Mikor lépteket hallottak meg kívülrõl, Hermione izgatottan pattant fel a kanapéból, és most még Ginny sem korholta le a hirtelen mozdulat miatt. Mikor a barna hajú nõ izgatottan kinyitotta az ajtót egy ’Harry!’ kiáltás kíséretében, mégsem azzal találta magát szemben, akit várt.
- Remus… - mondta elpirulva, majd úrrá lett rajta a kétségbeesés. – Harry?
Lupin szó nélkül sétált be a kis szobába, és õt követte a hordágyon fekvõ fiú, akit pálcájával Neville tartott a levegõben. Hermione arcából kifutott a vér, és ha Ginny nem támogatja meg, ott helyben elájult volna.
- Hova fektethetjük le? – kérdezte Lupin, miközben szemében õszinte fájdalommal tekintett hajdani diákja felé.
- A hálószobába, ott van balra – válaszolt a vörös hajú lány barátnõje helyett, aki még mindig kidülledt szemekkel bámult võlegényére, majd nagyot nyelve követte Neville-t a szobába, akár egy élõhalott. Remegõ kézzel segített lefektetni Harry-t, majd miután megnézte szerelmének alig érezhetõ pulzusát, könnyes szemmel a fiúhoz fordult:
- Ugye nem fog meghalni?
- Dumbledore azt mondta, csak pihenésre van szüksége – mondta a fiú, és erõtlenül elmosolyodott. Hermione most vette csak észre, hogy milyen csúnya sebek szabdalják Neville arcát, és bosszúsan a fejére csapott.
- Istenem milyen házigazda vagyok, gyere, bekötöm a sebeidet… - majd mielõtt a fiú ellenkezhetett volna, becipelte a fürdõszobába és ellátta a sérüléseit. Mikor kimentek a konyhába, az asztalnál találták Ginny-t és Lupint, akik elmélyülten beszélgettek egy-egy gõzölgõ tea felett, amit még Hermione készített pár órája, és azóta melegen tartotta, hogy Harry majd ihasson, ha hazaért… Míg Neville leült, õ öntött két bögrébe az italból, majd csatlakozott az asztaltársasághoz.
Hosszan beszélgettek az elmúlt órák történéseirõl. Lupin elmondása szerint szerencséjük volt, ugyanis Harry viszonylag hamar megérkezett, így csak egy másfél óráig kellett harcolniuk, azonban ez is rengeteg áldozatot követelt. Hermione és Ginny megrendülve hallgatta a sok neves auror halálhírét, akiknek nagy részét személyesen ismerhették. Azonban valamilyen szinten fellélegezhettek, hiszen rokonságukból és közvetlen baráti körükbõl mindenki életben maradt, csak kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek. Mikor Ginny megtudta, hogy bátyjai közül 2 is a Szent Mungóban fekszik, rögtön felkapta a kabátját, és elbúcsúzva a többiektõl, dehoppanált. Hermione is vele tartott volna, ha nem feküdt volna a szomszéd szobában Harry, akirõl még mindig nem tudta, hogy mi történt vele. Errõl faggatta barátait is, azok azonban szintén tanácstalanok voltak.
- Csak azt láttuk, hogy összeesik, nem sokkal az után, hogy megölte Voldemortot – mondta Neville, majd vigasztalóan hozzátette: - De Dumbledore azt mondta, holnap eljön, és minden elmagyaráz neked.
Hermione-t valamelyest megnyugtatta ez a gondolat, de biztos volt benne, hogy kétségek között fogja végigszenvedni az éjszakát. Barátai hajnali egy körül távoztak, õ pedig miután elmosogatott utánuk, letelepedett egy székre az ágy mellé, és csak nézte Harry-t, amint békésen szuszog. Rémisztõen sápadt volt, testhõmérséklete pedig közelített a fagyáspont felé, ezért Hermione a házban lévõ összes takarót összeszedte és még a kandallóban is befûtött, pedig igen meleg nyárvégi idõ volt. Mikor már úgy érezte, mást nem igen tud tenni, csak ült, és a fiú vonásait fürkészte, mintha azok elárulnák, hogy mivel segíthetne rajta. Azok azonban mozdulatlanok, kisimultak voltak. Hermione a hosszú tanulmányozás alatt rájött, mennyire imádja a fiú arcának (és testének) minden egyes négyzetcentiméterét, rezdülését. És ahogy bámulta, emlékek árasztották el a lelkét. Felidézte azt a napot, mikor elõször csókolóztak és a fiú szerelmet vallott neki…

A karácsonyi szünetre a Griffendélbõl csak õk ketten maradtak a Roxfortban. Mindenki, aki tehette hazament. Mrs. Weasley mindkettõjüket meghívta magukhoz, azonban Harry nem akart menni. Nem merte senkinek sem bevallani, de a lány tudta, hogy a fiú attól fél, veszélybe sodorja barátait. A lány is hazament volna a szüleihez, hiszen olyan idõket éltek, amikor nem tudták, hogy látják-e még egymást többet. Mikor azonban ott állt a nagy tölgyfaajtó elõtt és a lépcsõn álló Harry-re nézett nem tudott elmenni. Ekkor még nem tudta, miért… De megragadta csomagjait és a fiúhoz szaladt.
- Maradok – jelentette ki a futástól kipirult arccal vigyorogva.
- Miattam nem kell maradnod ’Mione, nyugodtan menj haza a szüleidhez – bizonygatta Harry.
- Nem, Harry, neked nagyobb szükséged van rám – mondta a lány, ellentmondást nem tûrõ hangon.
A fiú lehajtott fejjel kezdte rugdosni a lépcsõt, majd kisvártatva így szólt:
- Talán igazad van…
- Nekem mindig igazam van, nemde? – mondta a lány gúnyosan vigyorogva, hiszen ezt már sokszor hallhatta a fiúktól nem éppen pozitív kicsengéssel.
- Köszönöm – suttogta Harry alig hallhatóan, majd sután megölelte a lányt. Hermione-t meglepte a fiú viselkedése, de visszaölelt, és az ölelésükbõl rájött, hogy jól döntött azzal, hogy az iskolában maradt.
A szünet alatt mindent megtett azért, hogy a fiút kicsit felvidítsa. Mióta Sirius meghalt, Harry teljesen elhagyta magát, és keresztapjának hiánya az ünnepekkor még jobban megnõtt. Hermione tudta, hogy nem tudja pótolni a barátja szívében keletkezett ûrt, de próbálta. Karácsony Este volt az elsõ olyan pillanata a szünetnek, amikor Hermione igazán felszabadultnak látta Harry-t. A lakoma után hosszasan beszélgettek a klubhelyiségben a kandalló elõtt, majd még mikor indultak lefeküdni, a fiú hirtelen megragadta a lány karját
- Köszönöm – mondta egy õszinte mosoly kíséretében. A lánynak nem kellett megkérdeznie, mit, tökéletesen megértették egymást. Vagy mégsem? A kandalló lángjainak tükörképei táncoltak a fiú szemüvegén és narancssárgás fénybe borították az arcát. Hermione sosem látta még ilyen szépnek a fiút, fáradt vonásait és karikás szemeit. Ezekbe a gondolatokba majdnem beleszédült.
- Erre valók a barátok – felelte végül mosolyogva, megsimogatva a fiú karját. A mozdulat kicsit hosszabbra sikeredett a kelleténél.
- ’Mione, Te nekem azt hiszem…- kezdte nyökögve Harry, de nem tudta kimondani.
- Igen? – kérdezte a lány izgatottan. Kimondja? Talán végre kimondja, amit már hónapok óta rejtegetnek egymás elõl?
- Olyan furcsa, hogy pont most, amikor kétes a varázslótársadalom jövõje… Úgy érzem, sokkal több súlyt raktak a vállamra, és ezt már egyedül nem bírom el…Szükségem van rád ’Mione… De nem csak mint barátra…
Csend. Harry a földet, a lány az arcát nézte. „Mondd ki” bíztatta gondolatban „mondd ki végre”. A fiú pár perc múlva nyerte csak vissza a hangját, és azokkal a szép zöld szemeivel tekintetét a lányéba fúrta.
- Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd ’Mione.
Szinte hallani lehetett a szívükrõl leesõ hatalmas kõ koppanását. A lány egy „oh Harry” kiáltással a fiú nyakába ugrott, akinek még lélegzete is elállt. Hermione hullajtott néhány örömkönnyet a vállán, majd elcsattant az elsõ csók. Akkor még bátortalanul, gyengéden, késõbb azonban alig tudtak betelni egymással.

Hermione könnyes arccal elmosolyodott és ujjaival végigsimította a fiú ajkait.
- Istenem, mennyire szeretlek…
Az éjjel lepörgött elõtte életének legfontosabb pillanatairól készült kisfilm. Mikor eleinte bujkáltak mindenki elõl, pont az tette izgalmassá a kapcsolatukat. És mennyire féltek Ronnak bevallani a dolgot… Pedig barátjuk nagyon örült, hogy összejöttek, ugyanis elmondása szerint ha még tovább húzták volna a dolgot, akkor õ maga avatkozott volna közbe, mert már nem bírta nézni az epekedésüket egymás iránt. Hermione az éjjeliszekrényén álló képre nézett, amin õk hárman voltak a RAVASZ-aik elvégzése után. Újabb könnycsepp gördült végig az arcán, majd megszorította az elõtte fekvõ Harry kezét és megcsókolta.
- Te nem hagyhatsz el… Kérlek ne…
Képek váltották egymást a fejében: amikor rájöttek, hogy Ron eltûnt; mikor kiderült, hogy terhes; az eljegyzés; a szervezkedések a harcra, amikor a házuk vált a leggyakrabban látogatott aurorközponttá… Hirtelen mérhetetlen harag töltötte el. Hiszen õk rángatták Harry-t ebbe az egészbe… Ha nem megy el, akkor most nem feküdne itt élet-halál között lebegve… A dührohama hamar elmúlt, újra átvette a helyét a kétségbeesés, az emlékekbe kapaszkodás.
A nõ fáradtan a férfi mellkasára hajtotta a fejét, majd így suttogott nyugodtan szuszogó párjához:
- Kérlek, tarts ki… Nem akarom, hogy csak egy emlék maradj…

Írj kritikát