Június 20. délután 15. 30

Odakinn süt a nap, meleg van, végre beköszöntött a nyár. De az én szívemben tél van. Az elmúlt három napban rengeteg dolog történt. Rengeteg rossz dolog. Sirius meghalt. Én itt ülök a gyengélkedőn. Csak most merek írni. Ron a mellettem lévő ágyon alszik. Harry nem tudom merre kószál. Nem akartam, hogy így lássanak. Gyengének. Mert sírok. Nekem kéne erősnek maradnom, hogy legyen kire támaszkodnia Harrynek. De én nem vagyok erős. Az csak a látszat. Egy könnycsepp gördül le az arcomon.

Hogy is történt mindez? Mágiatörténet vizsga kellős közepén valaki felordított. Mire megtaláltam a hang forrását, Dombors már kifelé vezette a teremből a láthatóan rosszul levő Harryt. Nem tudtam, hogy mi történt, de nagyon rossz előérzetem volt. Ezért hát elhatároztam, hogy amint vége a vizsgának, megkeresem. Nagyon aggódtam érte. Ahogy kiengedtek minket a teremből, rohantam hozzá. Kit érdekelt akkor a vizsga eredménye? Hiszen bajban volt az akit a legjobban szeretek. Féltem. Rettenetesen.

Ahogy kinyílt a terem ajtaja, rohantam, kerestem, Ronnal a nyomomban percekig, kétségbeesetten. Míg majdnem egymásnak ütköztünk az egyik folyosón. A legrosszabb gyanúm beigazolódni látszott. A fiú kérdéseinkre fittyet hányva beinvitált minket egy üres tanterembe. Ott síri hangon közölte, hogy Voldemort elfogta Siriust, és kínozza. Meg akarja ölni. Hinni akartam neki, de az ösztönöm mást súgott. És jót sugallt. Csak akkor ezt még nem tudtam, és a fiúkkal is képtelen voltam megértetni magam. Hiába mondtam, hogy ez az egész nagyon valószínűtlen, csak annyit sikerült elérnem, hogy először bizonyosodjunk meg róla, vagyis kandallón át beszéljünk Siriusszal. Ginny és Luna segítségével – akik időközben léptek be a terembe, felfigyelve a kiabálásra – eltereltük a diákok figyelmét, Harry és én belopóztunk Umbridge szobájába, hogy a fiú beszélni tudjon keresztapjával. De csak Sipor volt otthon. Legalábbis mi ezt hittük. És ez csak erősítette Harry gyanúját.

Ám akkor a főinspektor berontott a szobába, elfogva minket, magával hozva barátainkat és Nevillet, aki teljesen akaratlanul keveredett bele ebbe az egészbe. Az a nőszemély persze tudni akarta, hogy mit keresünk ott. Én erre az egyetlen járható utat választottam, ami akkor elérhető volt: hazudtam. Azt mondtam, hogy Dubledore-ral akartunk beszélni, mert elkészült a „fegyver”. Szerencsére elhitte.

Innentől elég zavarosak az emlékeim. Ugyanis, ahogy elmondták, valamikor a halálfalók elől menekülve a Minisztériumban az egyik rám küldött valamilyen erős átkot. Nem tudni milyet, még Madam Pomfrey sem érti, mi történhetett. A lényeg az, hogy elvesztettem az eszméletem és az emlékeim egy részét. Azt sem tudom pontosan, mi történt Siriusszal, csak azt, hogy meghalt. A körülményeket nem ismerem. Nem akarom a kérdéseimmel zaklatni Harryt. Az esetből pedig csak zavaros képek maradtak. Több száz méter magasan repülni thesztrál háton… Harry levesz az egyik polcról egy üveggömböt, melyről később kiderült, hogy egy jóslat… A halálfalók berontanak egy terembe… És egy hatalmas fájdalom. Valószínűleg akkor ért az átok.

Még most is fáj mindenem. De nem csak a testem, a lelkem is. Fáj, ahogy Harryt látom. Teljesen búskomor mostanában. Megértem. Emlékszem, mikor meghalt a nagymamám. Üres voltam. Napokig csak sírni tudtam. Pedig Sirius sokkal közelebb állt Harryhez, mint a nagyi hozzám. Nekem mellette ott voltak a szüleim, a többi nagyszülőm, nagynénik, nagybácsik, akik vigasztaltak. De Harrynek ő volt az egyetlen igazi rokona. Dursleyéktól sosem kapott mást, csak megvetést. Sirius pedig megadta neki, amire mindig is vágyott. Az az egy ember olyan volt neki, mintha az egész családja lenne. És most elvesztette. Nem maradt más neki, csak Ron meg én. Én.

Ha azon múlna, én szívesen Sirius nyomdokaiba lépnék. Szeretem Harryt, jobban, mint eddigi életemben bárkit. Az utóbbi hónapokban ez a szál pedig csak erősödött. Ami fél éve még csak halkan, suttogva szólt a fülembe, ma tisztán, gyönyörű dallamot játszva von mindent rózsaszínbe.

De sajnos mégsem. Gyászol az iskola. Legtöbben azt a szép, nyugodt világot gyászolják, ami megsemmisült a Sötét Nagyúr visszatértével. Csak páran tudják azt, hogy mi történt Siriusszal. De Akik tudják, gyászolják. Ez a helyzet rosszabb, mint tavaly. Bár már akkor tudtuk, hogy Voldemort visszatért, de arra nem voltunk felkészülve, hogy ilyen hamar elvesztünk valakit. Nem csak a testem fáj, hanem a lelkem is. Az talán még jobban. Szörnyű érzés. Még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom. Változtatnék a dolgokon, de már nem lehet. Hogy is lehetne? Vége. Finite. Ennyi. Ezen már lehetetlen. És ahogy végignézek a fiún, a szívemet mintha a pokol tüze mardosná. De erősnek kell lennem. Valakinek támaszt kell nyújtania. De olyan nehéz, mikor Harry kerüli a társaságunkat. Egyedül akar lenni. Ha Madam Pomfrey kiengedne végre innen… Akkor utána mehetnék és megvigasztalhatnám. De még ahhoz sincs elég erőm, hogy felkeljek innen. A szemem újra megtelik könnyel. Most is legszívesebben rohannék hozzá, átölelném, és sírnék a vállán. Nem vágyom másra, csak egy ölelésre. Gondolhatod kitől…

Közeledik Madam Pomfrey. Hozza a mai gyógyszer adagomat. Tíz féle bájital! Megpróbálom eltüntetni az arcomról a sírás nyomait, de nem túl nagy sikerrel. A javasasszony tapintatos, nem teszi ezt szóvá. Én pedig hálás vagyok érte. Ron is ébredezik, úgyhogy abbahagyom az írást. Viszlát, kedves Naplóm!

Írj kritikát