Főoldal>>Hírek, cikkek>>Havas Henrik: Nem féltünk semmitől!

Havas Henrik: Nem féltünk semmitől!
  2006.03.25. 02:45

- Hogyan emlékszel vissza azokra az évekre, amikor nem rádiósként, nem újságíróként dolgoztál?
- Kellemesen. Igaz, amikor az érettségi után nem vettek fel az egyetemre, és apám tanácsára autóvillamosságiszerelő-tanuló lettem, igencsak csodálkozva néztem a világra. Soha még egy csavarhúzó sem volt a kezemben! Egyik nap egy öreg Volga-önindító cseréjét bízták rám. Azt sem tudtam, mi az, hogy önindító, hogy kábel, hogy áram! Vagy másfél órát szenvedtem! A motor égette a kezemet, a szemembe olajos sár és eső csepegett, fogalmam sem volt, mitévő legyek. Szinte bőgtem elkeseredésemben. De arra büszke vagyok hogy egy év múlva már egy kiégett mentőautó újrakábelezését egyedül csináltam. Azóta is életem egyik nagy élménye ez.

- Miközben a legkülönbözőbb munkahelyeken dolgoztál, titokban gondoltál-e arra, hogy valaha is újságíróként, rádiósként, tévésként leszel majd népszerű?
- Nem! Soha! Eszembe sem jutott. Nagyon jól éltem, sok pénzem volt, 23 évesen már művezető voltam, sok mellékállással – éltem a munkások hétköznapi életét. Egy öreg VW Bogárral jártam. Élveztem, amit csinálok, semmi gondom nem volt. Egy barátom csábított vissza az újságíráshoz. Olyannyira, hogy ő gépelte le helyettem a pályaművet, és ő adta postára is. Megnyertem! Aztán behívtak a Rádióhoz, hogy felvesznek gyakornoknak. Ezen jót nevettem. Akkor egy gyakornok jó esetben kapott 2000 forintot, én pedig 15 ezret kerestem. Később elkezdtem egy riporteri tanfolyamot, de aztán külön államtitkári engedéllyel rögtön munkatárs lettem. Kiemelkedő, 3500 forintos fizetéssel, a hírszerkesztőségnél.

- Mindig ilyen öntörvényű voltál, vagy tudtad, melyek az értékeid, mit akarsz?
- Szerencsés voltam, jöttek a lehetőségek. Sohasem görcsöltem. Ha megfigyeled, azoknak akik görcsölnek, soha sincs szerencséjük. Magabiztos voltam – és ez kifizetődött. Elég hamar kiderült, hogy jó az íráskészségem és az is, hogy egyéniség vagyok.

- Ennek is köszönhető, hogy később külön rádiós műfajt teremtettek Forró Tamással?
- Előbb Tarnói Gabival csináltunk egy sikeres vitaműsor sorozatot, Szorító címmel. Forróval dokumentumadásokat készítettünk, bányarobbanásról, menekülttáborokról. Valamennyi nagy vihart kavart, csakúgy, mint az Első kézből című műsor. Forróval egymásra találtunk. Ügyes vidéki tudósítóként roppant gyorsan dolgozott, vágott az agya, én pedig hozzátettem a kreativitásomat. Ideális páros voltunk. Az is sokat számított, hogy egyszerre kerültünk a Krónikához, ráadásul egy szobába. Később kiderült, ő jó üzletember, én pedig jó újságíró vagyok. Ezért írtunk riportkönyveket.

- Sok tiltásba ütköztetek, vagy szabad kezet kaptatok?
- Ez fura volt. A 168 óránál a Mester és a Bölcs pontosan tudta, meddig lehet elmenni, az első kézből-nél azt csináltunk, amit akartunk. Rengeteg botrányba keveredtünk, sok problémánk volt, de Hárs István és Régen Antal is mindig kiállt mellettünk. A legnagyobb balhé abból volt, amikor 1988-ban kiderítettük, hogy a szegedi pártházat abból a pénzből újítottak fel, amit a panellakásokra kellett volna költeni. De említhetném a mosonmagyaróvári szemétügyet is, aztán Bős-Nagymarost vagy az erdélyi menekültek helyzetét. Nem féltünk semmitől, mentünk előre, mint az őrültek.

- Forróval tartjátok most a kapcsolatot?
- Talán, ha egyszer beszéltünk azóta, mióta belekeveredett ebbe a zűrös ügybe. Sohasem voltunk barátok, csak riporterek – jól kiegészítettük egymást. Üzlettársként pénzt csináltunk a tehetségünkből.

- Öt évig a Heti Hetes kulcsfigurája voltál, újabban egy reggeli műsort vezetsz Liptai Claudiával. Hogyan fogadod ezt a helyzetet, hiszen úgy tudom, kolléganődet szakmailag nem tartottad odavalónak?
- A Heti Hetesből többször eljöttem, többször visszahívtak. De aztán elérkezett egy olyan pont, amikor úgy éreztem, nincs tovább! Ekkor kerestek a TV2-től, a Mokkához. Ami Liptait illeti, szakmailag ma sem tartom jónak, de a tévécsatorna részéről helyes döntés volt, hogy egy politikai újságíró mellé odatettek egy színésznőt. Pontosan kiszámították, hogy ez a magázódó, csipkelődő, távolságtartó stílus bejön a nézőknek. A nézettség őket igazolta. Az, hogy nekem mi a véleményem, mindegy. Már megszoktam.

- Ez a magázódás forgatókönyv szerinti, vagy élethű?
- Őszinte. Nem szeretek tegeződni, különösen nőkkel nem.

- És Csisztu Zsuzsa? Vele is volt korábban szakmai, etikai vitád!
- Én javasoltam, ha kell, ő helyettesítse Liptait. Hasonló karakter. Fecsegős, csiripelő nő. Igaz, néha kicsit túl sokat csiripel, úgyhogy idegek kellenek hozzá. Kettejük között az az alapvető különbség, hogy Csisztu komolyan veszi magát, Claudia pedig alakít.

- Az újságírástól kanyarodjunk el az autókhoz! Mióta vezetsz?
- Tizennyolc éves koromtól van jogsim, és érettségire kaptam egy autót, egy 407-es Moszkvicsot. Ez volt az első kocsim, azóta pedig már a huszadiknál tartok. Volt Škoda S100-asom, Trabantom, VW Bogaram, kis Polskim. Wartburgom nem, mert azt mindig utáltam. Az első normális autóm egy Toyota Corolla volt, majd következett a Mercedes-időszak, most pedig a Volvo S80 a kedvencem.

- Mit nézel meg először egy autón?
- Régebben az ára, manapság a biztonsága, komfortja érdekel és hogy mennyire lopják. A mostani autóm mindkét területen a legjobbak közé tartozik. Lényeges szempont, mekkora a hátsó ülése, hogy férek el benne. Ez az igény akkor alakult ki, amikor a Heti Hetessel sokat jártunk vidékre sofőrrel, volt úgy, hogy két fellépésünk is volt egy nap. Ilyenkor mindig a hátsó ülésen aludtam. Ekkor, ha bementem egy autószalonba, és megkérdezték, hogy tetszik ez vagy az a modell, mindig megkértem, nyissák ki a hátsó ajtót, befeküdtem az ülésre, és a kényelem döntött.

- Fontosnak tartod-e a kocsi színét?
- A kisebb autókhoz a zöld szín illik legjobban, a nagyokhoz – mint a Volvo – a fekete.

- Szereted, ha rendben van az autód?
- Fontos, hogy tiszta legyen belül, úgy egészen más vezetni bármilyen kocsit. Legalább hetente egyszer kell külső-belső takarítás! Ehhez tartom magam.

- Gyorsan vezetsz, vagy inkább nézelődve, suhanva?
- A hangulatomtól függ. Rengeteget járok vidékre, többek között Szegedre tanítani, és bizony az autópályán olykor elengedem magam. Ha biztonságosnak érszem a terepet, szeretek gyorsan menni. A városban viszont roppant kiegyensúlyozottan vezetek. Nem zavar a dugó, ilyenkor telefonálok, zenét hallgatok. Kifejezetten vigyázok arra, hogy csak a belső sávban közlekedjek, tartom magam a forgalom ritmusához. Harmincnyolc év alatt még csak egyetlen koccanásom volt.

- Visszatérve a szakmához: több könyvet írtál. Melyik a kedvenced?
- Egy időben arra gondoltam, nem érdekli az embereket a valóság, épp elég bajuk van. Aztán 1991. környékén megkeresett egy kiadó, és ismét elkezdtem riportkönyveket írni. A pszichiátráról szóló könyv áll hozzám a legközelebb, bár a szeretőkről írt kötetből fogyott a legtöbb.

- Melyik Havas Henrik valódi arca? Az a flegmatikus, nyegle, ami a képernyőn látszik, vagy van egy másik, amit kevesen ismernek, amelyik kedves, barátságos, segítőkész?
- A flegmaság még rádiós koromban alakult ki, amikor rájöttem, hogy ott milyen nagy a brancsszellem. Minden azon múlt, ki kivel van, ki kivel kávézik, iszik! Nekem nem volt kedvem senkivel sem barátkozni, az üres, jópofáskodó csevegésekhez. Ennyi az egész. Az, hogy a magánéletben segítőkész vagyok, más kérdés. Alaptermészetem és fontosnak is tartom.

- Van-e fontossági sorrend az életedben?
- Jól megvagyok, nincs semmiben sem hiányom. Nihilistaként azt vallom: jöjjön, aminek jönnie kell, nem gondolkodom előre!

forrás:chello