|
5.fejezet
Orlissa 2006.04.09. 20:11
 Íme itt a legújabb fejezet! A lassú haladás miatt, elhatároztam, szerdáig felrakom, és tessék, most itt van. sokat dolgoztam vele, úgyhogy, lécci írjatok KRITIKÁT! HA NEM ÍRTOK KRTIKÁT, NAGYON DÜHÖS LESZEK! ( ha azt mondanám, hogy nem folytatom, nem bírnám megállni, és folytatnám)
Január. 07. este 9. 45
Ez a nap is jól kezdődött. Pontosan egy sikollyal. Éppen, hogy csak leültem a nagyteremben a Griffendél asztalához, amikor megérkeztek a posta baglyok. Mint minden nap, ma is lepottyantotta az egyik fülesbagoly elém a Reggeli Próféta legfrissebb számát. Alighogy kibontottam az újságot, elhangzott az előbb említett sikoly. A címlapról tíz ember sötét pillantással nézett vissza rám. „Csoportos kitörés az Azkabanból!” Hirdette öles betűkkel a szalagcím. Megmutattam a fiúknak a cikket. Ők is meglepődtek, és kissé megrémültek a hír hallatán. Hiszen Voldemort ismét gazdagabb lett tíz halálfalóval! Ha még ez nem lett volna elég, Caramel ráadásul az egész ügyet Siriusra akarja kenni! Aljas disznó!
De sajnos nem ez volt a mai reggel egyetlen rossz híre. Ahogy tovább lapozgattam a kiadványt, újabb szomorú cikkre bukkantam. A tizedik oldalt nagyrészt elfoglaló írás beszámolt Broderic O’men titokzatos haláláról, ami végülis nem volt más, mint egy jól kitervelt gyilkosság. O’ment a Szent Mungóban ápolták, és a szobanövénye fojtotta meg. Mint később kiderült a cserépbe ültetett gyilkos egy ördöghurok volt, ami egyetlen érintésre támadásba lendült. Ebben már csak az a szörnyűbb, hogy mi megmenthettük volna. Mikor karácsonykor meglátogattuk Mr. Weasleyt az ispotályban, felmentünk volna teázni. Volna, hiszen az egyik emeleten belebotlottunk „kedves régi ismerősünkbe”, Lochart professzorba. Legjobb tudomásom szerint, mikor másodikban a fiúk lementek a Titkok Kamrájába, a saját felejtésátka találta el, amit Harryéknek szánt, amiért azok rájöttek a kis titkára. Hogy tudtam én őt bálványozni! Most, így három év távlatából lehetetlennek tűnik, hogy rajongtam ezért a csalóért.
Na, de térjünk vissza a lényegre! Aznap a gyógyító behívott minket, abba a szobába, ahol a tartós kezelést igénybe vevő betegek fekszenek. O’men ágya szemben volt Lochartéval Csak feküdt a matracon, és kitartóan bámulta a plafont. Még azt is láttuk, ahogy a gyógyító kiosztotta a karácsonyi ajándékokat, köztük az ördöghurkot is. Ha akkor észrevesszük Mr. O’men még ma is élne.
Viszont ezzel újabb titokra derült fény. Ugyanis Harry emlékei szerint ő látta O’ment a tárgyalása napján, a Minisztériumban. Így már Ronnak is beugrott, hogy az édesapja mesélt neki a férfiról, aki „hallhatatlan” volt, vagyis a Misztériumügyi főosztályon dolgozott. A történet tehát valószínűleg ennyi: Voldemort meg akar valamit szerezni a főosztályról, ehhez használta fel Broderic O’ment. De valami balul sült el, amitől a férfinak „megzápult az agya”. Ez a Sötét Nagyúrnak jó is, legalább biztos nem fecseg ki titkokat. De a páciens állapota javulni kezdett, így félő volt, hogy ha meggyógyul, átadja a halálfalók titkait a Rendnek. Ezért nincs más választás, el kellett hallgattatni. Csak kell küldeni karácsonyra név nélkül egy cserepes ördöghurkot, és az ügy máris meg van oldva. Ez hát a sötét oldal észjárása. Újra magam elé húztam az újságot, becsuktam, és újra rámeredtem a tíz szökött halálfaló képére. Ekkor eszembe jutott valami, azaz valaki. Felugrottam az asztaltól, és felrohantam a klubhelységbe. A sajtónak nagy hatalma van, ezt mindenki tudja. Így hát, hogy páran higgyenek nekünk-, vagyis Harrynek- Voldemort visszatérésével kapcsolatban, nem kell mást tennünk, csak bekerülni valamelyik újságba. Nos, ugye, ez első hallásra lehetetlennek tűnik, de meg lehet valósítani. Csak egy riporter kell, és egy kiadó. Riporter van. Csak egy levelembe kerül, és a mi kis Rita Vitrolunk ugrik, hacsak nem akarja, hogy ezentúl az Azkabanból tudósítson.
Kedves Ms. Vitrol!
Lenne egy ajánlatom az Ön számára. Mindössze a munkáját kellene végeznie, ezúttal ha hazugságok nélkül. Ha érdekli, várom február 14.-én, Roxmortsi Három Seprűben, 12 órakor. Ellenkező esetben a Minisztérium tudomást szerez az Ön illegális animágus mivoltáról. Várom válaszát:
Hermione Granger
Kicsit fenyegető stílusú, de a célnak megfelelt. Amint kész lett a levél, felrohantam a bagolyházba, felkötöttem a hozzám legközelebb lévő madár lábára, útnak engedtem a postást és már rohantam is vissza, bár már így is majdnem elkéstem bűbájtanról. Sajnos a fiúk ismét szomorú hírrel fogadtak: Hagridet próbaidőre tette a vén varangy! Az a rusnya szipirtyó, egy fokkal sem jobb, mint Caramel. Sőt még rosszabb! Nem elég, hogy beképzelt, ronda, ellenszenves, szadista, még olyan szűklátókörű is, hogy még talán azt hiszi, hogy szeretik is itt. Nem, azért neki is van valamennyi esze, nem sok, de van. Legszívesebben hánynék attól a nőtől. Hogy tehet valaki olyat, hogy az igazságért véresre metélteti egy diák kezét! Pontosabban Harryét. Mint ahogy már tegnap leírtam, valahogy kezdek másképp érezni a fiú iránt.
Például ma is. Utolsó óra után rövid kitérőt tettem a WC-be, ahol akarva-akaratlan fültanúja lettem egy beszélgetésnek. Csak az ajtóig jutottam, mikor meghallottam az első hangfoszlányokat. Ezért ott meg is álltam és hallgatóztam. Nem szép dolog, de ez van. Cho „csacsogott” azzal a szőke hajú barátnőjével, aki a DS edzésekre el szokta kísérni. Megpróbálom szóról-szóra leírni a beszélgetést. Már amennyire emlékszem rá –eléggé feldúlt voltam.
Marietta: Na, mondd már! Tegnap óta halogatod! Mondd már el légy szíves!
Cho: Jól van na, nyugi!
M.: Ne térj ki a válasz elől! Halljuk!
C.: Tegnap, ebéd után összefutottam az előcsarnokban Harryvel…
M.: Na, mondd már!
C.: Ha nem szakítanál félbe, mondanám is!
M.: Uff!
C.: Szóval összefutottunk és –bár némi ráfbeszélés kellett- elhívott randira!
Valentin napon, Roxmortsba!
M.: Te mázlista! Nagyon helyes az a fiú!
Tovább nem hallgattam, egyszerűen nem bírtam.
Könnyeimmel küszködve menekültem egy emelettel feljebb. Nem értem. Nem vagyok szerelmes Harrybe (vagy mégis?) akkor meg, hogy tehettek rám ekkora hatást azok a szavak? Nem fér a fejembe. Képtelen vagyok felfogni. Lehet, hogy mégis szerelembe estem? Első hallásra lehetetlennek tűnik számomra, de ha jól belegondolok… Harry helyes fiú, van humora, kedves, jószívű bátor és végül is elég jó képű… De akkor is ott van neki Cho és én nem fogok közéjük állni. Nem, ez nem az én stílusom. De egyáltalán, ez a bizsergető érzés, ami akkor tör rám, amikor a közelében vagyok, szerelem-e? És vajon ha ez az, akkor van-e jövője, vagy legalább esélye? És fogok-e én valaha ezekre a kérdésekre választ kapni? Nos, ez mind a „jövő zenéje”.
Írj kritikát
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
