"Ki az Árnyékból"

-          Nem érdekel, mit mond Vakama, vagy a többi Turaga! Érted, Jaller?! Elegem van a titkolózásukból! És tessék… most meg itt van Takua, mint a Fény Toája, aki inkább elbújik valahol, semmit használja a hatalmát! És Vakama még mindig kitér, valahányszor felteszem a kérdéseimet a múlttal kapcsolatban! Hát most kifogok rajta! Mindenkinek tiltják, hogy bemenjen ebbe az alagútba, vagy akár csak a környékén mászkáljon! De én azért is bemegyek!

Jaller inkább nem szólt semmit. Tahu azóta lázadozik a Turaga szabályai ellen, hogy Makuta eltűnt és nem maradt legyőzni való ellenség. Tahu unatkozott, csalódott volt és állandóan a bajt kereste! Hogy épp hol és kivel, az édes mindegy volt. Egyszer csak a hecc kedvéért, belekötött egy csapat, dolgozni próbáló bohrok-ba. Harcot akart gerjeszteni és csak a Turaga beavatkozásának volt köszönhető, hogy a bohrokok és Tahu, békében váltak el. Jaller legszívesebben hazaszaladt volna, mintsem megszegje a Turaga tiltását, de nem volt szíve egyedül hagyni Toa barátját. Hamarosan elérték a hatalmas lyukat a földben, mely lefelé haladt és eltűnt a sötétben.

-          Ez az! Te várj meg itt kinn, Jaller! Talán végre találtam, valami veszélyes helyet, ahol újra használhatom a kardom! De nem akarom, hogy bajod essen! Ha nem jövök vissza estig, szaladj haza a Turagához!

-          Igenis, Toa Tahu!

Tahu elindult, magabiztos léptekkel az alagútban. Mögötte hamarosan apró ponttá szűkült a bejárat és ő végre, ismét egy veszélyes, sötét helyen járhatott.

… még nem vége… Toa… még csak… most kezdődik… az igazi… küzdelem!

A két lény egyszerre mozdult meg. Az egyikük azonnal átfutotta utolsó emlékeit, találgatni próbálta hol is van. Minden végtagja elzsibbadt… elgémberedett, mintha évezredek óta nem használta volna őket. Majd újra formába jön! Lenyisszant pár fejet… szétszed mindent, ami az útjában áll! A másik lény elméje is ekörül forgott, bár csak ez a két szó ugrott be neki elsőnek: rombolni… pusztítani… amíg csak egy Toa is lélegzik!

Tahu olyan magabiztos volt, hogy azzal már magát is megijesztette. Csak egy apró bohrok-vát! Vagy egy megvadult rahit, adjon már a Nagy Szellem! Tahu nem is gondolta, mi közeledik felé! Olyan dolog… ami még egy rahkshit is fél kézzel vágna a földhöz!

Szikla roppant. Átkozott kövek! Nidhiki ollói szétszedték a falat előtte. Gyenge egy fal volt! Semmiség a protodermisz-falakhoz képest, Metru Nuiban. Ekkor egy lézersugár csapott be előtte a kövekbe. A skorpiótestű lény behúzta a nyakát, és megperdülve dühösen csattintotta össze ollóit.

-          Őrült! Meg akarsz ölni?! – rikoltotta.

Krekka bocsánatkérőn húzta be a nyakát és lehorgasztotta a fejét.

-          Bocs, Nidhiki… De valamit már nagyon fel akarok robbantani! – nyavalyogta a nagydarab, kicsit Toára hasonlító lény és megsuhintotta karjait, melyek olyan hosszúak és erősek voltak, akár egy gorilláé.

Miközben kiléptek a járatba, Nidhiki haladt elől. Ilyen hely nem akadt Metru Nuiban. De akkor hol a fenében vannak? Ez még az ő csavaros agyának is kemény dió volt. Ami a partnerét illeti, ő biztosan bele sem gondol, milyen helyzetben vannak! Krekka nem ért máshoz, csak a robbantgatáshoz, de esze akár egy gukkónak! Ebben a párosban az ő dolga volt a gondolkodás… és sajnos csak az ő képessége!

Tahu zajokat hallott. Kő gördült kövön és lézersugár hangjai ütötték meg a fülét. Valami robbant és valaki, reszelős hangon így kiáltott: „Őrült! Meg akarsz ölni?!” Tahu izgatott lett. Ez eléggé értelmesen hangzott. Talán egy bohrok-kal? Arra inkább gondolni sem szeretne… Felmászott egy hatalmas kőre, ami a barlang közepén emelkedett és elég sima volt a felszíne ahhoz, hogy valaki biztonságban elhasaljon rajta. Lábak és karmok dobogását, kaparászását hallotta. Fém csendült fémen, és egy reszelős hang magyarázott:

-          Értsd meg, te behemót bolond! Dolgunk van! Nem érünk rá matoránokkal szórakozni, mikor meg kell keresnünk azt a Vakama kölyköt és a barátait! 

Tahu kipiszkálta a hallójáratát, de biztos volt benne, hogy jól hallotta. A fickó Vakama nevét említette… de, hogy miért nevezte „kölyöknek”… Mintha a számukra, Vakama egy zöldfülű kis fickó lenne, aki… aki talán legyőzte őket valamikor! Ez lehetséges volt. A Turagák sosem meséltek nekik a múltbeli tetteikről, de Vakama egyszer elejtett pár szót, mikor egy nagy szörny, a Nui Rahi[1] ellen küzdöttek. Megemlítette véletlenül, hogy ő „régebben” legyőzte ezt a szörnyet, mikor még „más volt”.

Tahu kilesett a kő széle fölött, hogy lássa ki is beszél. Hát azonnal visszahúzta a fejét! Életében nem látott még ilyen lényeket! Egykori bátorsága szélként szállt tova! Ketten voltak:

Egy zöld lény, aki olyan volt, mintha Toát kereszteztek volna egy rákkal! Felegyenesedett felsőteste volt, nyakán egy undorító, zöld fej ült, rajta ocsmány rágószervekkel. Két ollószerű végtagja veszélyesen csattogott, ahogy haladt előre.

A másik egy fejjel magasabb volt egy Toánál. Hosszú karjai, majdnem a földet érték. Kutyaszerű fején, két narancssárga lámpa villogott. Kék páncélja erősnek és átüthetetlennek tűnt. Ezek ketten masíroztak át a barlangon Tahu alatt.

-          Egy Toát akarok, Nidhiki! – szólt egy sokkal butábban csengő hang. – szét akarom szedni az egyiket! Talán azt a pimasz zöldet! Tudod, amelyik úgy kiszúrt velünk!

-          Veled! – helyesbített Nidhiki. – nekem azonnal gyanús volt!

-          Ja igen… - helyeselt a nagydarab.

-          Először azt a Vakama kölyköt szedjük szét, Krekka! Aztán a többit! Senki nem űz csúfot a Sötét Vadászokból!

Tahu úgy érezte, eleget hallott. Ez a kettő a Turagák életére tör és a matoránokat sem kímélnék! Azonnal figyelmeztetnie kell őket! Valami azt súgta, hogy ezt a kettőt ő nem győzheti le…

-          Hé! – reccsent Nidhiki hangja odalenn és Tahu kővé dermedt. – álljunk csak meg!

Szimatoló hang hallatszott. Tahu nem mert megmoccanni és olyan halálos csendben volt, hogy hallotta a saját szívverését.

-          Mit érzel, Nidhiki? – kíváncsiskodott Krekka.

-          Ez érdekes… - a lény elvigyorodott. Ocsmány gesztus volt a részéről. – Toa-szagot érzek!

-          Egy Toa??!! – rikkantotta társa és körbeforgott. – hol? Hol?

-          Cccsss… - csitította társa, majd (bár ezt Tahu nem látta) felbökött a nagy kő tetejére. – várj itt! Majd én…

Természetesen nem érzett igazából semmit… hisz ő nem holmi rahi! De az előbb határozottan érezte, hogy valami megmozdul a kő tetején… és pár pillanatig figyeli őket. És a megérzései általában csalhatatlanok!

Tahu mozdulatlan volt. Ugyan honnan tudnák, hogy itt van! Még egy bohrok-kal sem tudná! Mélységes csend volt, semmi nem mozdult. Tahu tényleg nem hallott semmit, de a „Toa hatodik érzéke” motoszkálni kezdett. Hirtelen valami döngött mögötte és fentről lihegés hallatszott. Tahu felemelte a fejét és megrémült… egy zöld fejű lény, vörös szemeibe bámult!

-          Üdvözletem… „Dicső Toa”! – gúnyolódott Nidhiki.

-          Nem… tévedés! – Tahu annyira szégyellte ezt a részt, hogy soha, senkinek nem mesélte el, mert még ő maga sem hitte, hogy ez elhagyta a száját. – én nem vagyok Toa! A Toa épp elment! Hagy üzenetet?

Nidhiki nem szólt többet. Egyik ollója hatalmasat taszított Tahun, aki lezuhant a kőről a másik behemót lény elé. Felugrott, hátraszaltózott és támadó pózba csavarta a kardjait. Szemében most elszántság csillant! Ez a kettő nem gyalogol keresztül rajta sértetlenül! Ő Toa! Meg kell védenie a népét! Nidhiki egy hatalmas ugrással, lenn termett a szikláról és fenyegetően közeledtek Tahu felé. Tahu nem tudta, hogy ez most működni fog-e, de a legparancsolóbb, leghősiesebb Toa hangja, feltört belőle és rákiáltott a két lényre, kardjait megforgatva:

-          Vissza szörnyek! – kiáltotta. – nem tudom, mifélék vagytok, de nem győzitek le ilyen könnyen a Tűz Toáját! Gyertek csak! Én nem félek!

Ekkor Krekka megtorpant és megragadta Nidhiki karját, aki ment volna tovább.

-          Mi ütött beléd, te fajankó?? Csak nem ijedtél be ettől a kis mitugrásztól?!

-          Szellem… - nyögte Krekka. – nézd meg! Nézd meg! Ilyen nem létezik!

Nidhiki kimeresztette a szemeit, hogy jobban szemügyre vegye a Toát, aki előtte állt. Ami ez után történt, az Tahut is meglepte. Nidhiki is megállt egy pillanatra:

-          Lhikan Toa! – recsegte elképedve.

-          Ez nem lehet! Azt mondtad, Turaga lett!

-          Turaga is volt! Eddig…

Tahunak fogalma sem volt miről beszélnek. Óvatosságból a háta mögé sandított, de nem volt ott senki. Ez a kettő, minden bizonnyal róla beszél… De teljesen megzavarták a szavaik. Milyen Turaga? Milyen Lhikan Toa?

-          Testvér… - sziszegte Nidhiki és Tahu odakapta a tekintetét.

A rovarszerű pofa alattomos mosolyba torzult.

-          Szóval te még mindig élsz? Nagy hiba… nagy hiba!

-          Vissza szörnyeteg! Nem tudom, miről szövegelsz, de nem is érdekel! – kiáltotta Tahu és előreszegezte a kardjait.

-          Nem… te nem lehetsz Lhikan. Valóban nem! Pedig megdöbbentő a hasonlóság! Lhikan legalább tiszteletet parancsoló jelenség volt, de te… te egy semmiség vagy!

Nidhiki egyik ollója lecsapott, de Tahu kitért és felizzította mamakardjait. A földbe szúrta őket, hogy a repedésből, láva törhessen fel, de ekkor valami hatalmasat robbant mellette és ő hátrarepült. Krekka lézere találta el, de iszonyatos erővel. Tahut a falra nyomta, mint egy bélyeget. Próbált megmozdulni, de hirtelen képtelen volt. Ekkor valami éles, de iszonyúan erős dolog szorította őt össze és kirántotta a repedésből. Tahu felordított fájdalmában és próbált szabadulni a két hatalmas olló közül.

-          Megnézzük, hogy néz ki egy kifilézett Toa? – sziszegte Nidhiki nevetve.

Tahu ekkor előrántotta a kardjait és megsuhintotta őket, bár fogalma sem volt, mit talál majd el. Nidhiki fájdalmasan felmordult és ledobta őt. Tahu felnézett. Nem vágta le az ollószerű végtagokat, csak megsebezte őket. Túl vastagok voltak az ő kardjainak. Tahu ekkor látta Krekkát közeledni. A hatalmas lény, toronyként magasodott fölé. Tahu átcsúszott a lábai között és gyorsan keresett egy sötét zugot a barlang falán, ahol elrejtőzött. Krekkát nagyon lefoglalta, hogy egyáltalán felfogja, hová tűnt a Toa, mikor az imént még az orra előtt állt. „Nem valami eszes fickó… - állapította meg Tahu. – mint a Nui Rahi! Ellenben a barátja nagyon ravasz és kegyetlen. Jó kis páros… de most valahogy ki kell jutnom, hogy figyelmeztessem a falut!” Ekkor vette csak észre a sérüléseit és kezdte érezni a fájdalmat. Mintha az oldalába döftek volna valamit, minden lélegzetvételkor. Több karcolás és horzsolás volt a páncélján és a maszkján. Az egyik lábában valami kattogott és nem tudott rendesen ráállni.

-          Hol a Toa?? – kiáltotta ekkor Nidhiki.

-          Öhm… nos az előbb még… - hebegte Krekka zavartan és a földön előtte heverő kavicsok alá nézett be.

-          Jajjj… ostoba!! – Nidhiki a fejéhez kapta az ollóit. – fogadok, ez fogja lekötni a figyelmedet ezen a héten!!

Ekkor Tahu is fülelni kezdett, mert Nidhiki hozzá szólt:

-          Hé, Toa! Nem bujkálhatsz örökké… előbb-utóbb úgyis megtalálunk! Azért elismerésem, kölyök! A legtöbb Toa, ilyenkor már kegyelemért esedezett!

Tahu érezte, ahogy felszökik benne a láng és az indulat:

-          HAZUDSZ!! – kiáltotta vissza… egy Toa sosem könyörög kegyelemért, hanem szembenéz a végzetével.

-          Figyelj, minket csak egy dolog érdekel! Talán ismered is őket: Toa Vakama és testvérei! A Metru Toa! Nincs veled semmi bajunk, öcsi. Ha szépen előjössz és megmondod, hol találjuk Vakamát, megígérem, hogy semmi bántódásod nem lesz! – ekkor titokban hátrakacsintott társának és Krekka nagy nehezen, de vette az adást. – szóval? Mit mondasz?

-          Fogalmam sincs, miről dumáltok!! – kiáltotta Tahu. – nem ismerek semmilyen „Metru Toát”, sem azt a „Lhikan Toát”, sem azt a „Metru Nuit”!

-          Ó nem! Ezek szerint, ti fiatalok, tényleg semmiről nem tudtok?! Tán Vakama nem dicsekszik a „hőstetteikkel”? Bevallom: nem csodálom! Nos, én nem vagyok az a mesélős típus, szóval ne is vesztegesd az időnket! Az alku áll: kijössz és megmondod, hol van Vakama, mi pedig elengedünk! Kapsz gondolkodási időt, de ne gondold, hogy elmegyünk! Tengernyi időnk van…

Tahu nem tudta mennyi idő telt el, amióta a repedésben gubbasztott és próbálta gyógyítgatni a sebeit, kevés sikerrel. Ehhez a Turaga értett, nem ő. Ráadásul… még sosem sérült meg ennyire… Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy belemegy az alkuba. Csak a bolond bízik két ilyen sötét alakban, és ő még nem bolond… teljesen. Szégyellte magát. Idejött. Játszotta a nagy hőst, aki unatkozik, és csetepatét keres, és most itt kuporog egy üregben, sebesülten és az ellenségtől körülzárva. Egy olyan ellenségtől, aki kegyetlen és könyörtelen. Ki kell valahogy surrannia és figyelmeztetni Vakamát! De hogyan? Kivárt. Hamarosan sötétebb lett a barlangban, csak a csillogó, hideg körvonalak látszottak. Vajon a Sötét Vadászok, alszanak? De ez a sötét, kedvez neki. És támadt is egy ötlete!

Nidhiki már nagyon unta a várakozást. Jellegzetes szagot érzett… már el is felejtette. Toa… egy rémült Toa! Nidhiki jól emlékezett még, hogyan kell Toára vadászni. Mintha csak tegnap lett volna. Tedd őket dühössé… akkor védtelenek lesznek. És ha védtelenek, legyőzhetőek. Ha legyőzted őket, elönti őket a félelem… és ha félnek, elvesztek. Néha a szavak rombolóbb hatásúak, mint a fegyverek. Néha egy állig páncélozott Toát nem győzhetsz le a fegyvereiddel. Viszont mondj neki olyat, ami sérti őt, vagy azokat, akik drágák neki… és menten fejjel rohan a falnak, bele a csapdádba. Nidhiki sejtette, hogy ez a kölyök-Toa pár percen belül megpróbál majd kitalálni valamit… nem, megadni biztosan nem fogja magát! Ahhoz már nagyon elkeseredettnek és rémültnek kell lennie. Bár ki tudja!

Sosem láttak még ilyen Toát. Valahogy új, szokatlan jelenség volt, de a régi nagy Toákhoz képest, rendkívül csenevész. Mintha fél lábbal még a matorán-létben lenne. Vagy… Nidhiki elkergette a hirtelen felbukkanó, zűrzavaros történet emlékét. Egy történet olyan Toákról, akik sosem voltak matoránok. Akiket Mata Nui eredendően Toáknak teremtett. Egy ilyen esetben, pedig tudományosan bizonyított tény, hogy a megszülető Toa rendelkezni fog bizonyos testi elváltozásokkal, amik mintha a matorán-lét és a Toa-alak közti átmenetet akarnák pótolni. Bár a páncél úgy domborodik és olyan nagy, mint egy Toáé, rendkívül vékony karjai és gólyalábai lesznek. A teste kívülről leegyszerűsödik, nem csillog olyan dicső fénnyel. De… hé, miféle „dicső fényről” beszél?? Hiába, na! A vadásznak bizonyos mértékig tisztelnie kell a zsákmányát…

Ekkor kő gördült kövön és valami motoszkált az egyik sötét foltban a barlangfalon. Nidhiki és Krekka felkapták a fejüket.

-          Jól van! Győztetek! Kimegyek! – kiáltotta Tahu. 

Egy sötét alak körvonalai bontakoztak ki. Ez volt a végszó! Krekka célzott a lézerrel és lőtt a sötét alakra. Nidhiki szájában is zöld fény gyulladt, majd egy iszonyú gyors, zöld sugár lövellt ki, telibe találva az alakot.

-          Megvan!! – rikkantotta Krekka, mikor a sötét alak eldőlt.

-          Előbb nézzük meg! Biztosra kell mennünk!

Míg a két szörny a ledöntött kőhöz sietett, Tahu a fal sötétjében lapult, majd óvatosan kerülte ki a közeledő vadászokat a sötétben. Sikerült. Az a kő pont akkora volt, mint egy Toa, innen jött az ötlet. Szóval kigörgette és elbújt a közelében. Tudta, hogy a vadászok ezt fogják tenni. Valahogy ez tűnt a részükről logikusnak. Tahunak sikerült az alagútig jutnia a sötétben. Ekkorra azonban a vadászok is felfedezték a cselt.

-          Ez nem a Toa! – kiáltott csalódottan Krekka.

-          Viszlát fiúk! – nevette Tahu és eliramodott a kijárat felé.

-          Alattomos kis… - Nidhiki nem fejezte be, hanem Tahu után eredt és folyamatosan lőtte utána a zöld sugarakat.

Tahu nem csodálta, hogy nem találja Jallert a kijáratnál. Már öreg volt az éjszaka, az ég felhős volt. Futott a sötétben, egyenesen Ta-Koro felé. Ekkor mintha jéghideg vízzel találták volna el a hátát. De ez hidegebb volt, még Ko-Koro jegénél is… ez a hideg nem csak a belsőbe, de a lélekbe is belemart. Rátapadt és homályt borított rá. Tahu-nak csak egy dolog maradt meg hirtelen a fejében… „Figyelmeztetni kell Vakamát!” Csak futott tovább, ahogy eddig… de lelkileg nem a testében járt. A teste mozgott… mozgott és ez az egyetlen cél vezérelte: Figyelmeztetni Vakamát! De Tahu úgy érezte, a lelke már csak arra vár, mikor szakadhat ki a testéből és pihenhet meg… haza… kell… jutnia! Vakama…

Nidhiki és Krekka megálltak a barlang bejáratánál. Bár Nidhiki sugara félig eltalálta a gyorsan mozgó Toát, de az csak a sugárnak egy kis része volt és nem fektette ki. Pont olyan ellenálló, mint Lhikan… pont olyan szilárd az akarata!

-          Elmenekült! – csapkodott Krekka dühösen.

-          Nem baj! – vigyorgott Nidhiki. – találd ki, hová szalad most?

-          Hát… izé…

Nidhiki legyintett (eszébe jutottak társa szellemi képességei) és folytatta:

-          Egyenesen Vakamához! Fogadok, hogy azonnal figyelmeztetni akarja a Toa barátját! De mi is megyünk ám!

                                            Folytatás>>>