A banketten kezdődött minden…


Csak ülök az ágyamon, ölemben e kis könyvvel s közben az elmúlt pár év eseményei peregnek le lelki szemeim előtt. Magam sem hittem, hogy kibírom. Mindenki elhagyott. Az egész, hetedik év végén, a diploma-osztó bankettjén kezdődött…

Soha sem gondoltam, hogy sokakkal ott találkozom majd utoljára… Ronnal mentem a bálba, mert tudtam, hiába várnám, hogy mások is meghívjanak. Ugyan már, a kis kapa fogú sárvérűt, kinek szénakazal van a fején? Nem… Bezzeg Ront, ez nem zavarta. Boldog volt, felhőtlenül boldog… de én mindent elrontottam…

Pontosan emlékszem mindenre, mintha csak tegnap történt volna. Pedig nem, immár három pokolian fájdalmas, őrült szenvedéssel teli év telt el az óta. Gondolataim akaratlanul is a bál estéje felé kanyarodnak. Látom magam, ahogy koromfekete, feszes selyemtaláromban elegánsan végigvonulok az Előcsarnokba vezető lépcsőkön. Akárcsak negyedikben… de nem, ez most más volt, valami egészen más… Az ösztöneim már az elején súgták, hogy valami baj fog történni, de nem hittem el, naiv kislányként viselkedtem akkor… hogy bántam, mennyire szégyelltem, de már késő volt, túl késő…

Elkezdődött a tánc. Lassú szám ment, s Ron rossz szokásához híven elvonult egy sarokba inni, engem pedig otthagyva az emberek forgataga között. Szomorúan törődtem bele, hogy senkinek sem kellek, senkinek sem fogok kelleni és senkinek sem kellettem sohasem. Önsajnálatomban elmerülve, nem vettem észre, hogy valaki áll előttem, és táncra nyújtja a karját…

Felnéztem, s a látványtól elakadt a lélegzetem. Fekete, időközben félhosszúra megnőtt haj, csodálatosan szép, smaragd-zöld írisz, férfiasan keskeny, markáns arc, avagy Harry Potter. Senki sem tudta, hogy milyen érzelmekkel viszonyulok Harryhez. Szinte minden lány oda volt érte, de senki sem érezhette azt, amit én. A hozzá kötő érzelmek elfojtása nem kevés munkámba és energiámba került… Emlékszem mennyire csodálkoztam, milyen jól eltitkoltam az érzéseim…

Abban a pillanatban, mikor megláttam azt a szép arcod magam előtt, nem gondoltam semmire, senkire többé. A világ megszűnt létezni körülöttem. Remegő lábakkal követtem a táncparkett felé, s éreztem te is ugyanígy félsz, ugyanennyire bizonytalan vagy. Rátetted egyik kezed a derekamra a másikkal, pedig körbefontad a nyakamat. Beleborzongtam… Lassú szám ment, elmerültünk egymás tekintetében. Ezen a napon másodszor is, megszűnt körülöttem a külvilág. Csak hogy most, te is így éreztél. Arcunk egyre közelített egymáshoz, s egy óvatos, szenvedélyes, szerelemmel teli csókban forrt össze. Itt hibáztunk. Mindketten. Nem láttuk a mögöttünk, döbbenten álló alakot, s az arcán legördülő könnyeket: Ront.

Sokáig lehettünk így, de lassan tudatosult elködösült elménkben, hogy mit is tettünk. Elszakadtál tőlem, hátat fordítottál nekem, s elmentél. Ez fájt. Nagyon fájt. Nem tudtam, de neked is ugyanúgy fájt. Nem tudtad szeretlek-e, azt hitted Ronnal járok. Ő ezt hitte, ezt mondta neked is, mindenkinek. Nekem nem mondta, nem beszéltünk érzelmekről, de ha beszéltünk volna… megmondtam volna… de már késő…

Mikor Ront, nem láttam aznap este a klubhelységben, és te se a hálóteremben, nagyon megijedtem. Féltem. Féltem, mert féltem, ha meghal, engem hibáztatnak. Akkor az én lelkemen szárad a halála. Te is féltél. Jobban, mint valaha. Még nálam is jobban. Már szinte rettegtél, a következményektől. Remegve gondoltunk rá, mit hoz a holnap, a másnap.


Vártunk. Már egy hete csak vártunk. A tanárok, professzorok is csak várni tudtak már. Több mint öt napig keresték, de nem jutottak semmire. Nem tudták hol lehet. Mi se. Az akkori idő mindennél jobban él emlékezetemben. Rettegéssel keltünk, rettegéssel feküdtünk le. Órák szerencsére már nem voltak, bár most azok sem érdekeltek volna. Nem ettünk, nem ittunk, már csak gyászoltunk. Éreztük, hogy nem látjuk viszont élve. Nem mertünk egymásra nézni, mert féltünk, elkap a hév mindkettőnket. Mindketten tudtuk, ezek nem a legjobb pillantok a szerelemre. Sejtettük, kettőnk miatt ment el, de nem változtathattunk. Tényleg nem tehettünk mást, csak vártunk. Rá, Ronra.

Két héttel később teljesen reményvesztetten ültünk a klubhelység kanapéján, mikor a házvezetőnk könnyeivel küszködve beviharzott a portrén, leroskadt egy díványra s ránk meredt. Bár nem szólt egy szót sem, éreztük, megtalálták - holtan. Ő se volt jobb állapotban, mint mi, és a mindig határozott egyéniségű McGalagony, egy csapásra egy megtört asszony lett. Felálltam, kinéztem az ablakon, s szívem megállt egy pillanatra. Az összes tanár s néhány gyógyító ott állt a tó körül… Ha jobban megnéztem akkor nem is a tó körül, hanem a tó mellett fekvő élettelen testet állták körül… Sikítottam. Tudtam, ő az. Még ilyen távolságból is világított rikító vörös haja, melyen annyit mosolyogtunk, s felvillant előttem vigyora, hangja… Kicsordult szememből egy könnycsepp, majd egy meleg, bizonytalan kezet éreztem vállamon. Felpillantottam. Ott álltál mellettem, könnyes szemmel, remegő szájjal és te is őt nézted. Számunkra ott egy világ omlott össze.

Temetésén nem volt sok ember, a családja, mi és még néhány osztálytársa. Rajtunk kívül senki sem tudta miért vetette magát a tóba. Miért? Miért nem beszéltük meg? Miért nem vártál? Miért nem búcsúztál el? Önző kérdések, ezeket kérdem tőle, s tudom, sosem kapok már választ. Veled a halála után egy évvel jöttünk újra össze, úgy éreztük letelt a gyász ideje. Persze mi örökre gyászoltuk s szívünkben örökké élt.

Két hónapja a szörnyű, végső csata is lezajlott. Hősiesen harcoltál, de nem voltál elég erős. Voldemort legyőzött. A kicsiny világom, amit Ron halála óta építgettem, akkor, abban a pillanatban darabokra omlott. A többi emberé is, de ők még újra építhették a sötétségben, de én nem. Elvesztem. Még most is felpillantgatok a bejárati ajtóra, mikor jössz haza a munkádból, de nem jössz.

Temetésed után két nappal egy papírdarabkát találtam az asztalon. Mintha tudtad volna, hogy nem győzhetsz. Ez állt rajta: