Hát csókolj meg erősen, mert ez az utolsó alkalom, hogy ezt hagyom.

Túl nagy a csend.

A lány észre vette, már akkor, mikor hopponált a lakására.

Túlságosan is nagy a csend.

Hallja a saját lélegzet vételét, a hálószoba óra halk kattogását, a hűtőszekrény zümmögését…

És még valamit.

Hermione keze reszketett, ahogy a pálcája után nyúlt. Minden apró kis zaj nagyobbnak tűnt a fülében.

Nyugalom, gondolta, nyugalom…

Neki van az egyik legbonyolultabb védekező rendszere Nagy-Britanniában. Semmi- de abszolút semmi-nem juthat be a házába, a tudta nélkül.

Csak egy valaki.

Csak egy valaki- érzi-, és semmilye sincs, amivel megvédhetné magát, csak a pálcája és az esze. Ezek azok, amik még sosem hagyták cserben a lányt. Megremegett, s vett egy mély lélegzetet, hogy kicsit lehűtse magát..

-Ki van itt?

Fény villant, megvilágítva egy nyugodt, üldögélő alakot a karosszékben, a kanapé mellet (a kedvenc olvasó helyén).

Harry

A félelemtől és a rettegéstől összerándult a gyomra. Tett egy lépést hátra, a pálcát tartó keze láthatóan reszketni kezdett.

Nem… ne most… ne most…

-Szia!- mondta halkan, mintha csak a Griffendél klubhelységében talált volna rá. Visszadőlt a székre, a lábát a díványnak támasztva, a kezét az ölében nyugtatva.

-Nem mond, hogy meglepődtél azon, hogy látsz.

A lány képtelen volt mozdulni, csak bámult, a szíve a fülében dübörgött.

-Ne mond, hogy nem örülsz, hogy láthatsz.- vigyorogta-mert mindketten, tudjuk, ez hazugság volna.

Nem, nem, nem, nem.

Hermione felszínesen lélegzett:

-Tűnj el!

A fiú összeráncolta a homlokát, harag szikrája suhant át az arcán.

-Hermione, hát így kell üdvözölni egy régi barátot?

-Azt akarom-, sziszegte-, hogy tűnj el.

-Igazán- mondta, talán egy kicsit sértődöttséggel a hangjában- Túl reagálod a dolgot. Rendben, kopognom kellett volna, de ez a megoldás jobban tetszett. És most, had mondjam meg, még mindig te vagy a legokosabb boszorkány, aki valaha is Roxfortba járt. Ezt bizonyítja, hogy elég nehéz volt bejutnom ide.

-Tűnj el, Harry!- ismételte, próbált határozottnak tűnni- El kell menned! Én… én hívni fogom őket!

.Harry megmerevedett egy pillanatra, majd mikor találkozott a pillantásuk így szólt:

-Nem, nem fogod.

-De, fogom.- mondta Hermione de a hangja megremegett, nem kis bosszúságára.

-Kétségtelen, hogy megpróbál majd kapcsolatba lépni valamelyikkőtökkel a jövőben. Erre fel kell készülnötök.

Ron halálra rémült

-Uram, mi sosem leszünk elég. Hatalma van, nem próbálhatjuk meg és különben is...

-Ha befognád a szád egy pillanatra, Weasley, megpróbálnám elmagyarázni. A házaik megfigyelés alatt állnak a Rend jóvoltából. Minden, amit tenniük kell, az hogy fogják a pálcájukat, és végre hajtanak pár varázslatot. Mit gondol, képes rá?

-Harry, nem ostoba, talál másik utat.

-Harry, Mr Weasley- Dumbludor közbe vágott.- Számít arra, hogy egyikőtök sem tud majd ellent mondani neki.

Ron szeme megvillant.

-Nem probléma, professzor. –mondta majd, végig nézett a lányon. -Ugye Hermione?

Kérlek, menj, kérlek.- fenyegetőzött -Hívom őket, Harry.

Ő csak állt és őt vizsgálta a tekintetével. Végül megrázta a fejét:

-Nem fogod.

-De fogom!- bizonygatta erőtlenül.

Harry önelégülten mosolygott s a lány tudta, megbukott az első vizsgán.

-Szóval- folytatta csevegő hangon, s körbe nézett a házban- Hogy vagy?

A lány csak bámult-megdöbbenve a fiú kísérletétől, hogy normálisnak tűnjön. És az is volt.

Úgy nézett ki, mint az a szégyenlős kisfiú, akivel, évekkel ezelőtt találkozott a Roxfort Expressen, azokkal a reménykedő szemekkel és a tétova mosollyal.

Rettentően hasonlított, arra a Harryre. Túlzottan hasonlított, arra a kisfiúra, akire ő emlékezett. Harry megrándította a vállát, mikor nem kapott választ a kérdésére, és inkább körül járt a házban., majd megállt a kandalló előtt és a fotókat kezdte nézni a kandalló párkányon

-Még van képed rólam.- állapította meg, miközben képeket nézte.

-Persze, hogy van- felelte a lány, gondolkozás nélkül. Utána persze elátkozta magát a hibáért, a gyengeségéért, mert látta a fiú szemében a diadalt.

Harry fölkapott egy képet, amin hárman voltak, a Roxfortban, 6-dikban. Érezte, hogy összeszorul a szíve, mikor látta, hogy bámulja a fényképet.

-Hiányzanak ezek a napok.- mondta halkan. Olyan őszinte megbánás hallatszott a hangjában, hogy Hermione szíve megenyhült, mint mindig, amikor Harryről volt szó.

-Azoknak az időknek vége- mondta- Nem élhetjük újra őket.

Harry visszarakta a képet a párkányra, mielőtt szembe fordult a vele.

-Félsz tőlem- suttogta, miközben egyfolytában őt bámulta. Hermione ökölbe szorította a kezét, érezte, ahogy a körmei a tenyerébe vájódnak.

-Persze, hogy félek tőled.- a fiú szeme megrebbent.

-Pedig nem kéne.

Hisztérikus nevetés tört fel a lány torkából.

-Miért nem? Mondj, csak egy okot, miért ne féljek tőled!

-Harry kiszámíthatatlan, Hermione- mondta Lupin komolyan- Nem tudhatjuk előre ki lesz- mi lesz a következő célpontja.

-Mit mond?- kérdezte Ron

-Mi csak azt mondjuk, Mr Weasley- sóhajtotta McGalagony- Harry fenyegetést jelent. Különösen magukra. Nem tudhatjuk mire képes.

-Harry sosem bántana engem- suttogta a lány-, Tudom.

-Ne legyen ostoba, Granger!- sziszegte Piton- Harry bárkit képes elpusztítani, aki az útjában áll.

-De fogsz.- suttogta – ha kellőképp fel dühítelek, fogsz.

-Igen?- húzta fel a szemöldökét.- Piszkosul lehordhattak előtted, ha ezt gondolod.

A lány elfordította a tekintetét, úgy akart hinni neki, és semmibe venni a figyelmeztetést. Rosszul volt ettől az egésztől- s elpirult a szégyentől.

Bocsáss meg, Ron!

-Hallgass meg, Hermione!- mondta, és közelebb lépett a lányhoz. Hermione hátrálni akart, de képtelen volt mozdulni.

-Hallgass meg. Nincs miért félned tőlem. Nincs semmi. Képtelen vagyok… képtelen lennék… semmi sincs, ami elég dühössé tenne ahhoz, hogy bántsalak.

Hermione behunyta a szemét:

-Harry… kérlek…

-Nem, komolyan gondolom. – mondta határozottan-, csak nézz rám, oké?

Hát kinyitotta a szemét, most látta csak milyen közel van hozzá (fogalma sem volt mikor történt). A szíve hevesen dobogott és tudta elbukott, hitt neki.

-Mit látsz?- kérdezte.

-Én…- megrázta a fejét- te nem… az a Harry halott, tudom.

Elvesztettük.- suttogta Dumbledor, szemei fáradtan csillogtak- a fiú, akit ismertünk… elment. Mindig is féltem tőle, hogy Voldemort megsemmisítése talán…-itt sóhajtott egy nagyot-de hittem, hogy a benne lakozó jó erősebb lesz a hatalom szomjánál.

-Biztos van valami, amivel segíthetünk neki,- húzta ki magát Hermione- Én nem adom fel!

-Nincs választása, Granger- sziszegte Piton fagyosan- Potter teljesen…

-Igazán, maga visszajött, nem de?- fordult a professzor felé- Hogyan képes itt állni, és azt mondani nincs remény?

-Hermione, ő elment- morogta Ron- Harry olyan, mintha meghalt volna.- Nem érhetjük el többé.- sóhajtotta.

-Hogy mi?- kiáltott fel- Talán be kellene hajítanunk Azkaban egyik cellájába? Megölni őt? Megölni Harryt?

-Ő nem Harry többé!- kiabálta Ron- És igen, tudod mit? Megérdemli a halált, azok után, amit tett.

A fiú meglepődött.

-Te nem ezt gondolod, ugye?

-Természetesen igen- mondta- Te nem vagy más, mint… Nem hiszem el, hogy ugyanaz a fiú vagy, akit ismertem.

Harry felhúzta a szemöldökét és mosolygott.

-Akkor… miért vagy még itt? Miért nem hívod őket? Miért nem hívod Ront? Miért nem rohansz el?

Hermione nem tudott válaszolni, úgy érezte magát, mint egy nyitott könyv, sebezhetőnek. A lány megértette végre, mennyire jól ismeri őt a fiú. Kijátszotta ellene összes félelmét, összes gyengeségét, hisz… senki sem ismerte őt nála jobban.

A lány még mindig hallotta az óra ketyegését a hálószobában.

Tik- tak, tik- tak

Az idő nem állt meg.

-Kérlek, menj el- suttogta erőtlenül.

-Ha komolyan gondolod-, mondta-, Elmegyek. De szerintem, te nem ezt szeretnéd.

-Mi keresel itt egyáltalán?

A fiú kissé meglepődött a hirtelen fordulaton, azon hogy végre ő is kérdez.

Harry elfelejtette, hogy a lány legalább, annyira jól ismerte őt, mint ő a lányt.

-Hiányoztál.

-Az nem lehet-, rázta meg a fejét.

-Pedig igen.- mondta idegesen- Minden nap.

-Azt hiszed, de igazából nem.- levegőt vett- Azt hiszed, vigyázhatsz rám, de nem. Nem tudsz.

-Könnyebbé teszi a dolgokat, ha ezt elhiszed?

-Ez az igazság.

A fiú felnevetett, de hangjában nyoma sem volt örömnek.

-Az igazság?- hajolt fölé- Ezt mondták neked vagy mi az, amiben Hermione Granger hisz?

Hermione nyelt egyet, nem tudta a választ. Nem tudta mit higgyen, vagy kinek higgyen, de most… túl közel volt Harryhez… Hermione el akarta hinni, hogy a fiú még képes érezni, talán ő még tehet valamit.

-Szeretlek! És semmi nem változtathat ezen.

-Harry képtelen szeretni- magyarázta Dumbledor- A sötétség, ami megszállta, Voldemort megsemmisítésekor, elvette Harry képességét a szeretetre.

-Hajlam- tette hozzá Piton- A fiúnak talán vannak hajlamai… na de szerelem? Ez nem lehetséges számára.

-Talán megpróbál majd meggyőzni az ellenkezőjéről-, mondta Dumbledor- Harry talán mindig, azt hiszi, hogy képes szeretni, de az nem szerelem.

-Ne hagyd, hogy megtévesszen.- folytatta Piton- Ne, felejtsd el, ő mindenkinél jobban ismer téged. Befolyásolni próbál majd.

Megborzongott, mikor érezte, hogy csíp a szeme, a könnyektől.

-Tudom, hogy ez nem igaz.- lehelte remegő hangon- tudom, hogy nem tudsz szeretni. Te képtelen vagy szeretni.

-Igen- ráncolta a homlokát, s düh villant a szemében- Minden átkozott lélek képes rá. A szerelem választ téged. Még az a kibaszott Tom Denem is képes lett volna szeretni, ha kidugta volna a fejét a seggéből két pillanatra, és körül néz. Az én begyepesedett agyú Petúnia nénikémet, aki egy gardróbba zárt, elvakította a szeretet az én dagadt unokatestvérem miatt.

A lány sírni kezdett. Szánalmasan, gyengén…

De nem tehetett ellene, hallani, hogy a fiú így beszél.

Képtelen volt abbahagyni, mert félt és képtelen volt harcolni Harryvel. Hermione könnyei meglágyították s lejjebb vett a hangerőből.

-Megváltoztam, tudom, Hermione. Én vagyok most a kibaszott Sötétség Hercege, és ez ellen nem tehetek semmit. De vannak dolgok, amik sosem változnak. Az érzések nem változnak.

A Harry letörölte a könnyeket Hermione arcáról. Mozdulj meg, gondolta, miközben közelebb lépett Harryhez.

-Mondtam már elégszer… egyedül lenni, képtelen vagyok erre. Az egyetlen akit szerettem, mikor elmentem, hogy megküzdjek Voldemorttal, az te és Ron voltál, és te voltál az akit igazán szerettem, mikor a harc Voldemorttal véget ért s mikor átadta az összes hatalmát nekem. Persze, mint kiderült, ha Ron házába mentem volna, ő hívta volna a Rendet, mielőtt még annyit mondhattam volna” Chudly Csúzlik”. Hát ilyen egy igazi jó barát?- a fiú tekintete elrévedt, aztán pedig lassan visszasiklott az arcára, egyenesen az ő szemébe..

-Persze, hisz bizonyára azt remélte, ha én eltűnök szabad az útja hozzád, s minden további nélkül szétteszed majd lábaid neki.

Hermione hátrált egy lépést.

-Undorító vagy!

-Drága szerelmem. Mindketten tudjuk, hogy Ron csak a lehetőségre várt.

-Fogd be!

-Hmm, Rendben- mosolyogta- Bármit, amit csak kérsz.

-Ronald Weasley- mondta minden egyes szót kihangsúlyozva- Tízszer jobb varázsló annál, amilyen te valaha is leszel.

-Auú- mondta, de nem úgy nézett ki, mint akit szíven szúrt volna a sértés.- Jól van biztosan így van. De nézzük csak, én elpusztítottam minden idők leghatalmasabb fekete mágusát…

-És ő tett téged egy olyan személyé, akit én képtelen vagyok tisztelni.

-Nem hallottad mit mondtam az előbb?.- sóhajtotta- Oké, próbáljuk újra. Hiányzol.

Hangos pukkanás, és Harry dehopponált. Hermione ugrott egyet meglepődésében, mikor a fiú megjelent a hálószobájába.

Hívd őket, gondolta, hívd őket.

Ehelyett csak állt ott mozdulatlanul, képtelen volt bármit is tenni, csak állt és hallgatta a szíve dobbanását, az óra kattogását.

Utálta magát ezért.

Pedig mindennél jobban tudja, Mindig is büszke volt józan ítélő képességére, találékonyságára a nehéz helyzetekben. És most itt van Harry, Harry, akit többé már nem értett, és hirtelen mindez (, minden képessége ellenére) nem tűnt bajnak.

Besétált a hálóba, keresztül a szűk kis nappalin, el a fürdőszoba mellett, a törött csappal. Harry kinyitott egy bőröndöt az ágyán és most épp azzal volt elfoglalva, hogy behajigálja a ruháit az utazó ládába. Egy pillanatra képtelen volt bármit is tenni, csak bámult. Ez a jelenet túl volt az irreális fogalmán.

Harry. A hálószobájában. Pakolja a ruháit.

Ez nem lehetséges.

-Mit művelsz?

-Khm- megköszörülte a torkát, miközben épp egy inget dobott a ládába- Pakolok?

-Igen, de miért?

-Mert- felelte ingerülten- Velem jössz.

-Mi?- kérdezte döbbenten- Nem!

A fiú megforgatta a szemét.

-Drága Hermione, tényleg abba hagyhatnád már a harcot. Épp felkapott egyet a bugyiai közül és elvigyorodott.

-Aranyos.

-Tedd le azokat!- prüszkölte a lány, miközben a szemei szikrákat szórtak.

-Rendben.- vigyorogta és berakta őket a bőröndbe.- Na már most, van itt pár régebbi ruha is. Ezeket is el akarod hozni? Vagy tudod mit, az lesz a legjobb, ha vesszünk új ruhákat mikor, kellő távolságba kerültünk ettől a helytől. A Potter névnek még, mindig súlya van a varázs világban.

-Nem megyek veled!

-Hozhatjuk Csámpást is, ha ez az, amiért aggódsz.

­-Persze, hogy nem ez az amiért aggódom! Nekem van munkám, barátaim és…. és nem gondolod, hogy Ron észre veszi ha csak úgy eltűnök? És különben sem ez a lenyeg.

-Rendben.- sóhajtotta- Hát mi az?

-A lényeg az, hogy én nem megyek veled. Nincs én és te, Harry!- a lány hangja elcsuklott.- Te nem tudsz szeretni!

-Nagyon is tudok!- suttogta, s most először valami más is megcsillant a szemében,- Képes vagyok rá!- peckesen járt körül a szobában, s valamiért zaklatottnak tűnt.

-Néz, én megpróbáltam, oké! De azt hiszem, mi mind tudatában vagyunk annak, hogy milyen szörnyen szerencsétlen vagyok nélküled. Harry Potter képtelen még egy átkozott cipőfűzőt is bekötni Hermione Granger nélkül.- megfordult, hogy szembe nézhessen Hermionéval.- Képtelen vagyok mindezt nélküled csinálni! Szeretlek!

-Mindez nem számít!- kiabálta- Ez nem számít, Harry! Te embereket öltél!

-Ölt. Megérezte a vér ízét. Szomjazik a vérre mostantól, amit a hatalom megadhat neki. Néhányan képesek voltak visszatérni a sötétből- Dumbledor Ronra pillantott fáradt tekintetével.- Őszintén sajnálom a veszteséget, ami ért Túl sok embernek… kellet már eddig is meghalnia ebben a háborúban harcolva.

-De őket ne Harry ölte meg. Fizetnie kell ezért, ha a közelembe jön, megölöm!

-Ron…!

-Ne merd védeni őt és kiállni mellette, Hermione! Harry megöl téged is, ha esélye adódik rá!

A fiú nem reagált semmilyen válasszal, Hermione kitörésére, de azt legalább elérte, hogy elbátortalanította őt.

-Megölted Ginnyt és semmi sincs, ami visszahozhatná őt, se most, se máskor. Én nem… én nem engedhetem meg magamnak, hogy egy olyan emberrel legyek, mint te.

A lány utálta, ahogy a fiú ránézett. Harry megpróbálja bebizonyítani az igazát, a lány tudta ezt. Harry végül leült az ágy szélére, a vereség első jele jelent meg az arcán.

Valamiért fájt látnia a fiút a hálószobájában, az ágyán, mintha ide tartozna, a berendezés része volna. Még mindig viselte a szemüvegét, s még mindig őt volt a sebhely a homlokán. Teljesen olyan volt, mint, Harry , aki rettentően hiányzott neki.

-Nem érzel bűntudatot?- Hermione hangja reszketett-képes vagy egyáltalán sajnálatot érezni? Vagy már túl mélyre süllyedtél hozzá?

-Hermione…

-Nem… ne válaszolj-, suttogta- Nem akarom, hogy hazudj nekem. Nem akarom… miért nem mész el csak úgy?

Harry nagy levegőt vett.

-El megyek, ha tényleg ezt akarod, elmegyek.- majd habozva hozzátette- Nem akarlak bántani. Utálom… gyűlölöm látni, ahogy szenvedsz.

Hermione összefűzte a kezét a mellkasa előtt.- védekezés, védekező mozdulat-és nyelt egyet.

Nem teheted, túl fájdalmas, hívd a Rendet., ne nézz rá, ne gondolj arra, amit elvesztettünk, ne gondolj rá úgy, mint Harryre.

-Akkor menj el. Azt akarom, hogy elmenj.

Felállt az ágyról, a vágyódás és a tétovázás furcsa elegye tükröződött az arcán. A lány gyorsan elfordította a fejét, tudta, szabályoznia kell gyengeségét. Vajon látja- e őt még valaha?

-Értem… ha ez az, amit érzel, akkor elmegyek. Én csak…

Harry megállt. Hermione egy kezet érzett a nyakán, félre billentette a fejét a fiú ajkai neki préselődtek az övéinek. Abban a pillanatban feladta, megadta magát, ahogy megcsókolta. A lány tudta a Harry győzött.

Egy csók, ami teljesen körül ölelte. Egy csók és ő megtesz mindent, amire a fiú kéri. Elmegy vele, vele marad. Egy csók és az ellenállás megtört. De ez már nem fontos, mert ő itt van. Az egyetlen, amit akart, az a fiú és az, hogy ez a csók sosem érjen véget. Hermione beletúrt a fiú hajába, míg ő végig csókolta a száját, a nyakát, a vállát.

Hermione tudta, mihez vezet ez az egész.

És nem tudta megállítani. Nem, mikor ez Harry.

A fiú csókolta őt, suttogott hozzá, és ő nem tudta elereszteni. Képtelen erre újra. Soha többe.

Harry ledöntötte őt az agyra, hanyag mozdulattal söpörve le bőröndöt az ágyról. s a lány végig feküdt rajta. Olyan íze volt, mint mindig, olyan érzés volt, mint amire emlékezett. Az érintése, olyan bizalmas, olyan jó volt.

Mert, ő Harry volt.

Nem tehet mást, csak hagyta magát zuhanni.

Mikor felébredt, melege volt s furcsán elégedett. S az enyhe nyomás a lába közt volt az egyetlen bizonyíték mi is történt.

Ösztönösen átfordult a másik oldalára, Harryt keresve. Az ágy üres volt és ettől kicsit csalódott lett. Felült, hogy körül nézhessen. A fiú ott ült az ablakpárkányon és a látóhatárt kémlelte. A lány maga köré tekerte a lepedőt és csatlakozott hozzá. Ő is csak félig volt fölöltözve, a farmerját hanyagul felkapta, begombolatlanul. Az inggel már nem is bajlódott, a haja kócos volt és minden hajszála más irányba nézett. Nem vette észre a lányt, csak ült és révedő tekintettel nézett ki az ablakon.

-Harry?- szólította meg óvatosan. A fiú az ablak felé intett.

-Szép idő van kint.- mondta bizonytalanul. Hermione kipillantott, a nap felkelőben volt. Kora ősz volt s a levelek még csak most kezdték változtatni színeiket.

-Emlékszem milyen volt ilyenkor Roxfortban lenni.- suttogta- Főleg Halloweenkor, emlékszel? Nekem… nekem hiányzik mindez.

Harry felé fordult s kimerülten nézett fel rá, volt valami azokban a szemekben, ami megrémítette őt. Olyan mély volt tele érzelmekkel… fájdalommal. Nem olyan volt, mint korábban, már nem azok a felszínes érzéketlen szemek. Rájött valamire, Hermione érezte, ahogy felgyorsul a szíve.

-Harry- suttogta- Te…- te vagy, akarta mondani.

-Vannak napok, amelyek jobbak a többinél- mondta, majd visszafordult az ablakhoz. -Néha, mint például most is. Normálisnak érzem magam. Ez olyan… bármi is ez, ami bennem van, a hatalom, amit Voldemort adott nekem a halálakor, ez megszűnteti, és én újra én vagyok. – a hangja elhalt, Hermoine közelebb hajolt hozzá.- Nem tűnik el teljesen, de képes vagyok irányítani. Még ha ez nem is tart túl sokáig.

A lány vett ez mély lélegzetet.

-Először azt hittem, képes vagyok harcolni ellene… elég erős voltam, vagy telve voltam szeretettel, vagy valami mással…

Hermione sírni akart, zokogni és sikítani, mert ez az ő Harry-je volt, az igazi Harry, az a Harry, akiről, azt hitte, nem látja többé.

És végre megértette, a fiú most búcsúzik el tőle.

Talán…talán van valami, amit még tehetünk érte-, mondta Ron erőtlenül- Úgy értem, elpusztította Tudodkit, nem igaz? Nem végződhet így!

-Van, akinek nem adatott meg az élet, míg mások túlélik mindezt.- sóhajtotta Dumbledor-Mindezen hatalom, mindezen sötét varázslat volt az, mi életben tartották Voldemortot… ez nem tűnik el csak úgy. Ahhoz, hogy ténylegesen meg tudja semmisíteni Voldemortot, kénytelen volt magába szívni mindezt. A sötétség olyan, mint…- Dumbledor megállt egy pillanatra.- s végül Voldemort nyert.

-De Harry képes harcolni ellene! Harry nem gonosz! Mi tudunk segíteni neki, mi képesek vagyunk…

-Megölhetjük őt, Miss Granger. –szakította félbe Piton.- Mielőtt még ő öl meg minket. Rengeteg okom van rá, hogy elhiggyem, ez Potter vágya.

-Harry nem lenne képes… én hiszek benne- Hermione Dumbledorhoz fordult.- Kérem uram, én ismerem őt…

-Dumbledor irodájának ajtaja kicsapódott. Sápadt McGalagony rohant be rajta.

-Elment!

Az egész szobában döbbenet uralkodott.

-Ő… a varázsló és a boszorkányok, akik vigyáztak rá… megölte őket.- most Ronra fordította pillantását. -Mr Weasley, sajnálom, hogy ezt nekem kell közölnöm magával, de…

-De nem vagyok elég erős.- suttogta- Képtelen vagyok ezt csinálni… bármi is lakozik bennem, … ez erősebb nálam. Te láttad, Hermione. És ilyennek lennem, most… ez rettentően fáj.

Hermione bele harapot az ajkába, de olyan erősen, hogy érezte a vér csípős Ízét a szájában szétáradni.

-Talán… talán segíthetünk neked, Harry.

-E kell mennem-mondta színtelenül-, Amíg még irányítani tudom magam.

A lány megrázta a fejét.

-Veled megyek.

-Nem- mondta határozottan-, Nincs lehetőség erre… egy nap, Hermione, mindez megszűnik, és nem marad már semmi belőlem. Eljön az a nap mikor már nem foglak szeretni… képtelen leszek rá. Biztosnak kell lennem, abban, hogy te biztonságban leszel, biztonságban tőlem, mikor ez bekövetkezik.

-Én- a kétségbeesés marcangolta belül.- Biztonságban vagyok, én, én, kérlek Harry. Nem tudhatom, ha nem megyek végig ezen még egyszer.

A fiú szemei megenyhültek elviselhetetlenül szomorúnak tűnt.

-Igen, te képes vagy rá. Te voltál mindig az erős, Hermione. Te voltál…- végig simította az arcát és elmosolyodott-, Ezt mondani neked… nem veled menni… ez a legnehezebb dolog, amit valaha is tettem. De el kell engednelek… valószínű, hogy ez az utolsó helyes dolog, amit teszek.

Könnycseppek rohantak le Hermione arcán s landoltak kettőjük közt a párkányon

-Sajnálom, hogy képtelen vagyok megállítani mindezt. Sajnálom, hogy nem voltam képes visszatartani téged. Sajnálom, hogy nem tudok segíteni, harcolni ez ellen. Harry pillantása belefúródtak az övébe, sötét és erős. Elakadt a lélegzete s az idő megállt egy pillanatra, addig, míg ő ketten… ők vagy a világ meg nem szűnik.

-Hermione…-a fiú hangja nem volt többé halk.- E kell mennem.

A lány behunyta a szemét, de még mindig látta őt. Az arcát… a szemeit… olyan elevennek és fájdalommal telinek.

-Mondani fogok, mondok egy bűbájt a házadra, így nem tudok majd bejutni ide többé.- egy pillanatra elhallgatott- Ron meg fog állítani és tedd te is ezt.

Hermione kinyitotta a szemét, szédült üresnek érezte magát. Ő nem üres.

-Hová mész?

Megrándította a vállát és felállt, így elkezdhetett felöltözni.

-Nem tudom, el… el messzire. Legközelebb, ha látsz, ne hallgass rám. Hívd a Rendet. Érteted, Hermione? Bármi legyen is, Voldemort hatalma, magáévá tesz. Képesnek kell lenned hívni a Rendet… menekülj, tedd, amit kell.

Égett a torka, utálta hogy hirtelen ilyen messze került a fiútól.

Ez az utolsó alkalom, hogy látom őt.

Jegyezd meg.

-Megpróbálom.

Harry felvette az ingjét, majd megrázta a fejét.

-Ígérd meg, Hermione. Nem tudom, hogy értessem meg veled. Veszélyes vagyok.

Nem rám

Ahelyett, hogy kimondta volna ezt, bólintott, még több könny szaladt végig az arcán.

-Harry?- suttogta. Nem tudta mit is akar mondani, de egyetlen pillantása elég volt, hogy a fiú megértse.

-Szeretlek-, mondta- Ezt sosem volt kétséges.

Még több könny.

Nem tudott mást tenni, csak bólintott és összefonta a karjait a mellkasa előtt. Harry habozott, mintha még mondani akarna valamit (könyörögni neki, hogy menjen vele). Ehelyett tett egy lépést hátra és nyelt egyet.

-Mennem kell.

Örökre. S sosem tér vissza.

Hermione letörölte a könnyeit.

-Azt kívánom, hogy…

-Nem.- szakította félbe, látszott rajta, nem kis erőfeszítésébe kerül visszafognia magát. Ez nem… nem ez volt szánva nekünk.

-Nem ez.- lehelte- De ez van és ez az, ami ilyen… hihetetlené teszi mindezt.

-Hermione, kérlek ne… azt teszem, ami helyes, tudom. Most az egyszer… eressz el.

A lány ránézett, Harry ott állt előtte, gyötrően és kétsége esetten, a szeme teli volt szerelemmel.

Ez az… ez az, ahogy emlékeznem kell rá…

Átjavította a fejében a képet, hogy megtarthassa magáénak.

Becsukta a szemét, ezt a képet tartva maga előtt.

-Menj-mondta.

Finom érintést érzett majd és az ajkait érintették az övéi. Ellenállt a kísértésnek, ,hogy átkarolja, s itt tartsa, így, az ő Harrye ként, örökre. De a csók véget ért, túl hamar, hisz elvégre alig volt itt. A fiú ezt suttogta a fülébe:

-Szeretlek.

Egy pukkanás, mikor dehopponált és a lány egyedül maradt.

Egyedül. Teljesen egyedül.

Lerogyott a padlóra, a zokogása előtört, sosem jön vissza, sosem jön vissza többé, a csend olyan nyomasztó lett hirtelen. Olyan nyomasztó.

Vége

Írj kritikát!