Húsvét szigetek

1722 húsvét vasárnapján, egy holland hajó legénysége váratlanul földet pillantott meg a Csendes-óceánon, a délkeleti passzátszelek övezetében. A sziklás, barátságtalan parthoz közelítve Jacob Roggeveen admirális meglepetten vette észre, hogy ameddig csak a szem ellát, gigantikus szobrok sorakoznak végig a part mentén, háttal a tengernek, fejükön jellegzetes fejdísszel.

Miután kikötöttek, az admirális rátalált a szigetlakókra. Szánalmas körülmények között éltek, kőszerszámokat, fegyvereket használtak, s a néhány kenujuk is kicsi és ütött-kopott volt. Akkor a sziget lakosságát 3000 főre becsülték.

Az angol Cook kapitány, a nagy hajós 50 évvel később jutott el a szigetre. Legénységének egyik tagja, egy hawaii tengerész értette a szigetlakók nyelvét, ugyanis polinézül beszéltek, akárcsak ő. A szigetlakók elmondták, hogy ők a szoborfaragók leszármazottai. Legendáik szerint 22 emberöltővel korábban Hota Matua törzsfőnök vezette őket a szigetre.

Letelepedés a Húsvét-szigeten

A régészek által lapitáknak nevezett új-guineai nép, a navigáció és a fazekasság mesterei, Kr. e. 1000 táján érték el a Fidzsi-szigetet, majd hosszú, veszélyes út után a Tonga és Szamoa szigeteket. Leszármazottaik 400 évvel később még keletebbre hajóztak, hogy "szél felett" - ahogy a polinézek mondják - új földeket keressenek. Tudták, hogy a világ tele van szigetekkel, s a "szél felettiek" mindenütt lakatlanok.

Egy szanszkrit szöveg leírja a kormányos szakértelmét: "Ismeri a csillagok állását, s mindig tud tájékozódni." Másutt ez áll: "A halak, a madarak, a víz színe által megkülönbözteti az óceán régióit." A lapiták mindehhez a tudáshoz hozzáadták az áramlásokról, a hullámok alakjáról, a felhők elrendeződéséről és az uralkodó szelekről szerzett ismereteiket. Erős, kéttörzsű kenuikon széllel szemben is tudtak vitorlázni, így hosszú utakat tettek meg távoli szigetekre. Ezért nevezik őket "sok sziget népé"-nek, azaz polinézeknek.

Meglehet, hogy Kr. u. 380 körül a Tuamotu-szigetek törzsfőnökének kisebbik fia, talán családi viszály után, tengerre szállt néhány követőjével, és elhajózott kelet felé. Napokig nem láttak mást, csak a végtelen óceánt. A széllel haladva a vad, nyugati szelek övezetébe sodródtak, messze délre, s már lemondtak arról, hogy valaha is kikötőt találnak. Fogytán volt az élelmük, mert néhány csirke kivételével minden állatukat elveszítették. Ekkor azonban a vihar lecsendesedett, kenuikat északi irányba fordították, újra rátaláltak a délkeleti passzátszélre, s egyszerre csak feltűnt az utolsó sziget: Te Pito o te Henua, a Világ Köldöke.

Ám történhetett úgy is, ahogy Thor Heyerdahl norvég régész állítja. Szerinte az első telepesek keletről, az inkák előtti Dél-Amerikából érkeztek, tutajaikon magukkal hozva az édesburgonyát, a gyékényt, mely nagy bőségben terem a Húsvét-sziget krátertavai körül, valamint a kőfaragás mesterségét. Nem tudjuk, mi is az igazság…

A kőszobrok felállítása

A Csendes-óceán szigetein élő valamennyi nép közül a Húsvét-sziget lakóiból lettek a legügyesebb kőfaragók. Körülbelül Kr. u. 400-tól építettek ahukat, kő sírboltokat a tengerparton, melyek egyikét-másikát mesterien megformált és összeillesztett nagy, faragott kövekkel díszítették.

Az ahu tabu volt mindaddig, amíg a holttestet a madarak, a szél és az időjárás meg nem tisztította, s csak a csontváz maradt. Ez idő alatt a halott családja az ahu mellett virrasztott. Ezt követően összegyűlt a törzs, a csontokat eltemették az ahuban, azután pedig nagy ünnepséget tartottak a halott tiszteletére.

Az elődök iránti tisztelet további megnyilvánulásaként, s hogy a törzs bizonyságot tegyen gazdagságáról és erejéről, a szigetlakók szobrokat faragtak a Rano Raraku hegy puha vulkanikus kőzetéből (tömegük 6 tonna körüli). A szobrok kifaragása, szállítása, és felállítása hatalmas vállalkozás volt. Becslések szerint egy nagy szobor kifaragása 30 férfinak egy évébe telhetett. A szobrok felállítása kétféleképpen történhetett, de hogy a valóságban hogyan csinálták, nem tudjuk…

A legkorábbi szobrok térdeplő férfiakat ábrázolnak.

Később, kb. 1100-tól egyetlen alak vált uralkodóvá, egy stilizált fejű, hosszú fülű férfi figurája, testén - a tetoválás jeleként - aprólékosan kidolgozott mintákkal. A szobrot az ahut fedő kőlapon állították fel, ahonnan kagylószemével vigyázta a törzs házait, földjeit. Egyes szakértők véleménye szerint a "Hosszú fül" annak a jele, hogy abban az időben telepesek új csoportja érkezett a szigetre.

A Húsvét-szigeten 600 éven át virágzott az élet. Jamszgyökeret, édesburgonyát, banánt termesztettek, a halászathoz kenukat építettek, és csirkét neveltek. A kivágott fából szép házakat emeltek kőalapra, és nádtetővel fedték be. A törzsfők egymással versengve állították a szebbnél szebb, magasabbnál magasabb szobrokat.

Kb. 1500-tól új kultusz alakult ki a szigeten; a madárember, talán Makemake isten, kultusza. A kultusz követői a Rano Kao krátere mellett, a sziklák közt megkapaszkodó kultikus faluból, Orongóból indulva versenyt futottak a tengerpartig, majd átúsztak a Motu Nui szigetre, hogy megszerezzék a visszatérő kormos csérek első tojásait.

A győztesként visszatérő törzsének ura lett a vallási vezető egy évig, akit adományok illettek meg. Orongo környékének házait, barlangjait és szikláit a Makemake legendáját megelevenítő faragások és reliefek díszítik. A szertartásokon énekelt imádság szövegeit rongorongónak nevezett fatáblákra vésték olyan írással, melyet csak a Húsvét-sziget lakói használtak.

A Húsvét-sziget népének pusztulása

A Makemak kultuszt talán az 1400 táján érkező új telepesek honosították meg a szigeten, ám ezt senki nem tudja biztosan. Az azonban ismert, hogy valamikor 1600 után háború tört ki. Mind kevesebb lett az épületfa, s ez megnehezítette az életet. A megrongálódott kenukat nem lehetett pótolni, jó házakat nem lehetett építeni. Erdő nélkül lepusztult a termőföld, az aratás elmaradt, ínséges idők köszöntöttek be. A háborúban foglyul ejtett nőket és gyermekeket rabtartóik megették. Az ahuk az ellenség kezére jutottak, az ősök képmásait ledöntötték.

A legendák megemlékeznek az európai hajók megjelenése előtt csupán egy emberöltővel lezajlott nagy csatáról, melyben a "hosszúfülűek" legyőzték és lemészárolták a "rövidfülűeket". E törzsek talán keletről és nyugatról érkező, más-más kultúrájú népek utolsó leszármazottai lehettek, akiket háborúba kényszerített az erdők kipusztulása és az éhínség.

A nagy ritkán odatévedő európai hajók beszámolói futó képet nyújtanak a szűnni nem akaró háborúskodásról, az éhségről, nyomorról. 1838-ban már csak kevés nagy szobor állt. 1862-ben egy perui rabszolgahajó minden egészséges férfit és nőt elszállított a perui bányákba, ahol aztán különféle betegségekben elpusztultak. A kevés túlélő himlővel és leprával tért vissza. 1877-ben a sziget népessége 110 főt számlált…