Január 06. este 10. 15

Jó kis mozgalmas nap volt a mai. Mikor reggel felébredtem, még azt hittem, hogy az előttem álló rúnaismeret feleltetés lesz a nap legfontosabb eseménye. Nagyot tévedtem.

Az egész ebéd után kezdődött. Éppen a fiúknak ecseteltem a rúnaismeret fontosságát, mikor egyszer csak odajött hozzánk Cho Chang. Minden bizonnyal Harryvel szeretett volna beszélni, ezért én szelíd erőszakkal feltuszkoltam Ront a lépcsőn, azzal az alibivel, hogy valaminek még utána kell néznünk a könyvtárban. Ezt is persze csak azért, hogy Harry és Cho kettesben maradhassanak. De vajon jól tettem-e? Miközben lépkedtünk felfelé a lépcsőn ugyanaz az érzés tört rám, mint karácsony előtt. Az eszem azt mondta, hogy ürülnöm kellene, hiszen Harry jó úton halad ahhoz, hogy meghódítsa a lányt. Viszont a szívem mást mond. Halkan, suttogva beszél, de értem mit sugall. Féltékenységet. De ez lehetetlen! Én nem vagyok szerelmes. Főleg nem Harrybe. Ő a legjobb barátom. Meg szerintem egyébként sem tetszem neki. De nem, én nem vagyok belé szerelmes!

De ez még csak a kezdet volt. Pár perccel később ő is felért a könyvtárba. Boldogan újságolta, hogy a február 14.-i (Valentin napi) Roxmortsi kirándulásra Choval megy. Vagyis randiznak. Bálint napon. Megpróbáltam együtt ürülni a fiúval, de valahogy megint nem sikerült. Ezért inkább portyázó körútra indultam a polcok között.

De a java csak délután jött. Harry vacsora után rögtön elindult a pince felé. Látszott rajta, hogy inkább csókolná meg Millicet Bullstrode-ot, mint hogy Pitonhoz járjon különórára. Mondjuk én is az ő véleményén vagyok.

Tanulni is alig bírtam, úgy aggódtam a fiúért. A gondolataim el-elkalandoztak. Körülbelül két óra sikertelen leckeírási-próbálkozás után végre-valahára Harry is befutott. A gyanúm beigazolódni látszódott. A fiú kinézetéből ítélve az okklumencia tényleg borzalmas dolog lehet. Az arca falfehér volt- így a szokásosnál is jobban kirajzolódott a villámsebhely- és mindamellett reszketett is. Bár váltig állította, hogy jól van, látszott rajta, hogy nem a teljes igazságot mondja. Szemében mégis diadalmas fény csillogott. Suttogva mesélte el, hogy az az ablaktalan, sötét folyosó, amit hónapokon keresztül szinte minden éjszaka végigjárt, nem csak a tudatalattijának szüleménye, hanem valós hely, méghozzá a Rejtély- és Minisztériumügyi Főosztályra vezető folyosó, és ráadásul megegyezik azzal a folyosóval is, amelyen megtámadták Mr. Weasleyt. Ez mindent megmagyaráz. Sturgis Podmoret azért tartóztatták le, mert be akart menni egy ajtón. Valószínűleg éppen őrt állt a folyosón, csak leleplezték. A minisztérium pedig nem mondhatta, hogy „bocsi, Tudjukki Nagyúr visszatért, és el akar lopni egy szupertitkos fegyvert a minisztériumból”. Nem, azért Caramell sem hülye. Inkább kitalálták, hogy be akart menni azon az ajtón, és ezért lecsukták fél évre. Ron apja is ezt a folyosót őrizte. A kígyó észrevette, és megtámadta. Teljesen világos.

De a nap talán legnyomasztóbb eseménye még hátra volt. Felmentünk a klubhelységbe, hátha ott kisebb lesz a nyüzsgés. Tévedtünk. Fred és George épp a legújabb találmányukat mutatták be a „nagyközönségnek”. Ez most hál’ istennek nem tűnt veszélyesnek. A „fejnyelő fejfedőnek” az az érdekessége, hogy aki felveszi annak a feje láthatatlanná válik a süveggel együtt.

Na, de most nem ez a fontos. Alighogy leültünk tanulni, Harry bejelentette, hogy neki ez most nem megy és lefekszik aludni. Láttam rajta, hogy még mindig nincs jól, ezért megkértem Ront, hogy menjen fel utána, nehogy valami baja essen. Nagyon rossz előérzetem volt. Pár perccel később bebizonyosodott, hogy jó volt a megérzésem. Számomra óráknak tűnő ideig vártam idegesen a klubhelységben, mikor Ron visszaért. Síri hangon beszámolt róla, hogy mire felért a hálóterembe, a fiú a földön feküdt és eszelősen kacagott. Szerencsére sikerült egy jól irányzott pofonnal magához térítenie. Harry szerint Voldemort boldog, rettentően jókedvű, ezt érzékelte most. Ez megrémiszt. Egyrészt az, hogy olyan nagyszerű dolog, ami a Sötét Nagyurat ennyi év után ismét boldoggá teszi. Az biztos, hogy a mi szemszögünkből nézve rettenetes hír. Másrészt pedig az tölt el aggodalommal és félelemmel, ami Harryvel történik. Sajnálom szegény fiút. Eleget szenvedett már így is, most pedig még ezt is át kell élnie. Nehéz végignéznem a szenvedéseit. Azokat a szomorú zöld szemeket. Van, hogy képes lennék órákig elnézni. Lehet, hogy tévedtem? Lehet, hogy amit Harry iránt érzek, tényleg több szoros barátságnál? Nem, nem az lehetetlen…

Írj kritikát