Toldi

                                                                  I.ének

         Ég a napmelegtől a kopasz tyúk szarja,

         Miklós retkes tökét ugyancsak vakarja.

         Mérges lapostetvek csípik, ahol érik,

         Kormos seggepartján sütkéreznek délig.

         Amott a kútágas alatt áll egy némber,

         Vízmerítés helyett jobbágyfaszra kémlel.

         Vályunál az ökrök szomjasan delelnek,

         Bokrok tövén pesztrák, s béresek tekernek.

         Zsombékok tövén, hol füves az árok,

         Vígan enyelegnek üzekedő párok.

         Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi,

         Bár hatalmas faszát talicskán kell tolni.
         Legénytoll sem fedi hatalmas nagy pöcsét,

         Egyensúlyoz rajta három tonna rőzsét.

                                                                  II.ének

         Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja,

         Vadállatok futnak előle morogva.

         Egy krónikás írja, mit szemével látott:

         Duhaj kedvében egy megyét meghágott.

         Delelőn az ipart angróban űzi,

         Faszára a nőket huszasával fűzi.

         Amint vakaródzik, s a semmibe réved,

         Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.

         Megjött immár Toldi rókalelkű bátyja,

         Viszeres seggén lóg szattyánbőr gatyája,

         Kókadt kanócpöcse gubbaszkodva hallga,

         Nem kér ő már pinát, csupáncsak nyugalmat.

         Valaha egykor ő volt a kuplerájok bakja,

         Most csúfosan lóg le bús, penészes makkja.

         S ha egyszer még is üzekedni merne,

         Duhaj kedvében nagyokat tekerne.

         De hiába nógatja azt a fonnyadt tököt,

         Sunyin és unottan mond az csütörtököt.

         Ezért rút írígység bántja Györgynek szívét,

         Látja testvéröccse duzzadó nagy pöcsét.

         S gondolata támad, mely aljas és kajla:

         Majd elintéz téged a királyi szajha!

                                                                  III.ének

         Fel van lobogózva ős Budavár tornya,

         Dicső lovagoknak áll itt a hősi torna.

         Lajos királyunknak nemi kedve fogyó,

         Elégedetlen már a királyi lotyó.

         Kihirdette tehát hetedhét országba:

         Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja.

         Nem könnyű feladat, nem mindenki bírja,

         És aki nem bírja, ásva annak sírja.

         Hét numerát kíván a királyi némber,

         Ki sem véve a faszt egyben végezvén el.

         akinek hét után úgy áll mint a szálfa,

         Annak Aranybullát vernek a faszára.

         Jött is Csáktornyáról jó Bükköny Levente,

         Állati nagy faszát ürüzsírral kente.

         Neki fohászkodott, szólt:"Dupla vagy semmi!"

         De az ötödiknél nem tudott már menni.

         Fogcsikorgatva jött Kant a kemény örmény,

         Megcsóválta farkát, s támadt nagy légörvény.

         Dölyfösen rikoltott:"Kilencszer verem be!"

         Ám hét után nem állt, s tették húsverembe.

         Riszálja valagát Johanna az álnok,

         Mert izgatja peckét a kiherélt pohárnok.

         S míg trágár apródja szívja keble halmát,

         Beugrat pejlován Vazul, a hős dalmát.

         Mered nagy koponyája dicsőségre várván,

         Ám csak hamar kidől, s viszik ki hordágyon.

         Sok ledér lovagjött, felcsigázva kedvük,

         De hiába folyt el drága pöcsnedvük.

         Senkinek sem állt föl öt után, hiába,

         Vonták a várkastélyt gyászrapériába.

                                                                  IV. ének

         Mint dámszarvas kit seggbe lőtt az ármány,

         Fut sötét erdőbe szegény Miklós árván.

         Együgyü szívében csak egy terv világol,

         Hogy a nehéz versenyből győztesen kilábol.

         Ösztökélte bátyja,- minden szava lépes:

         Most mutasd meg öcsém, faszod mire képes.

         Ravaszul beszél véka alá rejtve,

         Csúf terve, Hogy öccsét elveszejtse.

         A Hold meszes segge felkúszott az égre,

         Mire Miklós felér Buda alá végre.

         Öklözi a kaput, rúgja, veri, rázza,

         Még durván ráförmed a királyi strázsa:

         Hé paraszt! Süvölvény! Ez a királyi porta!

         Nem zsellér fickónak áll itt a hős lovagi "torna"!

         Én paraszt? Füstölög, és fogat csikorgat,

         Iszonyú nagy pöcse vészjóslóan horkad.

         S mintha vasból volna ágyékának kincse,

         Tajtékozó dúvadként csap le a kilincsre.

         Lesújt hős Botondként, képes volna ölni,

         Röpköd az ércforgács, támad résökölnyi.

         Iszonyút sikoltva ugrik be a résen,

         S siet, hogy a nemes harcról le ne késsen.

         Amíg a várkertet fürkészve átszelte,

         Látta Lajos királyt, ki tökét jegelte.

         Meglepte őt Miklós, keservesen nyögött,

         "Ha kedves az életed, bazd meg azt a dögöt!"

         Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka

         Most búsan ténfergek rossz picsákat nyalva.

         Ha kedves az életed, gondold meg a dolgot,

         S ványadt pöcsét rázva, keservesen morgott.

         Megköszönte Miklós a Király tanácsát,

         Felfeszíti faszával a bejárat rácsát.

         Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedőn:

         "Remélem, nem visznek ki téged is lepedőn."

         Miklósnak dermeszti szívét mit látott,

         Eléje Johanna, nagy picsája tátog.

         Bozontos szőrök közt, mint egy mérges kígyó,

         Kígyózva tekereg a vérvörös csikló.

         Ásítva szürcsöl hatalmas puncija,

         Mejnek űrmétéke úgy 36 uncia.

         Nem szívbajos Miklós, legény ő a talpán,

         Be is veri tüstént nagy faszát nyalkán.

         Ökleli Johannát az a hatalmas karó,

         Úgy dolgozik benne, mint a cséphadaró.

         Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen,

         Már a hetes turnus át van hágva régen.

         Szívós a királyné, a huszat is állja,

         Segge a Lathering nászdalt trombitálja.

         Ám harminc után már hervad a lotyó,

         Bár Miklós még serényen dorongol.

         Elalélt Johanna, nem bírja már szusszal,

         Zsémbeskedik Miklós, megtoldja még hússzal.

         Meghalt a királyné!-sikoltják a vének,

         Lerángatják Miklóst szerecsen pribékek.

         Taszigálják, rúgják valagba és hasba,

         Diadalmas pöcsét verik nehéz vasba.

         Lődörög Miklós, mint lófasz a lébe,

         Megkötözve viszik a király elébe.

         Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve,

         Podvás seggét nyalja idomított medve.

         A halálhírt egy szolga nagy sietve hozta,

         Úrnőnket a paraszt a halálba baszta!

         Felújjong a király-"Lovaggá lesz ütve!"

         Így szóla Miklósnak,ki áll szemlesütve.

         KÍván szűz leánykát? Telt valagút? Ringót?

         Minden a tiéd, mert megölted ringyót!

         Mert a szerelmet ajzó szél, ha eljőve tavasszal,

         A fél világ nem tudta őt ellátni fasszal.

         De méltó voltál a királyi dögre,

         Dicső magyar faszod, álljon mindörökre!