Félek, reszketek mit hoz ez a gonosz világ,

Fájdalmat, rettegést, és halált is talán.

Kérdezhetnéd, mért e büntetés,

Pedig egyszerűbb volna némi elmélkedés:

Az évek alatt, tönkretettük, mit kaptunk:

A Földet, amelyet szemünkkel látunk.

Taposóaknák, amerre csak járunk.

Szenvedés az élet, még Neked is, ki megkapod,

Mit vágyad óhajt, de ki éhezik, és várja a halált,

Nem reméli már az ég megváltó angyalát.

Mikor gondjaid ellepnek, és hiszed, már nem lehet rosszabb,

Gondolj arra, ki örömmel cserélne Veled ily könnyű sorsa.

Ha azt hiszed, hogy szenvedsz,

Emlékezz a katonákra, kik „teérted” harcoltak,

Kiket családjuktól erővel elhurcoltak.

Kik esőben, hóban, szélben, napsütésben,

Talpig sárban, szárazságban,

Meneteltek egy idealizmus eszméjéért,

S utuk során ontották az emberek életét.

A túlélők, kik a katonák elől el tudtak bújni,

Az ég alatt sétálva már a lábukat is alig tudják húzni.

Szemükkel kutatják, vaj’ hol lehet az igazság?

Merre jár? Ki vitte el?

Csak az itt hagyott zászlókat had égessük el!

„Ostoba, ostoba, ostoba jelkép!

Csak egy őrült eszmeszüleménye!

Akkor mégis miért tudja átvetíteni egy egész nemzedékre?!

A zsinagóga a múlté, a földdel tették egyenlővé,

Helyén katonák sorakoznak, létükkel tapossák a dicső múltat,

Amin állomásoznak az nem más, mint az életünk,

Miért oly távoli, hogy még egyszer boldogan élhetünk?”

Áldd a sorsod, még ha úgy is érzed mostoha,

Örülj annak, hogy nem ragadta el családod a nácizmus fénykora.

Véleményed mondd el: ITT!