Az íj, mint fegyver:

Már Babilóniában, a mai Irak területén, a hajdanvolt Sumér királyságban és Egyiptomban is felismerték e fegyver jelentőségét. Az asszíroknak és az egyiptomiaknak külön íjászcsapataik voltak.
Az íjas halászat legrégibb ábrázolásával is egyiptomi domborműveken találkozunk.
Az egyiptomi középbirodalmakat a hikszoszok harci szekeres íjász serege söpörte el. Őket pedig további íjász népek követték. Ilyenek voltak a Babilont leigázó hettiták és a kegyetlenségükről ismert asszírok, akik kiváló vadászíjászok voltak.
Sajátos, de törvényszerű volt, hogy leigáztatásuk eszközét, az íjat, és a hozzá kapcsolódó harcászati módot a leigázott népek is hamarosan átvették hódítóiktól.
A perzsa hadsereg alapját, fő erősségét is íjászok adták. Az íjászat igazi mesterei a perzsáknál a médek voltak. Őket már gyerekkorúktól tanították az íjazás művészetére. A perzsák olyan íjász sereget állítottak ki, akik ín és szaruerősítésű, összetett íjaik segítségével óriási területeket hajtottak uralmuk alá. A régi görögök is ismerték az íj jelentőségét, hiszen lándzsás katonáikat a perzsa íjászok záporozó nyilai sokszor megölték, mégis a háborúban csak a gyalogos egységek használták az íjat, főként az ellenség nyugtalanítására.
A rómaiak az íj hadászati jelentőségét nagyon lebecsülték, s mint a gyávák fegyverét megvetették. Helyette a dárdát és a rövid kardot részesítettek előnyben. Noha a római légiók végül is elfogadták az íjat, s gyakran nagy sikerrel alkalmazták is, mint pl. Crassus, aki i.e. 53-ban 50 ezer főnyi ellenséget semmisített meg 1000 íjásszal, ez a hadseregben bevezetett újítás azonban már későn jött, s a birodalom katonai erején már nem tudott lendíteni. Róma felvirágzásával tehát az íj európai fejlődésében szünet állt be, s ezt csak a nomád pusztai népek megjelenése törte meg.
A sztyeppék lovas harcosa évezredek során rémületben tartotta a környező államok letelepült, város és falulakó lakosságát. A fenyegetettség, a rémület elhomályosította a népek látását, és részben emberfeletti, részben állati tulajdonságokkal ruházta fel a sztyeppékről előtörő veszedelmet. Hol a lóval egybenőtt íjas, bunkós kentaurnak látták, hol a bűnöket megtorló "isten ostorának". Mert akár ellenségként jöttek, akár kereskedőként, akár szövetséget ajánlottak, mindenképpen fenyegetést, idegenszerűséget láttak lóra termettségükben, szokatlan harcmódjukban, fegyverükben, a törékeny íjban, amelyből mégis öldöklő nyílesőt zúdítottak minden szembehelyezkedőre. Üldözni nem lehetett őket, mert nyomtalanul eltűntek a puszták végtelenjében, legyőzni nem lehetett, mert nem voltak állandó lakhelyeik. Ha valamely csoportjukat zsoldjukba fogadták is, idegenek, kiismerhetetlenek maradtak, ha letelepítették is őket, és átvették fegyvereiket, ruháikat, az mit sem használt a puszták belsejéből újra előtörő hordák özönében. Nem csoda hát, hogy emberevéssel, vérivással, állati kegyetlenséggel ruházták fel őket a félelemben tartott államok lakói, és fizették az adót.
A babonás félelemtől és az ebből fakadó gyûlölettől összekuszálódott képből két vonás emelkedik ki a sztyeppei népekre vonatkozóan mindig egyforma élességgel, tisztasággal; az, hogy kiválóan értettek a lóhoz és fáradhatatlan lovasok voltak, és az, hogy tüneményes ügyességgel kezelték íjaikat, elore, hátra, oldalt is lőttek, nyilaik fekete tollán ott ült a biztos halál. Első képviselőik, a szkíták, az íjászok népének nevezték magukat.
Az ókorban és a középkorban a sztyeppei népek közül, a szkíták, hunok, türkök, avarok, majd őseink is, a honfoglaló magyarok, utánuk a kunok és végül a mongolok vagy tatárok komoly tényezői voltak a világ történelemnek.
Itt Európában, ha az időszámítás utáni évszázadok és a középkori íjászatát akarjuk bemutatni, alapvetően két íjtípusról, az egyszerű egyenes vagy botíjról, illetve az összetett visszacsapó vagy reflexíjakról kell szólnunk. A botíj vagy ahogy az angolok nevezték, a "longbow", az angolok kezében érte el fejlődésének csúcspontját. A reflexíjak elsősorban az avarokkal, a hunokkal és a magyarokkal jutottak Európába, később a tatárok és a törökök is ilyen típusú íjakkal vettek erőt Európa jelentős részén.