Február 14. délelőtt 11. 30

Gyorsan eltelt a január, észre se vettem. Ahogy a dátumból is látszik, Bálint nap van, vagyis a tanév második Roxmortsi kirándulása. Jelen pillanatban is a Három Seprűben ülök és várok három emberre: Rita Vitrolra, Lunára és Harryre. Ugyanis az a terv, amit múltkor mégis megvalósítható. Legutoljára nem igazán fogalmaztam világosan, úgyhogy most leírom részletesen az ötletem: a lényeg az, hogy idehívtam Harryt. Ő majd szépen elmondja – mert remélem hajlandó lesz rá- Ritának azt a napot, pontosabban éjszakát, mikor Voldemort nagyúr visszatért. Ezt, a mi kis „rovarunk” szépen, szóról-szóra leírja, majd a kész cikket átnyújtjuk Lunának, aki elküldi az édesapjának, a Hírverő című havi lap főszerkesztőjének, hogy az megjelentesse a következő számban.

Végül is, nem is volt olyan nehéz dolgom. Rita – kissé fogcsikorgatva ugyan – elsőre elfogadta az ajánlatom. Lunát egyenesen felvillanyozta a hír-, vagyis a szemei a szokásosnál is jobban kidülledtek- és szinte első dolga volt írni az apjának, hogy milyen nagyszerű sztorit szerzett neki. Mr. Lovegoodnak is tetszett az ötlet, csak kissé rám ijesztett, ugyanis válasza csak ma reggel jött meg. Ezzel szerzett nekem egy még több kétséggel teli hónapot. Nem volt elég azért aggódnom, hogy kirúgják- e Hagridot, mikor fog Umbridge megint valami szemétséget kitalálni, vagy, hogy mikor hallunk valami újat a szökött halálfalókról, még a tervem sikerességét is homályba vonta. De ma reggel megjött a levél, melyben a tudtomra adja, hogy szívesen megjelenteti a cikket. Harryt is sikerült meggyőzni, bár félek, nehogy megharagudjon rám, amiért így megzavarom a randiját Choval.

Apropó, Umbridge szemétségei. Pár nappal az Azkabani kitörés után jelent meg a legújabb plakát, amit ne kérj, hogy szóról- szóra leírjak. A huszonnemtudomhányas-oktatásügyi rendelet lényege az, hogy a tanárok csakis és kizárólag a tananyaghoz szorosan kapcsolódó dolgokról beszélhetnek velünk, a diákokkal.

Visszatérve Harryre. Egyre tisztábban látom az érzéseimet. Valahogy jól esett, hogy a fiú legalább egy hónapja nemigen beszélt a lánnyal, és nem is nagyon szól róla előttünk. Azt is észrevettem magamon, hogy tudat alatt megpróbálok tetszeni neki. Régebben reggel öt perc alatt felöltöztem, most meg van, hogy negyed óra is kevés. Például múlt vasárnap is. Ronnak egész napos edzése volt (mint ahogy ma is). Így hát Harryvel elhatároztuk, hogy a napot kettesben (!), tanulással töltjük. Ébredésnél mégsem volt elég az előbb említett öt perc. Vagy húsz percig válogattam a ruháim között, míg ráakadtam egy szűk, koptatott farmerra és egy passzos, rózsaszín-ezüst mintás fekete pólóra. Miután felvettem elégedetten konstatáltam, hogy remekül illik össze, de sajnos február van, fáztam. Ezért hát rávettem még egy kék melegítőt. Így már nem rázott a hideg, viszont még mindig remekül néztem ki. A hajam laza kontyba csavartam, hogy a frufrum kissé kilógjon belőle,majd közel három percet töltöttem egy makacs pattanás eltüntetésével. Ádáz küzdelmet vívtunk, mejből végül én kerültem ki gyűztesen. Hihetetlen, hogy amit más napokon elvégeztem öt perc alatt, most közel egy órába tellett, pedig csak tanulás volt betervezve. Nos, végül nem az lett. De ne gondolj semmi rosszra. Harry nagyon nem akaródzott tanulni, ezért inkább rávett – nagy nehezen egy szóra-, a sakkozásra. Igazából kicsit hagytam is magam, egyrészt azért, mert az előző estét végigtanultam- így igazán nem is volt mit-, másrészt pedig örömet okozott nekem Harry boldogsága. Az a kisfiús hév a szemében, az a mosoly, az a töprengés, biztatást, mikor levette az egyik bábúm, vidámmá tett. Még az sem zavart, hogy vagy ötször egymás után megvert, pedig elég nehezen tudok veszíteni. De talán az volt az egészben a legszebb, hogy hónapok óta most láttam először őt gondtalanul szórakozni. Mostanában csak tanult, DS-edzsést tervezett, vagy mindössze komoran üldögélt, a tüzet bámulva. Akkor pedig vidám volt, nevetgélt, szórakozott, viccelődött. Én is nagyon jól éreztem magam mindaddig, míg el nem kezdett Choról beszélni.

Akkor adtam hálát az égnek, hogy anyuék két évig színjátszó-szakkörbe járattak. Harry monológját hallgatva igencsak szükségem volt a „színészi tudásomra”. Akkor legszívesebben elrohantam volna duzzogni, sírni, vagy akárhová, csak ne kelljen hallgatnom. Szörnyen rosszul esett, de mosolyt erőltettem az arcomra, és érdeklődést színlelve füleltem, hogy Cho milyen szép, kedves, okos, jószívű és, hogy milyen jól csókol. Na, addig bírtam ideggel. Illedelmesen közöltem vele, hogy WC-re kell mennem, és kereket oldotam. Nem szeretek hazudni, meg egyébként is, hogy csökkentsem a lebukás veszélyét, ténylegesen meglátogattam a mosdót. Ott bezárkóztam az egyik fülkébe, leültem a csészére, és elkezdtem gondolkodni.

Én nem vagyok szerelmes belé, ő sem belém. De akkor mért fájnak a Chot dicsérő szavak az ő szájából, és miért osztja meg velem a lány csókolózásai szokásairól alkotott véleményét? Szerintem a „smárolás” az egyik legbensőségesebb dolog, ami egy pár között történik, akkor meg, hogy, hogy megosztja velem, aki nem vagyok több egy neki, mint egy jó barát. Én biztos nem osztanám meg a legbensőbb titkaimat ( például azt, jelen esetben, hogy ki hogyan csókol) még Ronnal sem. Nos, Harry más tészta. Már korábban leírtam, hogy kezdek másképp érezni a fiú iránt, és ez egyre jobban látszik. És, bár minden szál szalmába kapaszkodtam, mostanra beláttam, hogy véglegesen, teljesen fülig beleestem. Hú, ezt most írtam le először, tisztán kertelés nélkül, és szörnyen furán hangzik. Hogy én, a bozontos hajú, lapátfogú, stréber mugliivadék beleesett a nagy Harry Potterbe. De most már belátom, hogy ez az igazság. Szerelmes vagyok. És nem bánom, boldog vagyok.

De attól, hogy én beláttam az érzéseimet, attól ő még nem fog belém szeretni. Én viszont nem vagyok az a fajta, aki két szerelmes közé áll, csak, hogy magát boldoggá tegye. Nem, én nem. Összeszorítom a fogam, és nem hogy szétválasztanám, még segíteni is fogok, hogy összemelegedjenek, ha ez fájni is fog, legbelül, a szívemben, de legalább Harry boldog lesz. Tudom, hogy mártírkodás, de ha egyszer talán így lesz jó? Attól, hogy beleszerettem, még egyáltalán nem biztos, hogy egymásnak teremtettek. Én pedig biztosra megyek. Nyáron is mikor Viktor elhívott magához Bulgáriába. Négy nap után kiderült számomra, hogy nem ő az igazi, sőt egyáltalán nem illünk össze.

Az a kedves, helyes fiú, aki itt a Roxfortban megismertem, otthonában rendetlen, törtető, elviselhetetlen ember. Amint ezekre rájöttem, rögtön szakítottam vele-, már ha egyáltalán járásnak lehetett azt nevezni- és hazautaztam. Szóval én az igazit keresem, nem holmi alkalmi partnert. Mindenesetre ürülnék neki, ha legalább észrevenne. Mármint Harry. Ugyanis lemerném fogadni, hogy ő nem lát bennem mást, csak egy jó barátot, aki segít neki a házi feladatokban.
De még nem fejeztem be a történetem. Miután jól átgondoltam mindent, és lenyugodtam, elhagytam a WC- fülkét, és visszaballagtam a Griffendél toronyba. Ott Harry nagy meglepetésemre ezekkel a szavakkal fogadott: Hermione hol voltál? Már vagy negyed órája elmentél! Kezdtem aggódni érted. Minden rendben? Jól vagy?

Boldoggá tettek ezek a szavak. Aggódott értem, féltett. Talán még sem vagyok teljesen közömbös számára? Erre a gondolatra elmosolyodtam, és ezt látva Harry is megnyugodott. De azért én még hozzátettem, hogy jól vagyok, nincsen semmi bajom, csak sor volt a mosdóban (ami persze nem igaz, de kellet valami kamu mese, hogy miért voltam olyan sokáig távol) és, hogy játszunk-e még egy játszmát? Ő örömmel belement és nem tudom hogy- talán a boldogságom miatt, talán mert hagyott- de nyertem.

Na, most már abba hagyom, Ms. Vitrol most lépett be az ajtón. Elég morcosnak néz ki. Ez nehéz ügy lesz.
Viszlát, kedves Naplóm!

Írj kritikát