Július. 9. este 7. 30

Túlestünk ezen a napon is. Sammel lejártuk a lábunkat. Az egész áruházat végigjártunk. Végül is a vásárlás – minden előítéletemmel szemben - egészen jó mulattság. Most már csak erőt kéne vennem magamon, hogy elpakoljam azt a hatalmas ruha- és egyéb divatcikk halmot, amit vásároltunk a nap folyamán.

Reggel korán felkeltem, hogy még tudjak beszélni anyával, mielőtt elkezdik a rendelést. Mikor lementem a konyhába, anyáék mát ott voltak. Apa épp az újságot olvasta, anya pedig a tojást sütötte a tűzhelynél. Azonnal odamentem hozzá, gondoltam jobb, ha minél előbb túl vagyok rajta.

- Anya?
- Igen, kicsim? – nézett föl a serpenyő fölül.
- A-azt terveztük Sammel, hogy bemegyünk a plázába kicsit vásárolni. Tudod, a divat. Kaphatnék egy kis költőpénzt? – Mondtam kissé bizonytalanul. Nem voltam biztos a dolgomban, még sosem volt olyan eset, hogy olyan ruhára kértem volna pénzt anyuéktól, amire nem volt feltétlenül szükségem. Szinte hallottam Sam hangját, ahogy azt mondja: „Még hogy nincs rá szükséged? Igenis szükséged van rá, hiszen meg karod hódítani azt a srácot, vagy nem? Na, ugye!” Tegnap óta csak erről lehetett vele beszélni. Nagyon beleélte magát.

Na, szóval ott álltam, izzadó tenyérrel, az ítéletet várva. Úgy éreztem, anya nemigen tolerálja az ötletet „úgyis van elég ruhád” alapon. Annál inkább meglepődtem, mikor pont az ellenkezőjét válaszolta, mint a mait vártam.

- Na végre! Úgy néz ki, hogy jó hatással van rád ez a lány. – majd közelebb hajolt hozzám, megölelt, és a fülembe súgta – Tudom kicsim, hogy nehezen viseled ezt az egész háborút amiről meséltél, ezért is itt az ideje, hogy egy kicsit úgy viselkedj, mint a kortársaid.

- Köszi, anya. – mondtam. Abban a pillanatban nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen szüleim vannak.

Aztán elengedett, majd egy futó pillantást vetett apa felé, aki látszólag nem vett észre semmit az előbbi jelenetből, annyira lefoglalta az újság.

- Vidd el apád egyik hitelkártyáját. Biztos nem fog haragudni.- mondta, és virított rám egy biztató mosolyt, amit én megpróbáltam viszonozni. Utána leültem az asztalhoz, és megreggeliztem.

Tíz előtt öt perccel már a buszmegállóban álltam, apa hitelkártyájával a zsebemben, és idegesen néztem az órám. Sam még nem érkezett meg. Még 3 perccel később sem. Szinte már hallottam a busz hangját, és kezdtem ideges lenni, hogy nem ér ide, mikor megláttam a sarkon befordulni. Futott, ahogy a lába bírta, közben pedig egy pirítóst próbált begyömködni a szájába. Elég vicces látványt nyújtott. Mikor odaért mellém, lerogyott a buszmegálló padjára, és elkezdett lihegni, én meg alig bírtam visszafogni a nevetésem.

- Bocs, tudod, az időeltolódás. – Próbált lódítani, amikor végre levegőhöz jutott.
- Nem inkább elaludtál? – Kérdeztem.
- De. De az időeltolódás miatt! – Bizonygatta az igazát. Inkább legyintettem, és ráhagytam, hiszen éppen akkor érkezett meg a busz.
Mikor felszálltunk, megkérdeztem:

- És mond csak, mit fogunk mi pontosan csinálni a bevásárlóközpontban?
- Vásárolunk. Mi mást?
- Pontosabban? – Válaszoltam kérdésére egy újabba kérdéssel.
- Hát először is leülünk egy presszóba, és mindent elmondasz arról az álom pasiról, amit csak tudni kell róla. Aztán jön a fodrász. Csinálunk valamit –már megbocsáss- ezzel a lobbonccal a fejeden. Utána valószínűleg ebéd. Gyorskaja, vagy amit akarsz. És csak akkor kezdődik a java. Bejárjuk az egész központot. Veszünk mindent, ami csak kell, hogy szép legyél. – Mosolygott rám – kérdés?
- Igen, egy lenne. Miért kell mindent elmondanom Harryről?
- Juj, ez fájt. Azt hittem, ez magától értetődik – vagy nem? – kérdezte.
- Nem. – Ráztam meg a fejemet.
- Nem értem én az angolokat. – Rázta ő is a fejét. – Nem ehhez vagyok hozzászokva. Szóval azért, mert minden fiúnak más jön be. Egyeseknek a vagányság, másoknak a sportos csajok, megint másoknak a szolid elegancia. Ha elmondod, hogy ő milyen, tudni fogom azt is, hogy mi jön be neki. Remélem. És úgy fogunk vásárolni. Minden világos?

- Mint a nap! – Mondtam, bár az a ’remélem’ hagyott bennem némi kétséget
Közben, közel félórás zötykölődés után megérkeztünk a bevásárlóközponthoz. Hihetetlen, hogy öt éve, mióta utoljára itt jártam, mennyit változott. Az egykori kétemeletes, omladozó, szerény vélemény szerint már legalább két háborút megélt épület helyett egy legalább öt emeletes, modern alkotás előtt álltunk. Még Sam is elismerően füttyentett.
- Szép. Szebb, mint amibe még én jártam anno Amerikában. – mondta.
- Hát igen. – Ismertem el. – Remélem a Roxfortról is ez lesz a véleményed.
- Biztosan. Abból amit meséltél róla, csodálatos lehet. Na gyerünk rengeteg dolgunk van még. – Azzal átkarolta a vállam, és egy szelíd lökéssel elindított a bejárat felé.

Ha most mindent részletesen leírnék, amit a nap folyamán csináltunk, nem csak ez a napló telne be, hanem legalább még ezen kívül három. Tehát röviden összefoglalva: Leültünk egy kávézóban, rendeltünk egy üdítőt, és elkezdtem mesélni Harryről. Elmondtam mindent. Hogy milyen bátorhelyes, kedves, nagylelkű. Közben Sam sűrűn bólogatott. Utána, mint ahogy be volt tervezve (mármint ahogy Sam betervezte) elmentünk fodrászhoz. Mondanom sem kell, hogy mennyi ideig tartott megtalálnunk azt az aprócska üzletet, abban a hatalmas épületben…

Az üzlet ízlésesen volt berendezve, és barátságos hangulatot árasztott. A falakat a ’mester’ eddigi munkáiról készített fényképek díszítették. Én azokat nézegettem, amíg Sam elment megkeresni az üzlet tulaját. Nem kellett sokáig keresnie.

- Jó napot, hölgyeim! Miben lehetek a szolgálatukra? – Köszönt ránk. Harmincas évei közepén járhatott, félhosszú barna hajú, legalább három piercinget viselt(legalábbis ennyi látszott), és napszemüveget hordott. Napszemüveget. Angliában. Ahol alig süt a nap… Eléggé fura figura, de a modora elég megnyerő.

- Jó napot!- köszöntünk egyszerre, majd Sam kezdett el beszélni- Mit tudna kezdeni a barátnőm hajával? – mutatott rám.
Tüzetesen végignézett.
- Ha szabadkezet kapok, bármit, bár nem lesz kis munka.
- Megkapja, de hozzon ki belőle mindent!- Mosolygott Sam. Kicsit megijedtem. Szabadkezet? Mit fog ez velem csinálni?

- Ja, és – beszélt újra Sam - Nekem is újítani kéne a mellíron. Ha megtenné.- Próbálta ő is felvenni azt a nyájas mosolyt, ami a fodrász arcán ült, mióta csak elkezdtünk beszélgetni.

- Persze!- Rikkantott amaz vidáman- Tiff!- Kiáltott a bolt hátsó részébe, ahonnan egy látásra üresfejű, tűsarokban topogó szőkeség jött elő- Ő itt az segédem, majd ő megcsinálja a hajadat, amíg én a barátnődön dolgozom.
A szőke meg csak bólogatott. Kicsit emlékeztetett Pansy Parkinsonra. Feszengve ültem be a székbe, ahonnan csak két óra múlva szabadultam. A szememet ki sem akartam nyitni…Aztán, mikor szóltak hogy készen vagyok félve pillantottam a tükörbe. Először meglepődtem, aztán magamban konstatáltam, hogy nem is olyan rossz amit látok. A hajam szőke volt. Nem olyan hidrogénszőke, hanem olyan igazán természetes. És egészen jól ált. A színen kívül a fazon is változott. Ami reggel még szelídítetlenül állt össze-vissza, az most enyhén göndörkés véggel, lazán, elegánsan omlott a vállamra.

- Na, ez már valami!- mondta Sam – Nagyon jól ál!
Barátnőm hajáról pedig ne is beszéljünk. Neki kicsit több lett a melírnél. Haja teljesen ki lett vasalva, így természetellenesen egyenes lett, és különböző színű (fekete, vörös, szőke) tincsekkel volt megtűzdelve.

- Sam? – kérdeztem, miután kiléptünk az üzletből
- Tess?
- Mit fog szólni az édesanyád, ha meglátja a hajadat?
- Kit érdekel?- kérdezett vissza. Teljesen megdöbbentett – már régen túl vagyok azon, hogy érdekeljen a véleménye. Azok után, amit apával tett… És nekem még vele is kell élnem… na mindegy, már csak másfél- két hónapot kell kihúznom sulikezdésig, aztán nem látom majdnem négy hónapon át! Te nem vagy éhes? Mert én mindjárt éhen halok.

És ezzel elintézettnek tekintette a témát. Ezután elmentünk ebédelni egy gyorsétterembe. Hamburger és sült krumpli, nem túl egészséges, de jól esett. És csak az ebéd után jött a java! Ugyanis az egész délután arra ment rá, hogy bejárjuk az egész központot. Sam berángatott szinte az összes üzletbe. Szinte csak azokat hagyta ki, ahol szőrmét árusítottak. Ezek előtt elment egy dörmögéssel az orra alatt. Megrögzött állatvédő…

Vettünk egy csomó ruhát, sminket, táskát, cipőt, ékszert, meg még mit tudom én mit, de az biztos, hogy legalább egy óra lesz, mire mindent bepakolok a szekrényembe.
De ez neki még mindig nem elég. Ugyanis megkért, hogy majd egyik nap menjek el vele az Abszol útra. Ott ugyanis be tudja szerezni azt az egy dolgot, amit nem kaptunk meg a plázában (a tankönyveken, és a bájital hozzávalókon kívül): a dísztalárt. Ugyan mondtam neki, hogy nekem már van egy, sőt meg is mutattam neki, de ő csak a fejét rázta.

- Ez nem az igazi. Meg egyébként is, nekem is kell egy új. A másik otthon maradt apánál.- így hát beleegyeztem, hogy menjük együtt oda is.

De ha még ma le akarok feküdni, akkor el kel kezdenem pakolni. Semmi kedvem megcsinálni, de muszáj…Majd holnap még írok. Jó éjt, kedves naplóm!

Írj kritikát