Elárultál, most átkozom neved.
Hát így bánsz azzal, ki Téged igazán szeret?
Mit tettem, mondd, hogy ide jutottál,
Szánalmadból végleg kitagadtál.
Önző az ember, nem érdekli más,
Csak az egyetlen, s mégis hamis boldogság.
Hamis, hisz nem tart örökké,
Erőtlen, mégis többet ér,
Mint más, mely VALÓBAN érted él.
Inkább felejtsd el szavam, nevem,
Úgyse érdekel már, hisz van „más”
Ki ha mélyponton vagy, megfogja két kezed,
Hív a fény felé, hogy lásd, van, ki még szeret!
Nézz körbe, mindenki itt van,
De Te mégis érzed: ez nem így van!
Valaki hiányzik, egy elfeledett barát...
Ő viszont már örökre elhagyta neved,
Hisz Te a bajban megtagadtad tőle segítő kezed.
Rengeteg szerető szív vesz körül,
Mégsem éled át, mint jelent ez.
Úgy érzed, végleg lehunytad két szemed,
Hisz hanyagságból feláldoztad azt,
Mely egykor a legfontosabb volt Neked.
Véleményed mondd el : ITT!