A bécsi klasszicizmus....

Joseph Haydn: Osztrák zeneszerző (Rohrau, Alsó-Ausztria, 1732-Bécs-1809).

Munkássága hosszú évtizedei során a klasszikus zenei formákat a legmagasabb fokra emelte. Állandósította a szonátaformát, amelynek szubjektív tartalmat adott a tematikus és hangzásbeli lehetőségeinek kiaknázásával. Barátjához, Mozarthoz hasonlóan (akit kora legnagyobb zeneköltőjének tartott) drámai és vígoperákat is írt. Alkotó tehetségének legkiválóbb darabjai: 106 szimfónia, 68 vonósnégyes, 62 zongoraszonáta, 45 zongoratrió, 14 mise. Két nagy oratóriuma A Teremtés (1798), amelyet 1800-ban Budán is vezényelt, és Az Évszakok (1801) időskori munkásságának és az oratórium műfajának betetőzését jelentik. Életének három évtizedét (1761-1790) Esterházy Pál Antal kismartoni, majd “Pompakedvelő” Esterházy Miklós eszterházai birtokán töltötte Magyarországon, a hercegek házi karmestereként. Ez idő alatt vitte tökélyre életének egyik meghatározó műfaját, a vonósnégyest.

Wolfgang Amadeus Mozart: Osztrák zeneszerző (Salzburg, 1756-Bécs, 1791).

Legendás hírű csodagyermekként indult, előbb olvasta a hangjegyeket, mint a betűket. Alig három évtized alatt írta több mint hatszáz remekművét, bejárva a fejlődés szinte felmérhetetlen útját a kor zenei köznyelvétől a személyes kifejezésmódig; a salzburgi érseki szolgálat biztonságát, de megalázó kiszolgáltatottságát elhagyva kilépett a szabad művész anyagi gondokkal teli, bécsi életterébe. Stílusa a gáláns rokokóból fakadt. A gyermeke lángeszét idejekorán felismerő apa, Leopold Mozart (1719-1787), a tapasztalt pedagógus és bölcs nagyvilági férfiú bemutatta alig hatéves fiát Münchenben, Linzben és Bécsben, majd Párizsba és Londonba, végül Németalföldre vezetett az útjuk. 1768-ban Bécsben operaírással próbálkozott (La flinta simplice, K. 51.), és két szimfóniát is komponált. A hetvenes években három itáliai út következett. Padre Martini tanítványául fogadta, a Bolognai Filharmonikus Akadémia tagjául választotta, és különféle operai megbízásokat kapott Itáliában. Megismerkedett az olasz operastílussal, megtanulta az énekhang kezelését, jártassá vált a vokális többszólamúságban és a hangszerelés technikájában. Salzburgba visszatérve már nyomasztotta a szűk látókörű, kisvárosi szemlélet és Hieronymus Colloredo érsek udvarának szigorú fegyelme. 1777-ben anyja kíséretében indult újabb külföldi utazásra. Párizsban a közvélemény kevéssé figyelt fel az ifjú Mozartra, mivel Gluck és Piccinni párthíveinek ellenségeskedése kötötte le a korabeli zenei életet. Anyja fájdalmas elvesztése szólal meg a tragikus hangú a-moll zongoraszonátában (K. 310.). 1781-ben a müncheni udvar számára írta Idomeneo című operáját, s viharos körülmények között elhagyva a salzburgi érseki szolgálatot, Bécsben telepedett le és megnősült. Ebből az időből való a Szöktetés a szerályból (1782) című daljátéka. Bécsben szabadon alkotó zeneszerzőként, művei tiszteletdíjából, hangversenyezésből és tanításból próbált megélni. Ez időben keletkezett zongoraversenyeinek tündöklő sorozata, melyeket maga mutatott be úgynevezett nyilvános akadémiáin. Ekkorra tehető a gáláns stílussal való leszámolása: felfedezte Bachot és Händelt. 1786-ban két operáját mutatták be (A színigazgató, Figaro házassága), 1787-ben elkészült minden idők legnagyobb remekműve, az operák operája, a Don Giovanni. Ennek ellenére biztos állása nem volt, anyagi nehézségeit családi bajok - felesége betegsége, apja halála - tovább tetézték. II. József császár szívesen fogadta Mozart műveit, utóda, II. Lipót azonban nem kedvelte a zenét, udvari pártfogást eleve nem remélhetett tőle. A varázsfuvola (1791) egy külvárosi színház számára készült, sajátos módon ötvözve az otromba komikumot és a szabad eszmevilág fennkölt mondanivalóját. Utolsó műve a Rekviem rejtelmes megrendelésének már nem tudott eleget tenni, a befejezés tanítványára, F. X. Süssmayrra maradt. Művei még: Cosi fan tutte (opera, 1790); szimfóniák (Sinfonia concertante, 1778; Haffner szimfónia, 1782; D-dúr vagy Prágai szimfónia, 1786; C-dúr vagy Jupiter szimfónia, 1788); szerenádok (Kis éji zene, 1787); divertimentók; zongoraversenyek (G-dúr, K. 453., 1784; B-dúr, K. 595, 1791.); hegedűversenyek (Concertone két hegedűre, 1773; C-dúr vagy Rondó, K. 373., 1781); vonósnégyesek (a hat Haydnnak ajánlott, 1782-1785; Adagio és Fúga, K. 546., 1788); vonóstriók, kamarazenék; vokális művek; dalok zongorakísérettel, kánonok és még sok más, mely mutatja munkásságának gyümölcsözőségét.

Ludwig van Beethoven: Német zeneszerző, orgonista, zongoraművész (Bonn, 1770-Bécs, 1827).

Nyolcéves korától szereplő, lángeszű muzsikus, 1784-től Bonnban udvari orgonista, majd színházi zenekari brácsás; zeneszerzőként 1782-ben hívta fel magára első mestere G. Neefe figyelmét. A súlyos családi és anyagi válsággal terhes bonni ifjúi éveken erőteljes vitalitása, a társadalmi életben elért megbecsülése, majd Waldstein gróf barátsága és önzetlen támogatása segítette át. Lehetősége nyílt megismerkedni a francia polgári forradalmi, valamint az új világ születéséről szóló filozófiai eszmékkel. Első bécsi látogatása (1787) során ismerkedett meg Mozarttal, akihez tanulni készült, de mire Bécsbe költözött (1792, november), már nem találta életben. Első bécsi mestere így Haydn lett, majd a korabeli mesterek legjelesebbjei: J. Schenk, J. G. Albrechtsberger, Salieri. Főúri házi koncerteken mutatkozott be fölülmúlhatatlan, titáni erejű, újszerű költőiségű zongorajátékával, s hamarosan föltűnt zeneszerzői tehetsége is. Az előkelő muzikális kultúrájú arisztokrata szalonokba zárt kamarazene kereteit fokozatosan törte szét Beethoven szélesebb nyilvánossághoz szóló zenéje: 1795 tavaszán a Burgtheaterben játszotta először a B-dúr zongoraversenyt. Egyik fő képviselője lett a bécsi klasszicizmus utolsó szakaszát a kezdeti német romantikával összekötő zenének. Nagysikerű vendégszereplései (Prága, Drezda, Lipcse, Berlin, Buda) mellett egyre-másra születtek zongoraszerzeményei, kamaramuzsikái (szonáták, vonósnégyesek). 1800-ban bemutatta az I. szimfóniát. Hallásának fokozatos romlása és kezdődő süketsége (1810-től) kétségbeesett küzdelmet jelentett, de plebejusi, zabolátlan életösztöne, s híve támogatása mindenkor átsegítette a kíméletlen nehézségeken. 1814-ben süketsége miatt véglegesen lemondott a nyilvános zenélésről, s lassan az alkotás magányába vonult. Mozart nyomdokában elsősorban a szonáta expresszivitását igyekezett gyarapítani (több mint harminc zongoraszonátát írt, például: Appassionita, Holdfény, Pathétique, Hajnal), de egyetlen operája, a Fidelio (Leonora), 1805-ből, szintén mutat Mozart-hatást. Gazdag kamarazenéjében (kvartettek, duók, és triók zongorával, vagy éppen zongora nélküli kamarazenék) és zenekari műveiben dominálnak újító törekvései. Páratlanerejű versenyművek (zongorára, hegedűre), kilenc szimfónia (közülük az 1823-ból valót, az utolsót kórussal bővítette ki), számos zenekari mű (nyitányok – Leonora, Egmont, Coriloanus -, balettek, kísérőzenék – István király -, táncok), valamint irodalmi vonzódásairól is tanúskodó vokális kompozíciók (dalok, kórusok, énekszólók, kánonok) sokasága jelzi az életmű rendkívüliségét, útmutató, örök értékeit.

Zenei klasszicizmus: A kifejezés mértéktartásával, pontosságával és egyensúlyával jellemzett esztétikai irányzat zenei megfelelője.

A bécsi klasszikus stílus fő jellemzője, hogy a zene valamennyi eleme és eszköze a változatosság s ugyanakkor a szerkezeti egység szolgálatában áll. Ezáltal a kontraszt követelménye nemcsak a nagy egységek - tételek, színpadi jelenetek - között valósulhatott meg, hanem azokon belül a hosszabb-rövidebb szakaszok, sőt a legkisebb alkotóelemek elkülönítésében és szembeállításában is.