Június 17. este 9 óra

Elnézést, hogy ilyen sokáig nem írtam, csak hát a vizsgák. Én ugyan- ellentétben egyesekkel- minden nap gőzerővel készültem az RBF-ekre, amikből hál’ Istennek már csak egy van hátra, mégpedig mágiatörténet. Ezúttal a fiúkra sem lehet egy rossz szavam se, hiszen jelen pillanatban is lent magolják a jegyzeteimet. Olyan szépen kérték (pontosabban Harry), hogy nem bírtam ellenállni, és odaadtam nekik a feljegyzéseket.

De nehogy azt hidd, hogy csak tanultam mostanában! Először is, nem sokkal az után, hogy utolsó soraimat írtam, Dobby, a házimanó fejvesztve futott be az egyik DS edzésre. A maga nemszabadelmondanom,demegpróbálom stílusában figyelmeztetett miket, hogy a főinspektor felénk tart. Bár végül is mindenki megúszta büntetés nélkül, Harryt elkapták, Dumbledore kénytelen volt elhagynia az iskolát, és a csoportot is muszáj volt felszámolni. És hogy mi történt a fiúval? És Dumbledore miért hagyta itt az iskolát? Egy pillanat, és leírom. Umbridge elfogta Harryt, és felvitte az igazgatóhoz. Dumbledore - nem tudom igazán miért – magára vállalta a DS szervezését, és ezért kénytelen volt elhagyni az iskolát. Teljesen önszántából. Bár én is inkább menekülnék, mintsem, hogy elvigyenek az Azkabanba. Mindezek után a Varangy magát kikiáltotta magát igazgatónak. És- díjazva Dumbledore humorát- meg kell jegyeznem, miután az új „igazgató” megpróbálta elfoglalni az őt „megillető”irodát, elszenvedte első súlyos vereségét vadonatúj posztján. A kőszörny ugyanis lezárult és nem engedte be a varangyot. Az új igazgató így hisztizve, de kénytelen volt régi irodájában maradni.

De itt még nincs vége a történetnek. Pár nappal Umbridge kinevezése után újabb problémával kellet szembe néznünk: a tanárnő maga választott diákokból (természetesen Mardekárosokból) megalakította a főinspektori különítményt. Ennek a tagja nem csak büntető munkát szabhatnak ki, hanem pontokat is vonhatnak le. Többségük persze többnyire ok nélkül. Tőlem például Malfoy azért vont le tíz pontot, mert mugli származású vagyok (ő ez persze nem így mondta), Rontól is ötöt, mert nem volt betűrve az inge. És így tovább, és így tovább. Mountagu megpróbált levonni a Weasley ikrektől is pontokat, de addig már nem jutott el, hogy hányat, mert azok belelökték az első emeleti volt-nincs szekrénybe. Most az egyszer nem tudok rájuk haragudni, mert Mountagu megérdemelte. Viszont amit utána tettek… az egyik folyosóból mocsarat csináltak, és az rengeteg eleresztett varázs-tűzijáték napokig portyázott a kastélyban. De sajnos az ikrek már nincsenek itt. Úgy másfél hónapja elmentek. Elszöktek, pontosabban. Jó nagy patália volt. Az egész iskola a előcsarnokba tódult, és figyelte a jelenetet. A két lázadó hangosan ordibált Umbridge-el, majd begyűjtő bűbáj segítségével magukhoz hívták seprűiket (amelynek következtében a Varangy irodájának ajtaján két seprű alakú lyuk keletkezett), és utolsó szó jogán közölték a diákokkal, hogy ezentúl megtalálják őket az Abszol út 93 szám alatt, az új boltjukban, majd odakiáltottak Hóborcnak, hogy továbbra is keserítsék meg az új igazgató életét, és elrepültek.

Nos, nem ez volt az első ilyen jelenet. Pár héttel korábban ugyanez történt, csak akkor Trelawneyval a főszerepben. A két eset között mindössze az a különbség, hogy a professzorasszony az iskolában maradt, csak nem tanít többé. Helyére Dumbledore a Tiltott Rengetegben lakó kentaurt, Firenzét nevezte ki. Mondanom sem kell, hogy Umbridge ismételten hisztizett, de nem tehetett semmit. Szerencsére.

De még itt sincs vége. Mindössze pár hete történt. Épp a kviddics kupadöntőn izgultunk Harryvel Ronért. Mások talán szorongó és kalandos pillanat tarthatták azt a percet, mikor ott ültünk egymás mellett, és szorítottunk barátunkért. De én másképp látom. Számomra eddigi életem legromantikusabb élménye volt. Éreztem a leheltét, olyan közel voltunk egymáshoz. A kezem a kezéhez ért, és igencsak vissza kellet fognom magam, hogy ne csókoljam meg. Nem tudom, mit szólt volna hozzá, ugyanis már nincsenek együtt Choval. Végleg szakítottak. Ugyanis, mint később láthatóan kiderült, Marietta, Cho barátnője árulta el a DS-t. És hogy, hogy lehetett ezt látni? Megátkoztam a pergament, amire még ősszel a Szárnyas Vadkanban iratkozott fel minden tag. Szóval amint kicsúszott a lány száján, az, hogy a DS megalakult és illegálisan működik, az arcán hatalmas, pattanásokból álló felirat rajzolódott ki: ÁRULÓ.

Mindezek után Cho még védte áruló barátnőjét, így megértem, hogy ő és Harry szakítottak.
Visszakanyarodva a meccsre, alighogy elkezdődött, megjelent a hátunk mögött Hagrid, és megkért, hogy kövessük. Nem lehetett neki ellent mondani, így hát követtük őt, először ki a stadionból, a parkon át, majd a Tiltott Rengetegbe. Hiába kérdeztük, faggattuk, hogy hova is megyünk, mindig kitért a válasz elől azzal, hogy mindjárt oda érünk, és megtudjuk. Közel egy óra kemény gyaloglás után megérkeztünk az ígért helyre. Először viszont még el kell mondanom azt, amit erdei sétánk közben éreztem, pontosabban láttam. Nagyon sötét volt, sietnünk is kellett, nehogy lemaradjunk Hagrid mögött, így nem láttam, mi van a lábam előtt, és elbotlottam egy kiálló gyökérben. Harry azonnal odasietett hozzám, hogy felsegítsen. Ekkor történt. Egy pillanat volt az egész. Találkozott a tekintetünk, én a szemébe néztem, ő az enyémbe. Akkor a szemében amolyanfajta kisebb parazsat láttam. Nem olyat, amilyet egy elmúló szerelem hagy maga után, hanem egy alakuló, kezdődő tüzet, ami csak szítani kell, hogy fellángoljon. Jó érzés volt látni azt a szikrát, ami talán azt jelenti, hogy belső, elfojtott érzéseim, amiket a fiú iránt táplálok, élhet, van számára remény.
Szóval így, egy órányi kemény túrázás után megérkeztünk. Ott Hagrid elkezdett valamit bökdösni egy ággal, amiről először azt hittem, hogy egy kissebfajta domb. De mikor megmozdult, be kellett látnom: legszörnyűbb gyanúm beigazolódott. Ugyanis amit dobnak néztem, nem volt más, mint Hagrid öccse, Gróp. Kicsi Gróp ellentétben bátyával, teljesen óriás, 5-6 méter magas, ronda, büdös, és azzal szórakozik, hogy száz éves fenyőket dönt ki tövestül. Félelmetes. Jó, megértem, hogy a testvére, de mégis egy óriást hozni a Tiltott Rengetegbe! Megáll az ész. Egyébként azért hívott oda, hogy megkérjen minket, ha neki el kell hagynia az iskolát, vigyázzunk rá, tanítsuk az öcsikéjét. Sajnos ez be is következett. Az asztronómia vizsga kellős közepén tanúi lehettünk Hagrid üldözésének. A minisztérium emberei kábító átkokat küldtek rá, de hála Istennek, az óriás vére miatt azok lepattantak róla. Viszont szegény McGalagony professzor! Őt egyszerre érte öt rontás. Csoda, hogy életben maradt. Azt hiszem mostanára már átszállították a Szent Mungóba. De nem biztos. Mostanában a tanulástól annyi időm sincs, hogy manóruhákat kössek, nemhogy a tanárokról pletykálni a folyosókon.

Szóval igazság szerint már meg kellet volna látogatnunk az óriást, aki engem „Hermi” néven ismer.

Még pár mondat erejéig had térjek vissza a rengeteg belli sétánkra. Miután kiértünk az erdőből elcsigázva, szakadt talárban, véres horzsolódott kézzel és arccal, fülünket vidám dalolás ütötte meg.

Először azt hitte, hogy a Mardekárosok zengik ismét a Ront gúnyoló dalukat, de szerencsére tévedtem. A dallam ugyanaz volt, de a szöveg más. Ez most dicsérte a fiút. Biztos azt a kérdés fog most jönni, hogy mivel érdemelte ezt ki. Nos, egyszerű, és talán az egyetlen jó dolog az elmúlt három hónapban. Jó, jó, nem kertelek tovább. A Griffendél megnyerte a kviddicskupát. Ron annyira boldog volt, hogy csak másnap tudtuk neki elmondani ezt az egész Gróp-dolgot. Mondanom sem kell, hogy fogadta a hírt. Ugye nem kell, mert azt most nincs sok kedvem leírni.

Ezeken kívül már csak egy hír maradt, aminek szintén nem igazán örülök. Harry abbahagyta az okklumenciát. Nekünk azt mondta, hogy Piton szerint már eleget tud. Most komolyan. Öt éve ismerem, nekem már nem tud hazudni. Ron más tészta. Na, mindegy. Az biztos, hogy nem az igazságot mondta, csak azt nem tudom, hogy mi történt valójában. De inkább nem kérdezősködöm, ne akarom Harryt zaklatni. Viszont annyi megtehetek az érdekében, és meg is tettem- lehet ugyan, hogy ez jobban minősül zaklatásnak, mint a kérdezősködés-, hogy nap mint nap, amikor csak tehetem, emlékeztetem, hogy jó lenne, ha megkérné Piton az oktatás folytatására. Bár lehet ezt rosszul tettem. Félek, nehogy megharagudjon rám. Az végleg véget vetne minden reményemnek. Mostanában pedig csak ez tartja bennem a lelket. Az előző négy évben mindig jó volt hazatérni, mert tudtam, hogy egy vidám és szép világba térek vissza, mert Harry ismét tett azért, hogy az általunk ismert Föld olyan maradjon, amilyen. Most viszont ha elhagyom az iskolát, csak az vár, ami tavaly is: rettegés, pokol minden nap, hiszen a percek azzal telnek, hogy várom, mikor jön valami szörnyű hír Voldemortról. És a helyzet tavaly óta csak romlott. Múlt nyáron még ott volt a remény, a kicsiny fénysugár, hogy Roxfortban ott lesznek a barátaim és Dubledore, akik megvédenek. Hiszen amíg az igazgató itt volt az iskolában, addig a Sötét Nagyúr sem tehetett velünk semmit. De most, hogy Umbridge és Caramel az iskola elhagyására késztette Dumbledort, egyre inkább félek. Közben a főinspektor már elvette minden szórakozási lehetőségünket. Egyre rosszabb itt lenni. Csak az a tudat tart itt, hogy jönnek a vizsgák, amiket mindenképpen le kell tennem, hogy legalább valami halovány remény maradjon számomra a sötét oldal ellen vívott harcban. Meg persze Harry. Amíg ő itt van, addig nekem is van okom itt maradni.

Lassan leragad a szemem, nagyon álmos vagyok. Megyek, lefekszem. Jóét, kedves Naplóm!

Írj kritikát