Azt mondják a félelem végigkísér az életünkön. A félelem gonosz,
legyengít minket majd megöl. Hogy a félelemből semmi jó nem származhat és csak az az igazán boldog ember, aki legyőzi a félelmét.

Én sokszor megtettem. Sokszor szálltam szembe a félelmeimmel és mégis… A félelem az, aminek a segítségével megtaláltam a boldogságom.

Viharos éjszaka volt. Zuhogott az eső, dörgött és villámok cikáztak a sötét égen. Rémisztő volt és én nem tudtam aludni. De nem e miatt. A vihar nem zavart, sosem féltem tőle.

Fáradságom ellenére nem jött álom a szememre. Ez is zűrös és gondterhelt év volt. Egyre csak közelgett a sötéség órája és a jóslat szavai is folyton ott csengtek a fülemben: ,,Nem élhet egyik, míg él a másik…”

Csak kapálóztam az ágyban és szenvedtem. Végül már nem bírtam Neville szakadatlan horkolását, és a nem messze tőlem fekvő Ron csatáját a takaróval, lementem a Griffendél klubhelységébe.

Nagy meglepetésemre -a késői óra ellenére-, mikor leértem a kandallóban még ropogott a tűz, és az előtte álló karosszékben Hermione ült, Csámpással az ölében. A lány mélyen belesüppedt a kényelmes ülésbe. Úgy tűnt mintha fázna, hisz csak egy pizsama volt rajta és valóban nem volt meleg.

Furcsálltam a dolgot. Nem hittem volna, hogy itt találom és nem is értettem pontosan, hogy mi történt. Hajtott a kíváncsiság és úgy éreztem, hogy jól esne a társasága.
Mögé léptem és a kezem a vállára raktam. Úgy tűnt nem vette észre, hogy itt vagyok, mert igencsak megijedt, mikor megérintettem.

Fölpattant a karosszékből, megpördült és a magasba emelte a pálcáját. Közben Csámpás kiugrott az öléből és rátámadt, mitől én elvesztettem az egyensúlyomat és a földre estem. Ám szerencsém volt. A jószág hamar felismert és a támadó fújtatásból gyorsan átváltott kedveskedő dorombolásba, végül még hozzám is dörgölőzött.

Hermione is megnyugodott. Elrakta a pálcáját, felsegített a földről és kíváncsian fürkészett egy ideig.
-Harry, hát te mit keresel itt? - kérdezte végül, majd közelebb húzott egy másik karosszéket és mindketten leültünk.
-Én csak nem tudtam aludni - válaszoltam halkan.
-A vihartól?
Megráztam a fejem.
-Nem - mondtam határozottan és hátradőltem, hogy Csámpás kényelmesebben el tudjon helyezkedni az ölemben.
Hermione kérdőn tekintett rám. Tudta, hogy valami bajom van csak nem akarom elmondani.
-Hát akkor? - kérdezte bosszankodva. Utálta, ha valakiből csak hosszú unszolás után lehet kiszedni a választ, és ehhez nekem sem volt kedvem.
-Én csak… hát… - kezdtem a szerencsétlen nyögdécselést.
Valahogy nehezemre esett erről beszélni, de szerencsére Hermione közbevágott és besegített:
-Aggódsz a közelgő háború miatt és gyötörnek a rémképek, Tudodki és tehetetlennek érzed magad. Megőrjít, hogy nem tudod mi fog történni…

Valóban így volt és én csak csodálkozva hallgattam. Bár, majdnem hét éve barátok vagyunk mégsem hittem volna, hogy ennyire ismer. Ez hosszú idő és azt hittem, hogy én is egész jól kiigazodom rajta, erre képes így meglepni. Mintha csak a fejemben olvasott volna.

-Te is ezért…? - akartam tőle kérdezni de nem hagyta:
-Nem egészen! - rázta a fejét -Én csak…
Ekkor hatalmasat villámlott és dörgött az ég. Mintha száz ágyú lőtt volna egyszerre. A hang fájdalmasan éles és ijesztő volt. A villám valahová a közelbe csaphatott be, ha nem magába a toronyba. Szörnyű vihar tombolt kint.

Hermione összerezzent és a karosszékbe kuporodott. Reszketni kezdett és láttam, hogy szemébe félelem ül.
Ekkor megértettem, hogy a lány miért is van itt valójában. Hermoine félt… Iszonyatosan félt a vihartól.

Vártam egy kicsit míg megnyugszik és az én fejemből is kiszáll a dörgés visszhangja. Csak akkor kezdtem el faggatni:
-Félsz a vihartól! Ezért vagy itt… Igaz?
Megrezzent, amikor megszólaltam. A hosszú csend után szavaim -valóban -, mintha ostorként csaptak volna a levegőbe.
-Én nem… csak…- kezdett el magyarázkodni.
Tudtam, hogy nem fogja bevallani, hogy fél, ezért is szakítottam félbe és hajoltam hozzá közelebb:
-Hermione… - kezdtem halkan -Bennem megbízhatsz! - mondtam és mélyen a szemébe néztem.

Szép gesztenyebarna szeme volt. Mindig is tudtam, de eddig valahogy sosem tűnt fel. Pedig órákat is el tudtam volna tölteni azzal, hogy belefeledkezem a szépségükbe. Mindig tetszettek nekem, de most valamiért még jobban, mint eddig.

Hosszú ideig néztük egymást. Én szótlanul, vártam, hogy feleljen, ő viszont magában küszködött, végül sóhajtott és behunyta a szemét. Mikor kinyitotta én még mindig vártam.

-Utálom, amikor ezt csinálod! - mondta nagy sokára . Hangjában mintha egy kis szemrehányást hallottam volna, de nem tudtam mire vélni a dolgot. Szerencsére Hermione észrevette a fejemben honoló űrt és értetlenkedést, ezért rögtön bele is fogott a magyarázatba:
-Utálom, amikor így nézel rám! Ilyen édes, kis ártatlan kölyökkutyaként! Ilyenkor képtelen vagyok neked hazudni!
Elmosolyodtam. (Nem is hittem, hogy tudok így nézni, de ha ő mondja…)
-Tehát akkor tényleg félsz a vihartól? - kérdeztem tőle ismét.
Hermione csak bólintott.
-De kérlek nem mondd el senkinek!
-Nem fogom - nyugtattam meg rögtön -Csak olyan furcsa…
-Furcsa?

Picit oldalra billentette a fejét és értetlenkedve nézett rám egy ideig.
-Igen! Hisz olyan sok veszélyes kalandban volt már együtt részünk…- kezdtem el a magyarázatot - …és akkor mégsem féltél! Mindig erős és bátor voltál és most… egy vihar?
Hermione elmosolyodott.
-Fura az emberi természet, nem? - mondta halkan, majd hátradőlt a karosszékben és kibámult az ablakon.

Én egy ideig még hallgattam és gondolkodtam azon amit mondott, de végül hagytam a dolgot.
-Van még más is amitől félsz? - kérdeztem kíváncsian.
Hermione rám nézett és megvonta vállát.
-Azt hiszem… talán a magánytól - válaszolta.
Kint egyre csak erősödött az eső. Megint dörgött és villámok cikáztak az égen, de már nem olyan közel. Hermione ennek ellenére minden egyes alkalomnál összerezzent. Valóban nagyon félt.
-Most is egyedül vagy - mondtam és körbenéztem az üres klubhelységben.
A lány csak megrázta a fejét és elmosolyodott.
-Nem! - felelte határozottan -Csámpás velem van!
Ránéztem az említettre. Időközben átvándorolt az ölemből gazdája mellé és ott foglalt helyet.
Én is elmosolyodtam.
-Valóban itt van veled - adtam neki igazat -De most én is itt vagyok…

Újra dörgött és újra táncoltak a villámok az égen árasztva mindenfelé kék lidércfényüket.
Hermione ismét összerezzent. Láttam, hogy egyre jobban fárad és a félelemtől képtelen elaludni.
Megfogtam a kezét -éreztem, ahogy szüntelenül remeg egész testében - és átültem mellé.

Egész kényelmesen elfértünk. A karosszékek igen nagy méretűek voltak, csak Csámpás vette rossz néven, hogy kitúrtam a helyéről. Keresett magának egy másik helyet, én meg visszafordultam Hermionéhoz:
-Látom álmos vagy, aludnod kéne - mondtam neki halkan, de ő csak megrázta a fejét.
-Képtelen lennék ebben a viharban - ellenkezett.
Bátorítóan rámosolyogtam és átöleltem.
-Ne aggódj Hermione! Én itt leszek és megvédelek - mondtam halkan.

Valójában fogalmam sincs miért mondtam ezt. Hermione a barátom volt és tényleg segíteni akartam neki, de ez a szöveg mégis valahogy nyálasnak tűnt. De őt nem zavarta. Hálásan rám nézett és vállamra hajtotta a fejét. Már nem remegett annyira, megnyugodott egy picit, végül el is aludt.
Hosszú ideig gondolkodtam a történteken. Hermione most valahogy olyan más volt és nem tudtam, hogy mi a változás oka. Lehet, hogy nem is ő hanem én változtam? De miért olyan más most vele? Olyan bizsergetőbb… Valahogy különlegesebb… Pedig már rég óta ismerem és ezt csak most érzem először.

Végül nem tudtam tovább gondolkodni. Engem is elnyomott az álom.

Még zuhogott az eső, de a vihar már felvonta vitorláit és tovább állt, mikor Hermione felébresztett. Nagyon korán volt, mindenki más nyugodtan aludt és én irigyeltem is őket egy kicsit. Szívesen pihentem még volna, de jobb volt ilyen korán kelni. Egyikünk sem akarta, hogy itt találjanak minket az ébredező diákok. Szótlanul elbúcsúztunk és még majd’ egy órára visszamehettünk saját ágyainkba.

A nap nagyon furcsán telt el. Legalábbis számomra. Bármikor próbáltam Hermionéval beszélni a történtekről ő mindig témát váltott. Úgy viselkedett mintha semmi sem történt volna. Újra az a régi Hermione volt, akit mindig is ismertem. Nyomát sem mutatta a félelemnek, csupán fáradt volt, amit a többiek is észre vettek, de csak én tudtam, hogy mitől. És az az érzés is, amit korábban éreztem, az is elszállt. ,,Biztos csak az álmosságtól volt”- gondoltam akkor és nem is foglalkoztam vele többet.

Estére újra kitört a vihar. Hermione azt mondta, amikor ilyen az idő mindig lemegy a klubhelységbe. Ott nagyobb biztonságban érzi magát és reméltem, hogy most is lent lesz, mert beszélni akartam vele. Tudni szerettem volna miért viselkedett napközben olyan furcsán.

Miután a többiek elaludtak én lementem. Hermione valóban ott ült kandalló előtt. Most nem ijedt meg, mikor meglátott. Úgy éreztem, hogy várt rám, mert mikor odaléptem hozzá ő csak megfogta a kezem és maga mellé húzott. Amint leültem éreztem, hogy remeg és szemébe félelem ül.

Ez is szörnyű éjszakának ígérkezett. Cikáztak a villámok, dörgött az ég és a szél is üvöltve fújt. Az eső csak úgy ömlött s én azt furcsálltam, hogy a többiek képesek ilyen időben is aludni. Tényleg borzalmas volt, pedig engem a vihar nem szokott zavarni.

Tudtam, hogy Hermione fél. Átöleltem, hogy biztonságban érezze magát és akkor újra elfogott az a különös, bizsergető érzés. Fogalmam sem volt, hogy mi az, de jó volt és csak ez számított. Minden más teljesen kiment a fejemből, még az is ,hogy beszélni akartam vele. Hosszú ideig csak némán ültünk és végül mindkettőnket elnyomott az álom.

Az elkövetkezendő pár nap mind így telt. Reggel Hermione mindig korán ébresztett, hogy senki se lásson meg minket. Napközben barátok voltunk, ahogy régen és nem beszéltünk erről a dologról. Este viszont minden megváltozott. Mikor a többiek elaludtak én a klubhelységbe siettem, hogy újra és újra megvédjem Hermionét a vihartól. Szerettem vele lenni s szerettem azt az érzést is, ami ilyenkor mindig elfogott. Bár fogalmam sem volt, hogy mi lehet az, de már nem is érdekelt. A fura csak az volt, hogy ez a valami gyakran már nem csak este, hanem napközben is elkapott. Általában, mikor Hermione közelében voltam…

Egy nap aztán különösen szép reggelre ébredtünk. Sütött a Nap, meleg volt, szép kora nyárias idő köszöntött ránk. Délelőtt minden ugyan úgy folyt, ahogy eddig. Csak este jöttem rá, hogy valami nincs rendben.

Az égen egyetlen felhő sem volt, csillagok ragyogtak és a Hold is ezüstösen árasztotta fényét. Nem volt vihar és ez azt jelentette, hogy Hermionénak nincs miért lejönnie. Én mégis reménykedtem, hogy ott lesz. Mikor a többiek végre elaludtak én lesiettem a klubhelységbe. De ő nem volt sehol. Csak Csámpás feküdt a hideg kandalló előtti karosszékben. Kissé csalódottan mentem vissza a hálószobába. Tudtam, ha most nem jött le később sem fog…

Sajnáltam, hogy nincsen vihar. Az igazság az, hogy hiányzott Hermione, s bár minden nap találkoztam vele az mégsem volt ugyan az. Az a furcsa érzés is szüntelenül követett s most még hiányérzettel és szomorúsággal is elegyült. Már nem volt olyan kellemes mint régen, inkább nyomasztó, de képtelen voltam elűzni magamtól.

Végül eltelt az a pár nap is, ami még maradt ebből a tanévből. Ez idő alatt egyszer sem volt vihar és én egyre inkább kezdtem összezavarodni. Nem tudtam mi is van pontosan köztem és Hermione között. Arra már rájöttem, hogy nem közömbös számomra (sosem volt az), de most ez a fura érzés… nem hagyott nyugodni.

A nyári szünet alatt hosszú ideig nem találkoztunk. Legközelebb a Grimmauld téren láttam viszont. (Mr. Weasley ötlete volt, hogy költözzünk oda egy időre, szerinte ott nagyobb biztonságban voltunk.) Így hát nyolcan beköltöztünk Sirius házába, de igen hamar hatan maradtunk. Mr. és Mrs. Weasleynek el kellet utaznia így maradtunk mi. Ginny, Hermione, az ikrek, Ron és én. Hogy nem legyünk felügyelet nélkül néha beugrottak hozzánk a rend tagjai, hogy ellenőrizzék minden rendben van-e, de úgy tűnt mindenki nagyon elfoglalt, mert csak nagy ritkán jöttek.

Az életünk egész boldogan telt és én is megfeledkeztem egy picit a gondjaimról. Az, hogy Hermione itt volt velem felvidított és az a nyomasztó érzés is elhalványult. Bár, amikor Ron vagy az ikrek társaságában láttam mindig elfogott a féltékenység. Persze fogalmam sem volt, hogy miért, de tenni akartam valamit ellene… Csak nem tudtam mit.

Egy este aztán alkalmam nyílt újra megvédeni Hermionét. Ismét hatalmas vihar kerekedett. Dörgött, villámlott, fújt a szél. A fák recsegtek és roskadoztak ebben a borzalmas időben.
Elég késő volt már, mikor úgy gondoltam, hogy itt az ideje meglátogatni Hermionét. A többiek már mind aludtak. Csöndben igyekeztem a szobám ajtaja felé. A nappaliba indultam, azt hittem ott találom majd a lányt, de tévednem kellett…

Hermione épp akkor nyitott be a szobámba, amikor én az ágyból akartam kikászálódni. Kissé megijedt, amikor meglátott -nem hitte, hogy ébren vagyok-, de én is meglepődtem.

Egy ideig szótlanul néztük egymást. Mindketten zavarban voltunk, de végül ő törte meg a csendet:
-Itt maradhatok nálad? Csak amíg a vihar tart…?- kérdezte bátortalanul.
Bólintottam. Bejött a szobába, csöndben becsukta maga mögött az ajtót -nehogy a többiek felébredjenek-, és odafeküdt mellém az ágyra.

Kicsit szokatlan volt a helyzet számomra, de még inkább az lett, mikor egy nagyobb csattanásnál Hermione teljesen hozzám simult. Éreztem, ahogy reszketni kezd és én önkéntelenül is átöleltem. Ettől rögtön megnyugodott egy picit és végül elaludt.

De én még hosszú ideig ébren voltam. Újra elfogott az a boldog érzés. Most, hogy így a karjaimban fogtam Hermionét rájöttem mindenre. Rájöttem mi ez az érzés, miért voltam féltékeny és miért ver egyre hevesebben a szívem, amikor csak vele vagyok. Egyszerűen szeretem. Szerelmes vagyok belé már nagyon rég óta. Csak sosem tudatosult bennem. Hermionénak sosem volt rám szüksége. Mindig erős volt és bátor, én feleslegesnek éreztem magam a számára. Egészen addig a viharos éjszakáig…

Akkor megismerte őt egy másik oldaláról, ahol is egy gyenge, törékeny virágszál volt, akit szeretni kellet és védelmezésre volt szüksége. Egy gyönyörű lányt, aki a szememben mindig bátor marad, de nem utasítja vissza a segítségemet és örül ha lát.

Azóta én már csak ilyennek látom. Nem tudom felidézni azt a másik Hermionét, de nem is akarom. Mert ő az igazi, akit én szeretek. (Hisz nem is létezik ember, ki ne félne valamitől.) Végre boldog voltam.

Reggel nélküle ébredtem. Tudtam, hogy beszélnem kell vele, de nem volt bátorságom. Egész nap kerültem és alig szóltunk egymáshoz. Egy párszor ugyan próbáltam elmondani neki, de valami mindig közbejött és végül feladtam.

Este nagyon korán zárkóztam a szobámba. Sokáig küszködtem magamban, de végül összeszedtem a bátorságom és elmentem Hermionéhoz.

Addigra már késő este lett és az eső is el kezdett zuhogni. Párszor ugyan megfordult a fejemben, hogy inkább visszamegyek, de végül megálltam az ajtaja előtt. Bekopogtam.
-Szabad! -hallatszódott bentről a tompa válasz.
Óvatosan benyitottam. A szívem vadul kalapált és a gyomrom is görcsbe rándult.
Hermione az ágyon feküdt és olvasott. Mikor beléptem felnézett a könyvéből és kíváncsian fürkészni kezdett.
-Miért jöttél, Harry?- kérdezte végül.
Látta, hogy képtelen vagyok megszólalni.
-Én csak… azért jöttem…, hogy megvédjelek!- nyögtem ki szerencsétlenül. (Hogy nekem is pont egy ilyen marhaság jutott az eszembe! De most már mindegy. Szerencsére nem sült el olyan rosszul.)

Hermione zavartan nézett rám egy ideig.
-Harry, de hisz most nincs is vihar…- mondta értetlenkedve.
-Tudom! De nem a vihartól jöttelek megvédeni- válaszoltam komolyan.
-Hát akkor?
-A magánytól- feleltem gyorsan.
Odaültem mellé az ágyra, megfogtam a kezét és a szemébe néztem.
-Hermione! Tudod én már rég óta mondani akartam, hogy…- elakadtam. Képtelen voltam kimondani, ezért inkább magamhoz szorítottam és megcsókoltam.

Legnagyobb meglepetésemre Hermione nem lökött el magától és nem is ellenkezett. Inkább belekapaszkodott a vállamba és visszacsókolt.

Abban a pillanatban tudtam, hogy ő is szeret. És végül megtörtént. Minden. Minden, ami csak két szerelmes között történhet. Egész éjszaka együtt voltunk és csodálatos volt.
Reggel kivételesen én ébredtem korábban. Hosszú ideig csak némán figyeltem, ahogy békésen alszik mellettem. (És erre mondta ,hogy nem viharos éjszaka?)

Mikor végre ő is felébredt és pillantásunk találkozott mindketten elnevettük magunkat. Boldogok voltunk. Úgy éreztük örömünket semmi sem ronthatja el.

Hát, ha az örömünket nem is, de a békés reggelünket már nem lehetett megmenteni…

Ron éppen akkor nyitott ránk, amikor meg akartam csókolni Hermionét. A helyzet félreérthetetlen volt. Ketten, egymást ölelve, egy ágyban ráadásul hiányos öltözékben…

Nem volt más választásunk. Tudtuk, hogy le kell győzni a félelmeinket és bevallani mindent. És nem csak Ronnak, a többieknek is. Így hát, rövid időn belül mindenki megtudta. És mi nem bántuk. Bár sokan ellenezték a kapcsolatunkat minket ez nem érdekelt. Boldogok voltunk és csak ez számított. Azóta is ilyen boldogok vagyunk és tudom, ahhoz, hogy ez örökre így maradjon csak két dolgot kell tennem…

Először is, szeretnem kell Hermionét aminél könnyebb dolog nincs is a világon, másodszor pedig: nem szabad félnem. Mert csak az az igazán szabad ember, aki nem fél. És hát mindenki tudja, hogy a rossz dolgok előbb-utóbb így is jóra fordulnak …

Írj kritikát!