[…]
Ta-Koro őrsége teljes készenlétben volt. Jaller azzal a hírrel jött vissza, hogy Toa Tahu eltűnt. Vakama nagyon aggódott. Sejtette, hogy Tahu előbb-utóbb szembeszegül a szabályokkal, és tudni akarja, mit titkolnak. Vakama még azzal is számolni mert, hogy Tahu kijutott az alagút túlsó oldalán… és meglátta…
Az új Ta-Koro, a régi tökéletes mása volt. Bár kicsit közelebb épült a hegyhez, egy kisebb lávató közepére, mindenben hasonlított a régi falura. Sokan képesek voltak megszokni, másokat pedig, csak még jobban elkeserítette, hogy a régi falura emlékeztet. Vakama minden esetre elégedett volt. A Toa együttes, áldásos munkájának és a matoránok segítségének köszönhetően a falu alig egy hónap alatt felépült. Bár a hídnak és a kapunak még kellett pár hét, hogy kidolgozzák a nyitó-mechanizmust, de ezen is felülkerekedtek.
Hirtelen az egyik őr felkiáltott:
- A Tűz Toája közeleg! A Tűz Toája közeleg!!
Mindenki a falakon termett. Egy magas, piros alak közeledett a kapu felé. A híd fenn volt, így nyugodtan jöhetett. Tahu ilyen messziről is sérültnek látszott. Az oldalát fogta, bicegve járt és lassan mozgott.
- Nyissátok ki a kaput! – kiáltott le Vakama.
Mikor Tahu már belül volt a falakon, Vakama aggódó, de szigorú tekintetét kellett kiállnia. De ez hirtelen semmiségnek tűnt.
- Tahu! Mi jutott eszedbe? Merre jártál? Jól vagy?
- Egy… pillanat… - emelte fel Tahu a kezét és összeesett.
Tíz matorán termett ott, hogy megtartsák.
- Vigyétek a kunyhómba! – utasította őket Vakama.
Miközben vitték, Tahu folyton motyogott valamit. Az egyik matorán végül meghallotta, hogy Vakamát keresi. Mikor letették egy ágyra a Turaga kunyhójában, Vakama fölélépett.
- Vakama… figyelmeztessétek… Vakamát! – nyögte Tahu.
- Itt vagyok Tahu! Mit akarsz mondani?
- Nagy veszély… Lhikan Toa… ketten voltak! Metru… Toa… veszélyben!
Vakama elsápadt, kitessékelt minden matoránt, majd az utolsónak meghagyta, hogy kerítse elő a többi Turagát és a Toákat is.
- Holnapra legyenek itt! Mind! – majd bezárta az ajtót és maga elé motyogta. – Addig én gondoskodom a mi forrófejű Toánkról, aki nem tudja, mibe ártotta magát!
Másnap reggelre, már mindenki Vakama kunyhója előtt tolongott. A megmaradt öt Toa és a többi Turaga. A faluban már mind hallották azt a rémpletykát, hogy Tahu súlyosan megsebesült és most Vakama ápolja. Talán az egész faluban a Toák voltak a legidegesebbek:
- Képzelhetitek, mennyire megijedtem, mikor jön hozzám Macku azzal a hírrel, hogy Tahu megsérült és haldoklik! – Gali fel-le járkált a ház előtt és nagyon idegesen beszélt.
- Nekem azt mondták, hogy komolyan sérült, de nem hal bele! – szólt Kopaka.
- Ajánlom is neki! Ha meggyógyul, beszélünk a fejével! – szólt Pohatu.
- Hogy van? – szólt egy ismerős hang és napfény ragyogta be Vakama házát és környékét. Takua… vagyis Takanuva is megérkezett. – Jaller azt mondta nekem, hogy Turaga Vakama egész éjjel mellette volt! Ugye nincs komoly baja?!
- Nem tudjuk… mióta itt vagyunk, Vakama még nem jött ki! – felelt Gali.
Ekkor nyílt az ajtó és Vakama kukucskált ki a résen. Gyorsan körülpillantott, mintha arról akarna meggyőződni, hogy biztosan azok állnak-e kinn, akiket várt.
- Gyertek be… te kinn maradsz! – Vakama kitessékelte Jallert, aki csalódottan elfordult és a porba rúgott.
- Tahu! – a Toák azonnal sérült testvérükhöz siettek, aki már felült az ágyban, de csak úgy, hogy több párna volt a háta mögött.
Gali ijedt arcot vágott. Még soha nem tűnt Tahu ennyire… erőtlennek. Tahu nem reagált, amikor megszólították, szemei a plafonra meredtek és idegesen markolta mindkét kezében a kardjait. Vakama szomorúan nézett. Azóta nem tudta kifejteni őket a Toa kezéből, mióta visszatért.
- Hé! Testvér! – Pohatu megrázta bátyját, de semmi reakciót nem észlelt senki. – mi van veled!
- Engedjetek oda! – Takua odalépett Tahu fejéhez.
Elővette a pálcáját, aminek a végén megnyugtató, aranyló fény gyulladt. Tahu levette végre a tekintetét a plafonról és Takua fénylő alakját, nézte. Valahogy kezdett visszatérni a színe és a tűz a szemébe.
- Térj vissza Tahu testvér… - suttogta Takua. – és mondd el nekünk, mit láttál!
- Takua! – Tahu úgy pattant fel az ágyban, mintha rúgó lenne alatta. – a Nagy Szellemre! Mi történt velem? Ja… igen… emlékszem, hogy bejövök a nagykapun és… Vakama! Hol van? Azonnal figyelmeztetnem kell!
- Itt vagyok, és mindenki más is! Most nyugodtan elmondhatod, mi történt!
- Nos… elmentem abba az alagútba. Kezdetben semmi gond nem volt! Teljesen sima sétának indult…
- Nem inkább bajkeresésnek? – kérdezte Lewa vigyorogva.
- Nem mindegy! Azóta nagyon megbántam. Hirtelen hangokat hallottam. Robbanások és gördülő kövek hangjait! Felmásztam egy szikla tetejére, hogy figyeljem, mi történik. Ekkor megszólalt egy reszelős, furcsa hang! Két furcsa szörnyeteg jött az alagútban. Egy zöld rákféle és egy kék behemót!
Vakama ekkor eltávolodott a valóságtól. Évek óta először… látomása volt! A sötétből a régmúlt hangjai visszhangoztak: Ezek csak közönséges matoránok, Toa-páncélban! Mi pedig, tesszük a dolgunkat! …
Itt a vonal vége, Toa! …
Ezúttal nem menekülsz előlünk… testvér! …
Rég elvesztetted a jogot, hogy testvérnek szólíts!…
Toa, vagy Turaga… a sorsod mindenképp ugyanaz, Lhikan!
Vakama ekkor visszazökkent a valóságba, pont Tahu beszámolójának végére. De már kezdte sejteni mi lesz a vége… és félelem fogta el.
- A hallottakból ítélve a nevük Nidhiki és Krekka! Valami „Sötét Vadászoknak” titulálták magukat, és téged emlegettek Vakama! Meg valami Metru Nuit és Metru Toát… ja, ha már itt tartok, beszéltek egy Toáról… a neve… Lhikan! Ki az ördögök ezek Vakama? Ki az a Lhikan Toa? Csak azért érdekel, mert összekevertek vele és ez kicsit érdekelne, ha nem zavar!
- Nos… ez egy hosszú mese, Tahu… ezért…
- Vakama! Nincs időnk mentegetőzésre! Ez a kettő szerintem ebben a pillanatban is erre tart és nekem elhiheted: veszélyesek! Ráadásul téged akarnak…
- Tudom Tahu! Jól ismerjük őket! – szólt Vakama. – egyelőre csak röviden elmondom a lényeget, aztán ha az időnk is engedi, és a Sötét Vadászok támadását visszavertük, bővebben is beszélünk a dologról:
Még az idők hajnalán, Metru Nui dicső városában, hittük, hogy a mi nemes Toáink megvédenek minket. De elbuktak mind egytől-egyig, mikor egy kérlelhetetlen Árny örök álmot erőszakolt földünkre… a Sötét Rend korszakának létrehozásáért, hogy a majdan felébredő világból, mindenki a szolgájává legyen!
- Várjunk egy percet! – szakította félbe Takua. – „Metru Nui”? Miféle város az? És hol van?
A Turagák összenéztek, hogy vajon van-e idejük ilyen részletes magyarázatra. De Vakama megrázta a fejét és felelt:
- Mélyen van, Mata Nui alatt. Több száz mérfölddel a föld alatt egy protodermisz-óceán közepén. Jellegében hasonlatos Mata Nui-hoz!
- Szóval ezért tiltjátok a matoránoknak, sőt mindenkinek, hogy végigmenjen azokon az alagutakon, amik még feltérképezetlenek! – szólt Onua.
- Onnan származik a matoránok népe! Ám… mielőtt megkérdeznétek… az a hely már néptelen és jó okok miatt! De ez egy másik történet!
A Toák többet is kérdeztek volna, de a Turaga csendre intette őket, és visszatért az eredeti történetéhez:
- Ez több száz évvel ezelőtt történt, mikor még Mata Nui lakatlan volt és senki nem is tudott róla. Metru Nui volt a mi otthonunk. A város közepén a Colosseum magasodott, tiszteletet parancsolóan, akár a mi Mangai-vulkánunk! Akkoriban… - Vakama elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett, akár csak a többi Turaga. – még bele sem mertem gondolni, hogy egyszer idáig jutok… Egy apró, jelentéktelen kis matoránnak gondoltam magam… aki mellesleg maszkkészítő volt!
- Maszkkészítő?? – Onua felpillantott. – csak nem te… te készítetted a maszkjainkat??
- A nagy Kanoka Korongokból készítettem a maszkjaimat, melyeket az akkori egyetlen Toánk, Lhikan Toa hozott nekem! Lhikan sok éve elvesztette a testvéreit. A Tűz Toája volt, és az Arany Hau Kanohit viselte. Az egyetlen hősünk volt, akit egész Metru Nui tisztelt és csodált! Hatalmas szobrai magasodtak a Colosseumban és Metru Nui szerte! És Po-Metru matoránjainak is kedvelt foglalatossága volt, ha őt mintázhatták meg!
- Egyik nap – vette át a szót Nokama. – mindannyiunkat meglátogatott a saját Metrunkban és egy-egy követ adott nekünk. A hat ToaKövet! Vakamát kereste fel utoljára…
- Éppen nagy munkában voltam aznap. Dume Turaga rám szabott feladatát végeztem: el kellett készítenem az Idő Maszkját!
Tahu már közbevágott volna nagy meglepetésében, de Vakama csendre intette:
- Aznap nem az én napom volt… a maszk mindig eltört. A Kanoka Korongok, amikkel próbálkoztam, mind eltörtek, mikor már a maszk kezdett alakot ölteni. Nem volt elég erős az anyag, hogy elbírja az Idő hatalmát. Abban reménykedtem, hogy Lhikan Toa majd hoz nekem ma egy erős korongot, hogy befejezhessem a maszkot határidőre! De ő ehelyett, mást nyomott a kezembe: a Tűz Kövét és azt monda: „A városnak szüksége van a segítségedre! Fogy a matoránok nemzete! Fondorlat lapul, Metru Nui árnyékában!” Ezt mondta nekem… aztán megjelentek ők! A Sötét Vadászok! Lhikan Toa megmentett engem… de ezért fel kellett adnia a saját szabadságát! Csak azt láttam, hogy a Sötét vadászok elviszik… tehetetlennek éreztem magam. És ekkor kaptam életem első látomásait…
- Képemlékszem! – szólt Turaga Matau nevetve. – azt mondtam, a kohó mellett, megsülfőtt az agyad!
- Meg, hogy „a tűzköpőnk túl sokáig állt a kemencéje mellett”! – nevette Onewa.
Tahu csak maga elé meredt. Ő tényleg hasonlítana külsőleg, erre a hősies Toára?
- Tahu! – Vakama a vállára tette a kezét. – abban a pillanatban tudtam, mikor megláttalak! Te nem közönséges, botcsinálta Toa vagy! Az első napokban, egyenesen úgy éreztem, maga Lhikan Toa tért vissza benned! Jobban hasonlítasz rá Tahu, mintsem el tudnád képzelni! A Toa létezése óta, a Tűz Toái voltak mindig is a vezetők! A Tűz Toái életben maradtak akkor is, mikor már minden Toa feladta a harcot! A város vezetője, Dume Turaga is valaha a Tűz Toája volt és úgy volt, hogy Lhikan Toa örökli majd a címét! Lhikan érdemes is lett volna a címre… és higgy nekem Tahu… te is érdemes vagy a Vezető címére!
- De… közel sem vagyok olyan bölcs, mint ő… igaz? De – Tahu közbeszólt, mielőtt Vakama felelhetett volna a kérdésére. – ezt kihasználhatnánk! Vakama… megvan még az Arany Maszkom?
- Igen… a Suvában van az Erőkő mellett!
Tahu meg sem állt a falu közepén álló kis templomig. Minden matorán megfordult utána és útját ujjongás és integetés követte. Tahunak ez nagyon jól esett. Tudta, hogy a falubelijei aggódtak érte…
Az Arany Hau Kanohi a Suva falának egyik mélyedésében volt, onnan nézett le a középen lebegő, vörös kőre, melybe a Tűz jelét vésték. Matorán őrök álltak a kő körül, dárdákkal. Soha, senki nem próbálta volna ellopni az Erőkövet, de egyszer már volt rá példa, ezért az őrség tagjai azóta különösen őrizték a Suvát. Tahu belépett és az őrök mosolyogva tisztelegtek neki. Tahu odalépett az arany maszk elé és leemelte a helyéről, hogy feltegye.
- Tahu! – Vakama figyelmeztetően szólt. – ugye tudod, hogy ennek a maszknak nincs akkora ereje, mint a Nuva Kanohinak! Ha lecseréled, vissza kell majd jönnöd érte!
- Tudom. De ad nekünk egy esélyt, hogy a meglepetés erejét használjuk a vadászok ellen! Ha felteszem… talán… de mondd meg majd te!
Tahu levette a Hau Nuva Kanohit, és letette az Aranymaszk helyére. Érezte, ahogy távozik belőle a Nuva Toa ereje, de nem zavarta. Régen is képes volt győzelmet aratni a normál erejével… most sem lehet nehezebb dolga! Ahogy feltette a régi Aranymaszkot, a páncélja is visszaalakult kezdetleges Toa-páncéllá. Tahu megfordult, és ekkorra már mindenki mögötte állt. A hat Turaga felsóhajtott… Tahu pontosan úgy nézett ki, akár csak az ő Utolsó Toájuk…
- Milyen vagyok? Meggyőző? – kérdezte.
- Tökéletesen… - szólt Nokama, mert látta, hogy a többiek képtelenek válaszolni.
A levegőben érezni lehetett a közelben folyó láva forróságát. A szél parazsat és szenet hordott magával. Bár már rég nappal lehetett, az eget elsötétítette a fekete füst. Nidhiki kicsit nehezen mozgott a kövek között, de megérte, mikor lenézhettek egy lávató közepén épült erődfélére.
- Ide jött! – mondta.
- Fütty… szép kis kéró! – füttyentett Krekka.
- Kopogtassunk…
Menjetek vadászok… használjátok az Árnyékot… vadásszátok le az összes Toát…
- Turaga! – Jaller berontott a Suvában kifulladva. – szörnyek támadnak! A faluban vannak! Az őrök tehetetlenek!
- Itt az idő! – Tahu elindult. – Rajta testvérek! Tegyük a dolgunkat! Vakama! Ti vigyétek biztonságba a matoránokat!
- Tahu! Vigyázzatok! A Sötét Vadászok sokkal rettenetesebbek, mint ahogy kinéznek! Hogy is szólt a Toa Története?
- „Nidhiki a Bukott Toa”… - suttogta Nokama. – aki megadta magát az Árnyéknak, és magába fogadta. Eltorzult… a szíve kihűlt és megkeményedett. Nem ismeri az irgalmat. Nem maradt benne semmi abból a nemes Toából, aki egykor volt.
- Ő… - Gali elképedt. – ő Lhikan testvére??
- Toa volt? – hüledezett Lewa.
- Hogy történhet ilyen egy Toával?
- Megadja magát az Árnyéknak… magába fogadja az erejét… - Onewa elkomorodott. – pontosan mi sem tudjuk! Lhikan soha senkinek nem mesélte el, hogyan buktak el a testvérei…
- Ezért hívott testvérnek, mikor azt hitte ő vagyok… - suttogta Tahu. – gúnyolódott ezzel a szóval… mintha már semmit nem jelentene neki!
Lewa kicsit zaklatottan fordult el. Mindenki tudta, hogy a krana-eset[1] jutott megint eszébe és ez mindig felzaklatta az amúgy lecsaphatatlan, vidám Toát. Onua lépett hozzá.
- Velem is ez történt volna, ha nem segítmentesz meg?! – Lewa hangja megtört volt. – talán én is így járvégeztem volna… szörnyetegként? Makuta jót mulatnevetett volna, biztos…
- De NEM végezted úgy! – szólt hirtelen Kopaka elszántan. – Ideje lenne túltennünk magunkat a bohrokok ügyein és szembeszállnunk azzal, ami előttünk van!
A városon eluralkodott a pánik. A matoránok fejvesztve menekültek a rombolók elől, akik semmit sem kíméltek, ami az útjukba került. Ta-Koro az újjáépítés végéhez közeledett, de a két szörnyeteg úgy döntötte romba a kunyhókat, mintha papírból lennének. Hahli épp sietni akart, hogy biztonságba helyezze a nővéreit, mikor a hatalmas, kék behemót elkapta a lábánál fogva, és fejjel lefelé lógatta a társa elé.
- Hol van Vakama? – kérdezte parancsolóan a zöld, ollós szörnyeteg.
- Szörnyekkel nem állok szóba! – makacskodott Hahli.
- Ha csak egy kicsit is érdekel a testvéreid sorsa, azt ajánlom beszélj, kisasszony!
- Ereszd el Nidhiki! Itt vagyunk! – hallatszott egy öreges hang.
„Mi az ördög? – gondolta Nidhiki.” Hat alacsony, hajlott hátú alak közeledett a lerombolt kunyhók füstjében, botjaikra támaszkodva. Az elől haladónak narancssárga volt a páncélja, a többinek kék, zöld, sárga, fekete és fehér.
- Ha jól hallom, minket keresel… - szólalt meg az elől haladó Turaga.
- Ez nem igaz… pár napja még, zöldfülű Toák voltak! – kiáltotta Krekka.
- Az a pár nap, pontosan kétszáz év, Krekka. – szólt Nokama. – jó régen láttunk titeket!
- „Lehet, hogy kígyóosont…” – suttogta Matau Turaga és Nidhikire nézve, belevigyorgott a tenyerébe.
Nidhiki erre szánta el magát. Nem szerette, ha kigúnyolták. Matau Toaként egyszer csúnyán rászedte őket. Két oldalról akarták bekeríteni a sziklák között. Mikor Nidhiki a végére ért az ösvénynek, Krekkát látta, amint bután néz rá. A Toa sehol. Erre ő: hagytad, hogy elsurranjon? Krekka nagyon furán válaszolt: Lehet, hogy kígyóosont! Nidhiki akkor elengedte a füle mellett, de már nagyon kezdett megzavarodni, mikor önmagát látta elsietni a sziklák között. Nem csoda, hogy Krekka még jobban megkavarodott és őt kapta el a vigyorogva meglépő Toa helyett. Nidhiki nem szerette, ha a kudarcot emlegetik fel előtte… Fenyegetően emelte az ollóit. Krekka ijedten figyelmeztette:
- Nid! Nem bánthatsz egy Turagát! Nem egyenlő küzdelem!
- Öltem már Turagát… – vicsorogta a szörny. – ez sem lesz nehezebb!
Egy hősies hang robbant a levegőbe, ami kísértetiesen ismerősen csengett:
- Szörnyeteg! Fordulj meg és nézz szembe tetteid büntetésével!
Nidhiki gyanakodva fordult meg, Krekka pedig, egyenesen rettegve hátrált. Egy Toa állt a falon, egy Arany Maszkkal az arcán, vörös páncélban. Két kardját harci pózban tartotta.
- Egy védtelen, fiatal Toával szórakoztatok és ezzel feldühítettetek! Megsérült és haldoklik! De én most megbosszulom! Lássuk mit tett az erőtökkel az idő… testvér!
Lhikan oldalán öt fiatal Toa jelent meg. Mind teljesen új típusnak tűnt. A felső páncéljuk színtiszta protodermisz volt, mint azé a Tűz Toáé, akit elkapta a barlangban.
- Ó, Vakama! – Nidhiki felnevetett. – Az a pár év, talán elfeledtette veled, milyen is az igazi harc! Vénségedre az eszed is elment! Odáig jutottál, hogy gyerekeket küldesz a Sötét Vadászok ellen…
Alig, hogy Nidhiki kimondta az utolsó szót, Krekka úgy indult meg, mint egy buldózer, egyetlen lendülettel elsöpörve a fiatal Toákat, ösvényt vágva a csapatba.
- Foglalkozz velük, Krekka! Én elintézem Lhikan-t!
Nidhiki felugrott a sziklára és két oldalra széttárta ollós kezeit. Így kezdett el körözni az aranymaszkos Toa körül, aki szintén körzésbe kezdett. Nidhiki tudta, hogy Lhikan nem fél tőle… mindig is ez tette erős ellenféllé. De még Lhikan sem kelhet versenyre az ő gyűlöletével! Valami olyan történt, ami még soha… Lhikan hirtelen nekilódult és kivont kardokkal nekirontott. Nidhiki még időben elkapta a levegőben, és oldalra dobta. Lhikan nekiütődött egy ledőlt épület utolsó ép falának és a földre zuhant. Nidhiki összesűrítette teste zöld energiáját a szájába épített lézerbe és megcélozta a Toát. Lhikan ugyan úgy, talán kicsit fiatalosabban ugrott el a lövések elől. Ez már felkeltette a gyanút, Nidhiki okos agyában. Valami nem volt rendben… Vakama megöregszik, míg Lhikan fiatalosabban harcol, mint valaha? Az a Tűz Toa jutott eszébe, akivel a barlangban találkoztak. Most jut eszébe… ő nem volt a díszes kis csapatban! Talán…
Nidhiki egy ugrással széttárta mind a négy lábát és a földhöz szegezte a Toát. Ott tornyosult fölötte, ollóival leszorította a kezeit és a szemébe nézett. Őt nem lehetett egykönnyen átverni! Krekkát talán… de ő, Nidhiki, már tudta, mi is folyik itt!
- Krekka! Ez nem Lhikan! Csak a taknyos kölyök a barlangból! – visszanézett Tahura. – Ügyes trükk! Nagyon ügyes! Úgy látom még egy kis ötletesség is szorult a díszes csapatba! Nem baj… annál élvezetesebb lesz, mikor kicsavarlak, mint egy rongyot!
Tahu elkerekedő, dühös tekintetét látva, Nidhiki egyik ollójával megragadta a Toa nyakát, a másikkal pedig, a derekát. Tahu felkiáltott fájdalmában, de akárhogy ficánkolt, az erős ollók közül nem tudott kicsúszni. Csapdába esett és az éles végtagok egyre jobban szorultak… képtelen volt visszajutni a talajra.
- Elég a játékból! Készülj a halálra, Toa!
Tahu már alig látott a fájdalomtól, de azt még látta, ahogy Krekka szétcsapja a testvérei vonalát, és csak úgy repülnek szerte szét a maszkok és a fegyverek. A Turagák is fedezékbe vonultak. Tahu hallani vélte, ahogy Vakama neki kiabál valamit elkeseredetten, de minden olyan tompa lett. Nem értette a körülötte lévő világ egyetlen jelét sem… minden kezdett elsötétülni és a fájdalom egyre nőtt.
Hirtelen fényt látott… ilyen közel lenne már a halál? Nidhiki beváltja az ígéretét és végez vele? Ám ekkor rájött, hogy nem a Túlvilág fényét látja. Ez a fény a szemhéjain keresztül szűrődött be, és magához térítette. Kinyitotta a szemét és egy fénylő alakot látott. Ó… már el is felejtette, milyen is, amikor Takua színre lép…
Nidhiki és Krekka szinte egyszerre álltak meg és meredtek a fénybe. Nidhiki sosem látott még ilyet. Ez a fény nem vakító volt, hanem meleg… átölelő és oltalmazó. Ez a fény… tökéletes volt. Tökéletesebb, erősebb a tűznél, a víznél, a levegőnél… vagy az Árny erőitől, a haragtól, a gyűlölettől, az árulástól. A fényből pedig, egy alak vált ki… egy Toa. Úgy aranylott a páncélja, mint a fény, ami körülvette. Egy ismeretlen maszkot viselt… bár Nidhiki mintha látott volna ilyet. Mintha Krekka hangja nagyon távolról szólt volna:
- Egek… ki ez? Mata Nui? – suttogta a behemót, hozzá nem illő, lágy hangon.
Nidhiki, Sötét Vadásszá válása óta nem hitt Mata Nui létében, és most sem merte megkockáztatni, hogy maga a Jó Szellem szállt le az égből és öltött fizikai alakot ellenük. Ő már pontosan tudta, ki a titokzatos, fénylő alak… sok éve, mikor még Nidhiki más volt… egy Turaga megjósolta neki.
„Látni fogod az Árnyat belülről… a Hetedik fog eljönni, a Legendás… feléled a Végzet… a Fény megszabadít… és a legnagyobb árnyék is meghajlik. Leborulsz előtte… harctól félj… kövesd az Avohkii útját… és megleled a Sorsot.”
Észre sem vette, hogy ámulatában leteszi a fiatal Toát, aki fuldokolva terül el a földön.
Nidhiki sosem hitt ebben a jóslatban. Egy olyan Turaga mondta, akiről azt sem feltételezte volna, hogy a kőből homokot tud csinálni! Egy olyan Turaga, aki végül saját hiszékenységének esett áldozatul. Az Árny szolgálatában megtanulta, hogy senkiben ne bízzon. De most… annyi év után… a jóslat teljesülni látszott!
- Nem Krekka. Az ott… Kanohi Avohkii…
- A micsoda??
- A Fény Maszkja. Ő pedig, a Hetedik. A Fény Toája.
- Fény Toája? Hisz az csak gyerekmese! Egy mese egy hihetetlen erős Toáról, akinek az a végzete, hogy legyőzze Makutát!
Nidhiki nem szólt többet, hanem első két lábát kinyújtotta, és ollóit a földbe szúrva, bizarr módon leborult a Toa előtt. Krekka pár pillanatig értetlenül nézett, majd jobb ötlete nem lévén, követte partnere példáját. Bár fogalma sem volt, mi jár Nidhiki fejében.
- Fény Toája… sosem hittem, hogy létezel! – szólt Nidhiki. – tedd, kérlek, amit jónak látsz! Nem szegülünk szembe…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
