Fiatal férfi lépkedett a csendes tisztáson. Nem sietett: nem várta azt, aminek tudta, hogy be kell következnie. Az augusztusi délutánok egyik legmelegebbike volt, hétágra sütött a nap, a férfi homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Az ifjú szikár termetû volt, kora ellenére is rendezetlenül szétálló fekete fürtjei fiatalossá tették gondterhelt arcát. Levette a szemüveget, míg letörölte a verítéket, majd visszatette ezt a látásához létfontosságú eszközt.
Egyre közeledett az erdõ széléhez, bármennyire is próbálta húzni az idõt. Újra bekötötte kopott sportcipõje fûzõjét, megnézte az óráját, körülszemlélte a tájat, de nem tudott szembeszállni saját lelkiismeretével. Tudta, hogy a többiek számítanak rá, rajta áll minden. Ebben a pillanatban nagyon örült volna, ha valaki más levenné az õ válláról a terhet, vagy legalább osztozhatna vele. Ha Ron most itt lenne…
Nem. Kiverte a fejébõl barátja eltûnésének szomorú és egyszerre dühítõ gondolatát. Tiszta fejjel kell végrehajtani a küldetést, hogy minden figyelmét a feladatra összpontosíthassa. Dumbledore kacifántos tervének nem értette kristálytisztán minden részletét, de megfogadta, hogy minden tõle telhetõt megtesz az ügy érdekében. Teljes mértékben megbízott volt igazgatójában, és ha az öreg varázsló belé helyezte minden bizalmát, akkor neki is így kell tennie. Csak vessenek már véget ennek az egésznek…
Beért az erdõben. Talpa alatt hangosan recsegtek a faágak, de nem törõdött vele, hogy hangzavart csap. Nem kell félnie semmitõl; arról a többiek gondoskodnak, hogy ne zavarják meg. Az igazi ramazuri csak órákkal késõbb fog elkezdõdni, addig csak az övé a terep.
Céltalanul haladt elõre a fák között. Ez volt a terve elsõ homályos részlete: nem tudta, hogy mit kell keresnie. Valami átjárót, amely valószínûleg nem egy közönséges kapu formáját ölti fel, hogy az ember könnyen megtalálja. Már az elsõ megbeszéléskor felléptek aggályai ezzel a ponttal kapcsolatban, de akkor Dumbledore azt mondta, emiatt kell a legkevésbé izgatnia magát, mert biztosan meg fogja találni. Nos negyedórai eredménytelen bóklászás után kezdett elbizonytalanodni. Bármerre tekintete pár méternél tovább nem látott a sûrûn kiálló fatörzsektõl. „Talán valami közbejött és mégsem sikerült kapcsolatot létesíteni a másik dimenzióval…” gondolta aggódva „Pedig Dumbledore a tervnek e részében semmilyen lehetséges hibát nem tudott elképzelni… Akkor meg hol a fenében van?!”
Ekkor hirtelen megpillantott két egymás felé dõlõ fát, melynek felsõ ágai domborúan meghajlottak és ezzel kicsit kapu hatását keltették. Harry érezte, hogy ez lesz az, amit keresett, mégis óvatosan közelítette meg õket. Végül rájött, nevetséges ilyesmivel elpazarolnia az idõt, ezért gyors léptekkel a fa elõtt termett.
- Szeretlek Hermione – suttogta a néptelen erdõnek. Nem volt benne százszázalékig biztos, hogy sikeresen visszaérhet a küldetésbõl, minden reményét ebbe az utolsó mondatba foglalta és átlépett a faágak által alkotott boltív alatt.

***

Hermione idegesen járkált fel és alá a kis ház elõterében. Szívét mardosta az aggodalom, és dühösen toporzékolt tehetetlenségében. Semmit nem tudott arról, hogy hol járhat Harry, és mit csinálhat. Azt sem tudjt, hogy látják-e még valaha egymást. A férfi az elmúlt napokban úgy nézett rá, mintha bármelyik percben eljöhetne a világvége, és elszakíthatnák õket egymástól. Féltette Harry-t, aki az elõzõ napokban egyre nyugtalanabbá vált, és olyan volt, mintha nem is járna már közöttük. Máshol jártak a gondolatai… és Hermione nem tudhatta hol, hisz õt nem avatták be semmibe. Ha erre gondolt, csak még ingerültebbé vált.
- Mit csinálsz ’Mione? – kérdezte a belépõ vörös hajú lány meglátva a nõ tevékenységét. – A gyógyítók megmondták, hogy ne idegeskedj annyit, mert az nem tesz jót a magzatnak! – mondta és odasietett hosszú barna hajú barátnõjéhez, de az elutasította a segítséget és egyedül elvánszorgott az elõszobába, ahol leült a kanapéra. Ginny mellé telepedett.
- Nyugodtabb lennék, ha tudnám, valójában hol jár, és mit csinál – morogta Hermione bosszúsan, és elkezdett az asztalra ledobott újságok között keresni valami olvasnivalót, de a terhesség elõzõ 7 hónapjában kikészült dereka nem engedett meg neki sok hajolgatást.
- Szeretnél valamit? – kérdezte ügyködését látva a nála egy évvel fiatalabb lány kézségesen.
- Egy kis információt szeretnék! Elvégre a võlegényemrõl, a szerelmemrõl, a leendõ gyermekem apjáról van szó! Lehet, hogy éppen életveszélyben van, nekem meg még mindig nem hajlandó senki sem semmit elárulni! – válaszolta magából kikelve a lány, és haragjában a szófa karfájára csapott egyet.
- Kérlek ’Mione, csillapodj, önmagad emésztésével nem oldasz meg semmit! – csitította az áldott állapota óta morcosabb természetû lányt. – Pár óra múlva visszatér, és folytathatjátok a vitát a gyerek nevét illetõen. – vigasztalta Ginny mosolyogva, amikor belülrõl õt is majd meg õrjítette a tanácstalanság.
- Remélem, igazad van – suttogta Hermione, majd hagyta, hogy barátnõje átkarolja, mikor érezte az elsõ könnycseppeket végigfolyni az arcán…

Írj kritikát