Július 8. este 10.05.

Ez az én formám! Egyetlen délután alatt, pár aprócska baki miatt, kiderült a két legnagyobb titkom. Mert ugye itt a boszorkány létemet is titkolnom kell.

Na, de kezdjük az elejéről a történetet.
Az utóbbi időben nagyon jó viszonyba kerültem Sammel. De ne gondolj semmi rosszra! Egyszerűen nagyon jó barátok lettünk. Még sosem volt ilyen jó barátnőm. Jó ott van Harry, meg Ron, de az nem ugyanaz. Kiderült például, hogy egyáltalán nem gőgös. Nagyon is jószívű, és kedves. De most nem ez a lényeg.

Az elmúlt két hét szinte minden percét együtt töltöttük. Mikor az anyja éppen pasizott, nálunk ütötte az időt, ha pedig nem volt náluk a „Pávián” (ahogy az anyja udvarlóját nevezte) segítettem neki a ház berendezésében.

A „Pávián” és a „majom haverjai” berakták a bútorokat, mi pedig függönyöket raktunk fel, szekrényekbe, vitrinekbe pakoltunk be, stb., stb.. közben pedig nagyon jól szórakoztunk. Így a tanulást is elhanyagoltam kissé. Mrs. White a lányával készült tölteni a napot, így nem számítottam Sam látogatására. Ezért nekiültem tanulni. Igen ám, csak valami közbejött.

Délután kettő körül épp a bájitaltan házimat körmöltem, mikor egy igencsak ismerős hang ütöttem meg a fülemet.

- Kopp, kopp- Sam az ajtófélfának dőlve figyelt engem. Megpróbáltam elrejteni a dolgozatomat, pár magazint segítségül hívva, de nem voltam elég gyors. A kékeszöld szempár már a pergament fürkészte. Tett előre pár lépést, majd egy újságot félretolva rámeredte a címre. Azt hittem, hogy az következik, hogy: mi a franc ez? Mindez megrökönyödött, undorodó arccal. De tévedtem.

Sam szemei először elkerekedtek, csodálkozva meredt a lapra, majd rám, aztán hirtelen felderült az arca, és örömujjongásba kezdett:
- Juj, te is! Te is!
Aztán a nyakamba ugrott. Én meg csak álltam ott, egyetlen szó nélkül, megrökönyödve. Te is? Nem értettem. Mi én is? Aztán kicsúszott a számon a kérdés:
- Mi én is?
- Te is boszi vagy! Én is!
Gondolhatod, hogy meglepődtem. Az a lány, akit én két hétig egy mit sem sejtő muglinak hittem, ugyanolyan, mint én. Vagyis boszorkány.
- De hogy-hogy? Még sosem láttalak a Roxfortban. - mondtam meglepődve.
- úgy, hogy eddig nem oda jártam, hanem a Virginiába. De anya kitalálta, hogyha már ilyen vagyok, amilyen, legalább a közelebbi suliba járjak.

- Olyan amilyen? Ő nem…?
- Á! Nincs nekem akkora szerencsém. Félvér vagyok. Apa az Amerikai Mágiaügyi Minisztérium Kísérleti Bűbájok főosztályának vezetője. Anya egyszerű mugli. Sajnos.

- Akkor azért váltak el a szüleid, mert apukád varázsló?
- Nem. Az első időkben, ahogy apu mesélte, nagyon szerették egymást. De lehet anyának már akkor is a White-örökség kellett. Viszonylag tehetős a család. Kiskoromban teljes volt a családi idill. Imádtam a szüleim. Aztán mikor engem is felvettek a mágusképzőbe, betelt anyánál a pohár. Elkezdett félrelépni, és ami a legrosszabb: nem is titkolta. A kapcsolatuk szörnyen megromlott, napjában többször is összevesztek, kiabáltak, vitatkoztak. Utána elváltak.

- Oh, értem. – csak ennyit tudtam kipréselni magamból. Látszott rajta, hogy neki is nehéz erről beszélnie. Aztán sóhajtott egyet, majd újult erővel folytatta:

- és mond csak, milyen a Roxfort? Azt hallottam, hogy a diákokat négy házba osztják be. Igaz ez?
A kezdeti megrökönyödés szinte már teljesen elillant. Helyét átvette egy kis kellemes izgalom.
- Igen. A Griffendél, a Hollóhát, a Hugrabug, és a Mardekár. A Teszlek Süveg dönti el, hogy ki melyik házba kerül. De ne félj, nem kell semmilyen próbát kiállni, mint ahogy azt egyesek terjesztik az elsősök ijesztegetésére.

Itt halványan elmosolyodott.
- És te melyik házban vagy? – kérdezte cinikusan.
- A Griffendélben.
- Óóó, remélem én is oda kerülök.
- Hát…majd a Teszlek Süveg megmondja.
- Na, ne csináld már! Mond meg a véleményed, légyszi, légyszi!
- Hallgatok, mint a sír. – makacskodtam – Nem akarom ellőni a meglepetést.

Ide se írom le, hogy hova tudnám elképzelni a lányt, mert a végén még nem teljesül. A kívánságokat nem lehet elmondani.
- és mi a kedvenc tantárgyad? – váltottam témát.
- Leginkább a mágiatörténet és az átváltoztatástan. De a sötét varázslatok kivédését és a legendás lények gondozását is nagyon szeretem. De a bájitaltan, a jóslástant és a gyógynövénytant útálom.
- Azt én sem szeretem. De főleg a tanárt. Perselus Piton a Mardekár ház vezetője, és a Griffendéleseket nem igen kedveli. Ha érted mire gondolok.
- El tudom képzelni. Még egy ok, hogy utáljam ezt a tárgyat.
- Miért, mi a másik?
- A darált hússal meg hasonlókkal nincs semmi bajom, de az ilyen vese, lép, szív látványától is kidobom a taccsot. – szavainak nyomatékot adva hallatott egy „ÖE” hangot. Majd ismét témát váltott: - És mond csak, van a sulinak kviddics csapata?

- Persze. Minden háznak van egy-egy. És minden évben van kividics-kupa is. Miért? Játszol?
- Igen, a régi sulimban hajtó voltam.
- Akkor szerencséd van. A Griffendélből most végzett két hajtó, úgyhogy van üresedés.
- Király! – hát igen, ez Sam szavajárása. Folytattuk volna a beszélgetést, ha nem kopogtatott volna valaki az ablakon…
- Hedvig! – kiáltottam, miután észrevettem a madarat, odaszaladtam (már amennyire egy négy méteres szobában lehet) az ablakhoz, kinyitattam, majd elvettem a bagolytól a levelet. Kedveskedve megsimogattam, majd a kezembe vettem a borítékot. Rögtön felismertem Harry kézírását. Az arcomat akaratlanul is melegség öntötte el…

- A fiúdtól jött? – kérdezte Sam.
- Ig…azaz ne-nem. – eközben a pirosságom egyre csak fokozódott, és magamhoz szorítottam a borítékot.
- Halljuk az igazat Hermione! – szólt rám vicces-komolyan.

Tudtam, innen már nincs menekvés. Úgyhogy szépen bevallottam az egészet. Hogy első óta a barátom, de az utóbbi időben ez már több számomra, mint barátság. És hogy mennyire boldog lennék, ha észrevenne. Monológom közben figyeltem az arcát. Arról leolvadt a mosoly, hogy átadja helyét a homlokráncoló figyelemnek. Mikor befejeztem, megszólalt:

- Harry Potter? Ő az, aki kiskorában legyőzte Voldemortot, igaz?
Megdöbbentett, hogy kimondta azt a rettegett nevet, amit a világon csak páran mernek. Ezt valószínűleg Ő is észrevette, és folytatta.
- Hozzánk az Államokba csak a híre jutott el, így ott nem igen félnek tőle az emberek. Nekem sem több, mint egy lappal több a történelemkönyvben. – hangsúlya alátámasztotta szavait: látszott, hogy tényleg nem érdekli különösebben Voldemort. Vagy csak nem fogta még föl a helyzet fontosságát. Hiszen ő sem emlékezhet azokra az időkre, mikor a Sötét Nagyúr hatalmán volt. De ha a Roxfortba kerül, valószínűleg majd megérti.

Utána felnézett a plafonra, újra nagyot sóhajtott, majd nézett, és témát váltott:
- az szeretnék, hogy beléd essen? Hogy összejöjjetek?
- Hááát… én…
- Igen vagy nem?
- Igen. - mondtam bizonytalanul.
- Határozottabban!
- Igen!
- Oké. Így már jó. Ott tartod a ruháid? – bökött a szekrényem felé.
- Igen, de miért kérdezed?
Ő azonban nem figyelt rám. Odalépett a szekrényemhez és elkezdte szemrevételezni a ruháim.

- Saam!- kiáltottam rá, válasz helyett viszont csak ciccegett. Aztán megfordult a tengelye körül, és elkezdett beszélni.
- Holnap kilencre – nem jó, akkor kelek- morfondírozott magában- tízre legyél kész. Akassz le a szüleidről annyi pénzt, amennyit csak tudsz. Bemegyünk a városba shoppingolni, és bombázóvá varázslunk téged.

Én ismét csak egy értetlen képpel tudtam válaszolni. Sam újra sóhajtott, majd mintha egy hülyének magyarázna, aki ráadásul süket, folytatta:
- Holnap – reggel – tízkor- ujjaival mutatta a tizet- bemegyünk – a – városba – vásárolni – busszal. Tudod: brüm-brüm.

Eddig bírtam. Ennél a pontnál először belőlem, majd belőle is kitört a nevetés, és csak kacagtunk percekig, szakadatlanul. A végén már én az ágyamon, ő a szőnyegen fetrengett.
- Ez azért vicces. – mondta kis idő után Sam, mikor már rendesen kinevettük magunkat.
- Mi? – kérdeztem.
- Az, hogy közel két hétig titkoltuk egymás elől a mivoltunkat, ugyanazt tettük, mint a másik, közben mindketten, tudod, boszik vagyunk.
- Hát igen, végül is igazad van.
- Mennyi az idő?
- Fél három.
- Nagyszerű. Nyolcra kell hazaérnem, akkor van még… öt és fél óránk.
- Hm?
- Én most hazamegyek, áthozom a smink cuccaim, te addig elolvashatod a fiúd…
- Nem a fiúm!- vágtam a szavába.
- Még nem!- jelentette ki eltökélten-, De várd csak ki a végét. Na, szóval elolvashatod a levelet, aztán te is szedd össze a pipere cuccaid, mert adok neked egy kis uránképzést pasizásból. Mert gondolom te nem sokat szoktál az olyanokkal törődni, mint a sminkkelés. Jól gondolom?

- Hát igen, mostanában mással voltam elfoglalva. De Sam, biztos, hogy ez jó ötlet?
- Kicsikém, nekem már annyi pasim volt, hogy már nem is tartom számon. Mindegyik egyforma a maga fura módján. Csak egy szabályt kell mindig szem előtt tartani.
- És pedig?
- Azt kell hinniük, hogy ők választottak minket, nem pedig fordítva, ahogy valójában történt.

Aztán feltápászkodott a földről, és elindult kifelé a szobából.
- Tíz perc múlva itt vagyok. Viszlát, Mrs. Potter!

A kispárna sajnos már csak az ajtófélfának csapódott…

Miután elment, elolvastam Harry levelét. Az kedveskedő, ámde szomorú hangnemben íródott. Sajnos semmi újat nem mondott. Megírta, hogy mennyire unatkozik Dursleyéknél, hogy hiányzunk neki, Ron, én (ez azért jelenhet valamit, nem?) meg az egész varázsvilág, és hogy mikor találkozhatnánk a Grimmauld téren. Egyenlőre még nem kérdeztem meg a szüleimet, hogy mikor mehetek, időm sem nagyon volt velük beszélni, meg aztán mindig kiment a fejemből. Majd holnap. Vagy holnapután. A lényeg az, hogy addig is levelezhetek Harryvel.

A délután többi része már eseménytelenül telt. Sam visszatért, és elkezdett okítani a „sminkelés rejtelmeire”, ahogy ő nevezte. Persze, ezt is végigkuncogtuk.

Ááááá! Mindjárt elalszom írás közben. Úgyhogy mára jobb lesz, ha abbahagyom. Viszlát, kedves Naplóm!

Írj kritikát