag Japánban, miután Cannes-i bemutatóján nem kis felháborodást keltett. Vágott verziója viszont a Bécsi Nemzetközi Filmfesztiválon kiérdemelte a The FIPRESCI (International Federation Of Film Critics) díjat, s John Frusciante szerzeményei közül végül is négy kapott helyet az ehhez tartozó filmzenealbumon: a �Forever Away�, a �Dying Song�, a �Leave All The Days Behind�, a �Prostitution Song�, valamint a �Falling�.
A másik projekt, amelyben John érdekelt, az ő és Flea színpadi jamjeiből nőtt ki a legutóbbi Chili turnén, s a jelek szerint a párosnak semmi más célja nincs, mint visszanyúlni a maguk zenei gyökereihez. �Körülbelül ahogy befejeztük a �By The Way� turnéját, elmentem megnézni a The Mars Volta-t élőben, akikre nagy hatással volt a King Crimson. Utána egy időben folyton King Crimson meg ELP koncertlemezeket hallgattam. Ekkor jutott eszembe, hogy azok a zenekarok abszolút ki tudtak bontakozni élőben, sokat improvizáltak, és az embereknek mégis tetszett. Ők voltak a földkerekség legnagyobb együttesei, akik húsz perceket is elkalandoztak olykor. Ezek után egy nap azt mondtam Flea-nek, hogy egy kicsit el kellene nyújtanunk a jammelést a koncertünkön, így megléptük a dolgot, és nagyon jól sikerült. Most Flea-vel igyekszünk még jobban megmutatni ezt az oldalunkat, mert elhatároztuk, hogy készítünk egy ilyen megközelítésű albumot a Mars Volta-s Omarral közösen. Ezen már dolgoztunk a koncertkörút során is, tartottunk kisebb próbákat a fellépések után, s csak azt mondhatom, hogy ez teljesen az ellenkezője annak, amit Flea és én a �By The Way�-en nyújtottunk. Olyan őrült, csiricsáré zene, tele gyors játékkal. Mellesleg Omarral összehoztunk egy rakás olyan gitárrészt, mint amilyeneket Adrian Belew és Robert Fripp játszottak a �80-as években. Flea pedig amikor elkezdett basszusgitározni ezekre a témákra, teljesen olyan volt, mint Allan Holdsworth. Számomra ők voltak a progresszív rock képviselői, meg a Mahavishnu Orchestra, illetve a Tony Williams Lifetime. Vagyis zeneileg mi innen indultunk.�
Arra pedig, hogy John Frusciante szótárában nem szerepel a �hétvége� szó, jó példa, hogy tavaly október végén két szám erejéig Santa Barabarán színpadra lépett a Pearl Jam jótékonysági rendezvényén. Ezen Eddie Vedderékhez több neves zenészkolléga is csatlakozott, köztük az egykori Red Hot Chili/Pearl Jam dobos Jack Irons, az énekes/dalszerző Jack Johnson, a veterán gitáros Lyle Workman, és nem utolsó sorban az ex-Soundgarden, manapság Audioslave énekes, Chris Cornell, akivel egy rövid időre feltámasztották régi projektjüket, a Temple Of The Dogot. Aztán Mr. Frusciante idén januárban is meglepte a közönséget azzal, hogy Josh Klinghofferrel együtt egy hetvenöt fős kis helységben, a hollywoodi Alterknit Lounge-ban adott koncertet Performance Two név alatt. John egyébként néhány héttel korábban már önállóan is tartott itt egy előadóestet Performance One fedőnéven.
Nehéz megmondani, hogy pontosan hány más projektben vesz még részt John Frusciante az elkövetkezendő hónapokban. Munkaetikája mindenesetre fenomenális, és azt hiszem, életszemléletéből is mindannyian tanulhatnánk. �Az a cél lebeg a szemem előtt, hogy minden nap megtanuljak valami újat. Ez lehet akár egy Jimmy Page szóló vagy egy Mingus dal elsajátítása is, esetleg a szintetizátorom még alaposabb megismerése, vagy nem utolsóként rájönni arra, hogy miként végezhetek jobb munkát a stúdióban. Mióta elkezdtem gitározni tanulni, számomra mindig is az volt a legfontosabb, hogy még jobb és jobb legyek.�
diszkográfia:
Niandra Lades And Usually Just A T-Shirt (1995)
Smile From The Streets You Hold (1997)
To Record Only Water For Ten Days (2001)
Shadows Collide With People (2003)
web: www.johnfrusciante.com
Bánfalvi Ákos
2004. jan. 14.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
