Harry négykézlábra esett a földön és felszisszent a fájdalomtól, mikor beletenyerelt egy, a földön fekvõ ágdarab kiálló részébe. Kisebb szédülés után újra talpra állt, gyorsan letépett egy darabot a világoszöld ingjébõl és nem éppen steril módon, de bekötötte a tenyerében létrejött sebet, és ezzel sikerült megállítania a vérzést. Miután ezzel végzett, elkezdett körbetekinteni, és megzavarodva tapasztalta, hogy még mindig az erdõben van. Hátrafordult, ahol a ’kaput’ vélte helyezkedni, de sehol nem látta a két egymás felé hajló fát. „Lehet, hogy mégsem sikerült?” gondolta aggódva, mert erre az eshetõségre senki nem készítette fel. Fáradtan nekidõlt az egyik fatörzsnek és tanakodni kezdett.
„Ez az egész párhuzamos dimenzió nem tûnt valami hitelesnek. És azaz átjáró… Hogy is volt? Valami féreglyuk vagy ilyesmi.” Az egész visszagondolva valami ócska április tréfának tûnt, amivel a kisgyerek fejét tömik tele. De Dumbledore miért hazudott volna? „Nem hazudott” gondolta, „Kell lennie valami megoldásnak… Valami jelet kell találnom, ami arra utal, hogy mégis máshol vagyok!” határozta el magát, és fürkészni kezdte a csendes erdõt. Idõvel rájött, hogy az erdõ mégsem olyan csendes… Csataszerû zajok szûrõdtek valahonnan a növényzet határa felõl. Ekkor a fáradtan fejére csapott. „Hogyhogy nem vettem észre, hisz szembeszökõ a jel…” szidta magát „… már éjszaka van”. És valóban, mikor belépett az erdõbe, akkor a verõfényes délutáni napsugarak még legtöbb helyen áttörtek a fák koronái között, azonban most tökéletes sötétség uralta a tájat, csak néhány ágat borított be ezüstöt csillogásával a hold.
Hamarosan arra is rájött, honnan és mi okozza a csatazajokat. Rohanni kezdett a mezõ felé, noha eléggé lassan tudott csak a folytonosan útjába kerülõ fáktól haladni. Az erdõ szélén aztán megállt és kifulladva, csöppet rémülten nézte pár méterrel elõtte történõ eseményeket.
Több mint száz halálfaló és talán még náluk is több Fõnix Rendje béli varázsló párbajozott a mezõn szétszóródva. Néhol már feküdtek elkábított, megbilincselt emberek, és voltak élettelen, teljesen mozdulatlan emberek. Harry megpróbált nem a harcolók között feltûnõ barátaira figyelni, de ez szinte elkerülhetetlen volt. Lupin, Tonks, Mordon, a Weasley ikrek, Neville (akinek senki számára nem látható rejtett tehetsége volt, mit két éve felfedezett), Arthur Weasley, Charlie, Bill, Ron, és még sorolhatná. Álljunk meg egy pillanatra! Nem tudott hinni a szemének. Ron ott volt, egyben, egészségesen. „Ez lehetetlen” gondolta elõször, de az elmúlt évek alatt elég sok minden bebizonyította, hogy nem létezik lehetetlen. Õ, aki eddig több mindent megélt, mint egy nála kétszer idõsebb átlagos varázsló, most mégis elképedve, a döbbenettõl megmerevedve állt. Nem tudott megmozdulni. A fejébõl kiürült minden, az akcióval kapcsolatos gondolat. Kezdeti csodálkozásának helyét átvette az izgatottság: ezek szerint a fiú mégsem halt meg, mint ahogy azt már rosszabb pillanatokban feltételezték. Legszívesebben odarohant volna barátjához, hogy kérdõre vonja, de még fel sem emelte talpát, mikor egy kéz ragadta meg és beljebb húzta az erdõbe. Ekkor újabb sokkhatás érte, ugyanis szembetalálta magát saját magával.
A másik dimenzió béli énje kevésbé tûnt olyan zavarodottnak, mint amilyennek õ érezte magát, de még így is feszülten tekintgetett felé.
- Sietnünk kell – kezdte a másik Harry, és jelentõségteljesen az órájára pillantott. Amely természetesen tökéletes mása volt a sajátjának. Végtére is ugyanaz az óra volt. Mi? Harry nagyon kezdett belezavarodni. Annyira elbambult, hogy mire magához tért, addigra énjének másik párja már szervezkedett valamit és közelebb rángatta õt a keresett csuklyás alanyhoz, és közben suttogva magyarázott:
- A többiek hamarosan lebénítják a többi halálfalót, így nekünk lesz lehetõségünk legyõzni Voldemortot. De azonnal rá kell küldenünk az átkot, mielõtt védekezhetne. Ugye tudod a varázsigét?
- Persze. Discrepo irritus extremus – darálta, mint a rendesen magoló diák.
- Remek. Háromra mondjuk – mondta a másik, és ebben a pillanatban kék fényt látták tükrözõdni az erdõszéli fák levelein, majd közvetlen utána sárga fény töltötte be az éjszakát, mintha hatalmas tüzet gyújtottak volna. A két Harry nem nézte meg a fény forrását, hanem felrántották a pálcáikat, és az elõttük álló csuklyásra szegezték. Mire az alak oldalra fordult, õk már kimondták az átkot, és mielõtt a Nagyúr védekezni tudott volna, belécsapódott. Rémisztõ sikolyától az összes jelenlévõ görcsösen fülére tette kezét, de még így is mindannyian hallhatták a földöntúli hangot, amelytõl egyenként szakadt be minden dobhártya és állt le szívverés. A sötét mágus haláltusájának robbanásszerû fénykitöréssel lett vége, amelynek köszönhetõen még meg is vakulhattak a közelben állók. Ezután teljes csend lett, mindenki mozdulatlanul állt, de még mindannyian hallották a rémisztõ sikolyt valahonnan, és biztosak voltak benne, hogy egész életükben kísérteni fogja õket. Harry viszonylag hamar nyerte vissza tudatát, és örömteli, diadalittas érzés töltötte azonban. Hirtelen fejébe mászott egy másik gondolat: Ron. Oda kell mennie a fiúhoz, kérdõre vonnia, megölelnie, hiszen már olyan rég nem látták egymást. Mikor elindult másik énjének karja megragadta, és szembetalálta magát saját szemrehányó tekintetével:
- Menned kell, még nincs vége.
Harry azért még tekintetével megkereste Ront, aki zavartan nézett feléjük, majd egy rekedtes, nem éppen meggyõzõ „Minden jót”-tal búcsúzott másik felétõl, vagy akármilye is volt az neki, és futni kezdett az erdõ közepe felé. Hamar megtalálta az átjárót, és úgy futott át rajta, hogy tudta: hosszú lesz még az éjszaka…

Írj kritikát