Zihálva ért földet. Szúrt az oldala a futástól, fejében millió gondolat kergette egymást, de csak egy dolog lebegett a szeme elõtt: Meg kell tennie újra. Most, hogy túl van a felén, remélhetõleg a nehezebbik részén, már csak egy hajszál választja el a százszázalékos sikertõl. Gyorsan felállt, és amennyire fájó lába engedte, futva indult az erdõ széle felé, ahol ismét ugyanazokat a zajokat hallotta, mint nemrég. Ez alkalommal nem érintette szíven harcoló barátainak képe, azonban szeme akaratlanul is körülpásztázta a tömeget. Egy lángoló vörös fejet keresett, amelybõl ötöt meg is talált, de Ront nem lelte sehol. Erõszakosan kiverte barátja arcát a fejébõl és céltudatos léptekkel elindult a zöld köpenybe burkolódzó alak felé. Szerencséjére az õ helyzete szintén nem változott, így körbekerülve a csatározókat elért a Sötét Nagyúrhoz. Elõször tõle csak jó tízméternyire állt meg. A varázslót két halálfaló õrizte oldalról, de egyik sem neszelte meg közeledését, mert túlságosan elmélyülten figyelték a csatározást. Harry feltételezte, hogy ifjabb Monstro és Crack lehet csak olyan figyelmetlen, hogy nem figyeltek fel rá, és ez a gondolat keserû mosolyt csalt arcára, amely gyorsan le is olvadt.
Abban a másik dimenzióban vagy akárhol is volt az, az õ másik énje felkészültebb volt és pontosan tudta, mit, mikor, hogyan kell majd tenniük. Akkor a Rendbéli tagok egy jelzésére megalkották a körgyûrût, azonban Harry nem volt benne teljes mértékig biztos, hogy ez alkalommal is bevették-e a körgyûrût a tervbe. Nem volt idõ agyalni a megoldáson, ugyanis Voldemort másodperceken belül megérezheti a jelenlétét. Harry kiszemelte a legközelebb álló ismerõsét, akinek egy Stupor-ral elkábította ellenfelét, és a tapasztalt varázsló szerencséjére észrevette a jelzést. Mordon falábait rekordsebességgel mozgatva közeledett a fiú felé, arcán elégedett mosoly ült. Harry nem értette, miért ilyen bizakodó az öreg varázsló, hisz itt még semmit nem sikerült elrendezni.
- Minden rendben ment? – suttogta a falába hangjához hasonlóan recsegve Mordon, akit ezek szerint tájékoztattak a haditerv elsõ felérõl.
- Eddig igen – válaszolta a fiú, hangja a szokottabbnál is rémültebben csengett. Mintha valaki más beszélt volna belõle. – Az elõbb maguk távoltartották a többi halálfalót egy varázslat segítségével kettõnktõl, most is szükség lenne ilyesmire, hogy odaférkõzhessek… - remélte, hogy a varázsló érti, mire gondol, ha már az õ fejében nem alakult ki tiszta kép. Mordon valódi szeme nem tükrözött meglepetést, varázsszeme pedig hátrafelé forgolódott támadókat lesve.
- 10 másodperc múlva a tiéd a pálya. De maximum 5 perced van – közölte a varázsló és visszabicegett a tömeg közepére. Ezután fellõtt egy kék fényjelzést az égbe, amely jelezte a Rendbéli tagoknak az akció második felének kezdetét. Kihasználva a halálfaló elsõ megdöbbenését egyszerre zengték a varázsigét, és hamarosan kiesett minden halálfaló kezébõl pálcája, és gúzsba kötve találta magát a földön. Testükrõl a kötélszerû fénysávok a Rendtagok pálcáiban kapcsolódtak össze. Ezután minden szem Harry-re szegezõdött, aki most már a Sötét Nagyúr és két szolgája elõtt állt. Utóbbi kettõ még fel sem emelte pálcáját, Harry máris rájuk küldött egy-egy bénító átkot. A zöld köpenyeges varázsló nem tûnt meglepettnek, csuklyája alól egyedül gusztustalanul vigyorgó, színtelen szája látszott ki, miközben elindult a fiú felé. Elõtte pár méterrel megállt, és méltóságosan hátracsapta köpönyege tetejét, így közszemlére téve förtelmes ábrázatát. Szürke bõr, tar koponya, vörös, gyilkos örömmel csillogó szemek. Harry-nek minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne essen össze, hisz fejében orbitális erõsségûre nõt a fájdalom. Nem érte felkészületlenül azonban ez az eshetõség, a visszatérése óta idegrendszere edzettebb lett.
- Lám, Harry Potter megérkezett – mondta a fekete mágus, kinek jeges szavaitól minden jelenlévõ hátán felállt a szõr. – Már féltünk, hogy nem tiszteli meg eme összejövetelünket tekintélyével.
A fiú nem tudott megszólalni. Voldemort vörös tekintetét belefúrta az övébe, és õ nem tudott mozdulni tõle. Ha ebben a pillanatban érte volna az Adava Kedavra, tehetetlenül megadta volna magát neki… Mélyrõl kellett összeszednie az erejét, amelyet, mint mindig, ekkor is szeretteibõl merített. Felidézte szülei és Hermione képét, eme szeretethullámtól pedig a Sötét varázsló megrettent, megszakította a szemkontaktust. Harry valamelyest fellélegzett, mintha levették volna róla a bilincset.
- Elvitte a cica a nyelvedet? – kérdezte a Sötét Nagyúr gúnyolódva. A fiú most már visszanyerte a hangját és lélekjelenlétét, elszántabban nézett ellenfele felé.
- Másra tartogatjuk a hangunkat – felelte, miközben megbiztosodott róla, hogy ujjai biztosan rákulcsolódnak a pálcájára.
- Ó, csak nem fenyegetõzik Potter úrfi? – kérdezte egyre szélesebb mosollyal a mágus, így kivillantak szinte barna színû fogai.
Harry gyors válaszra készült, de mikor egy nedves érintést érzett bokája körül, elakadt a lélegzete, és riadtan lefelé tekintett. Mire lenézett, a kígyó már körbetekerte a lábát, és elindult felfelé. A fiúnak egész teste automatikusan mozdulatlanná vált, még lélegezni is alig mert. Minden egyes pontjának a testén, amit az állat érintett, szúró érzés fogta el, kellemetlen bizsergést észlelt szétáradni porcikáiban. Végül a hüllõ megállapodott Harry mellkasán, pontosan a szíve elõtt nyugtatta fejét. A Hold fénye megcsillant hatalmas metszõfogain, a fiú pedig esdekelve tekintett jobbra és balra barátai felé. Azok tanácstanul álltak, hiszen mindannyiuknak szükségük volt pálcájukra, hogy fenntartsák a körgyûrût.
- Sikerült meglepnünk a Potter fiút, ügyes vagy Nagini – intézte szavait a Nagyúr kígyójához, majd a fiúhoz fordult: - Csak nem vagyunk megijedve?
- Csak szeretnéd – préselte fogai között Harry. Nem mert túl nagy levegõvétel mellett megszólalni, isten ments, hogy megzavarja a kígyót késõesti sziesztájában.
- Mindenkit utolér a végzete – sziszegte Voldemort, Harry pedig érezte, hogy a kígyó egyre erõsebben szorítja testét. Nem bírt levegõt venni, fulladozva nézte, amint a Sötét Nagyúr pálcája lassan a levegõbe emelkedik...
Ekkor valami olyasmi történt, amelyre sem õk ketten, sem a többi 100 ember nem számított: egy, a fénygyûrûbõl kiszabadult halálfalók pálcájából elindult egy átok Harry teste felé. A fiú ezalatt, pár századmásodpercben felkészült a gyors halálra, azonban az átok nem õt, hanem a kígyó testét találta el. Az állat lehanyatlott, Harry pedig újra érezte tagjait és nem maradt tétlen. Kihasználta a pillanatot, míg a Sötét Nagyúr döbbenten jobbra tekint, és mire visszafordult felé, már telibe találta az átok. Ismét felhangzott a hátborzongató sikoly, és egy villámcsapáshoz hasonló fényrobbanás kíséretében ismét eltûnt a világot rémületben tartó varázsló, csak üres köpenyét hagyta maga után. Döbbent csend kísérte a távozását, a fekete hajú fiú csendesen leeresztette a kezét. Lassan sikerült felfognia, hogy az akciót végrehajtották, Voldemort örökre eltûnt. Mint valami hihetetlen tündérmese.
Elsõként a gúzsba kötött halálfalók tértek magukhoz, és mocorogni kezdtek, pálcájukhoz nyúltak. A rendbéli tagok gyorsan cselekedtek, és utána már egyik fogoly sem mozdult meg. Mindenki a Harrytõl jobbra, térdelõ ifjúra tekintett, akinek pár perce sikerült kiszabadulnia a gúzsból és ezzel hozzájárulni Harry kiszabadulásához. A fiú szõke haja ezüstösen fénylett az éjszakában, tekintetét a fekete hajú fiú szemébe fúrta. Még akkor sem emelte le róla szemét, amikor Mordon és néhány gyanakvó varázsló hátrakötözték kezeit. Harry elképedten tátogta a vele egykorú fiúnak, hogy Miért tetted ezt?, mire az csak hamiskásan biccentett és hagyta, hogy elvezessék.
A továbbiakra már nem emlékezett késõbb, mert látása hirtelen elhomályosodott, és miután erõs szúrást testében mindenhol, eszméletét elvesztve rogyott a földre.

Írj kritikát