Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Tiszteletem Lacibá		2011.06.13. 10:37
Kora reggel a parton ülve egy vékonyka hang ütötte meg a fülem. -Tiszteletem Laciba! Nézelődök jobbra, balra, de csak nem találok magamon kívül senkit a parton, mikor ismét meghallom, a köszönést a lábam elé nézek és egy kis barna vízi pocok kacsint rám. - Ne ijedjen meg Laciba, nem harapok, csak be szeretnék mutatkozni,- Szőrmók Barbara vagyok és itt lakom a nádasban. Ha meg nem sértem elég kevés halat fogott ma, pedig a víz nagyon jó és van benne sok hal is. Talán próbálja meg a fenéken horgászást és tegyen a horogra egy pár gilisztát is. - Meg van? Akkor van egy kis időnk a beszélgetésre. Nemrég költöztem ide a partközeli nádasba már ki is alakítottam a lakásom berendezését, amikor jött az a nagy vihar és eső, ami majd elvitte a "házamat".Még jó, hogy gyerekeimet ki tudtam menekíteni a közeli magasabb tisztásra, nem régen születtek, és még nem képesek magukról gondoskodni. Négyen vannak, két fiú és két lány, és ha egy kicsit vár Laciba, akkor be is mutatom őket, mert szeretnénk átköltözni a bal kéz, felől eső nádasba, ott laknak a sikló komáim is és szomszédok leszünk velük. Ezzel belevetette magát a vízbe és pár perc múlva meg is jelet egy csöppséggel a szájában, ami olyan picike volt, hogy alig látszott ki az anyja szájából. Háton úszva, szájában a kicsikkel úszott egyik oldalról a másikra, semmitől nem zavartatta magát, nyugodt tempóban lavírozott a "háza "felé. Mikor végzett a gyerkőcök haza szállításával, ismét megjelent a lábam előtt. - Na, itt vagyok ismét, a kicsik biztonságba kerültek, most egy kis ennivalót kell gyűjtenem, mert, kezdek éhes lenni és a kicsiknek is enni kell adnom. Szépek ugye? Látta Laciba a harmadikat, ő a legvirgoncabb, bár még nem lát, de nagyon gyorsan elmászik mellőlem,vigyáznom kell és állandóan rajta tartani a szemem ,nehogy egy  nagyobb teknős elragadja. - Laciba, látta már milyen nagy brekkencsek költöztek a közelbe, olyanok akár a Laciba tenyere, biztosan a sok légy vonzotta ide őket. - Nézze csak, egy gyíkocska iszik, ilyet sem igen sűrűn lát, aki lejön horgászni, de magának elárulhatom, hogy a sikló szomszéd a múltkor elkapott egyet és bekebelezte, de hát ilyen a természet rendje. Én magam sem nagyon merészkedem a mélyebb vizekbe, félek a nagyobb halaktól. Mit nevet Laciba? Hogy nincsenek is nagy halak erre felé? Higgye csak el, hogy vannak, csak a maga horogjára nem találnak rá, meg kellene próbálni valami más fajta csalival és talán sikerül egy nagyobb halat is fognia. - Jó ez a fű itt, az eső jót tett a növényeknek is, frissebbek és zöldebbek lettek, ezeket szeretem, mert könnyű kis reggeli és sok bennük a vitamin. - Láttam az unokáját is elhozta, az a szöszke kislány, aki a békákat fotózta, csinos, és nagyra nőtt. - Jaj, Laciba, ha legközelebb találkozik azokkal, akik csütörtök este voltak itt horgászni, szóljon már nekik, hogy ne dobálják a csikkeket a vízbe, mert büdösek és mérgezik a lakóhelyünket. Hogyan fognak ide jönni, horgászni, ha kipusztulnak a halak?Az én kicsikéimnek sem jó ha mérgezett a víz amiben élünk. Az egyik reggel a mocsári teknős szomszéd is nagyon furcsán érezte magát, biztosan valami olyat evett, amit nem kelletett volna. - Na, megyek, megetetem a lányokat és fiúkat, és ahogy látom, jönnek a gyerekek fürödni, nem szeretem a nagy tömeget és a hangzavart, és úgy is csak Laciba hallja, amit mondok. - Görbüljön a bot, és főzzön finom halászlevet. - Holnap, ha erre jár, szóljon ám Laciba, jövök dumcsizni egy kicsit, talán tudok szállítani majd valami jó kis vízi pletykákat is. - Viszontlátásra Laciba! Viszontlátásra Szőrmók Barbara, jó volt veled beszélgetni és örülök, hogy láthattam a kicsiket.

Más	tiszaiember	2011.03.20. 13:36
Tovább…

Az igazi	tiszaiember	2010.12.27. 16:54
Édesapám vérbeli parasztember volt, aki élvezettel dolgozott éjt-nappallá téve, mert kezenyomán kivirágzott a gazdaságunk.Teheneink, lovaink,borjak, csikók,kecskék és még a baromfiudvarunk számtalan lakói annyi munkát adtak, hogy családom tagjai ki sem látszottak belőle.Bátyám örökölte Apám összes jó tulajdonságát, amivel egy gazdaságot gyarapítani lehet.Nővérem Édesanyámnak segített a fejésben, főzésben konyhakertben, csak én ríttam ki a környezetemből. Én nem vágytam a paraszti robotot ezért felutaztam Pestre és esztergályos szakmát tanultam. Drága szüleim és testvéreim annyi szeretettel láttak el,ami egy egész életre elég volt.Én voltam a legkisebb,vézna kisfiú, akit mindenki, de különösen a legdrágább Édesanya a világon égbe-világba kényeztetett.Édesapám is belátta, nem vagyok földművelő alkat, így ő sem görditett akadályt elém, hogy munkásként éljem az életem. A dolgozni tudás magasiskoláját Édesapámtól tanultam, így hamarosan elvégeztem a középiskolát, leérettségiztem, utána kitanultam a szakoktató mesterséget és tulajdonképpen pedagógusként éltem az életemet nyugdíjazásomig. Ennyit a hivatásomról. Édesanyámat annyira tiszteltem, hogy a nőkről nem is tudtam elképzelni, hogy ne olyanok legyenek,mint ő. Barátom jegyben járt egy lánnyal, akinek folyton a nyakán lógott a barátnője.Hát úgy rázták le, hogy a nyakamba sózták,én kis hülye meg belementem.NE TEGYÉTEK. Negyven évig kínlódtam mellette. Oktatói munkám mellett felépítettem a házunkat, a garázsunkat, s mikor ez megvolt vettünk egy kocsit is.Nejem nem dolgozott,barátnőivel presszózgatott,fűnek-fának hencegte, hogy ő az én királynőm.Nagyon szerettem volna egy kislányt, de az én királynőm kijelentette, hogy csodás alakját nem rontja el a terhesség kedvéért. Fájt nagyon. Vénségünkre egyszerűen megunta ,hogy egy tutyi-mutyi / ez voltam én /mellett éljen, felszedett egy nála fiatalabb,vénembert,s benyujtotta a válókeresetet.A válóper során olyan ordénáré módon viselkedett, hogy mindenkinek felfordult a gyomra. A bíró kérdésére, hogy miért nem szült nekem egy kislányt,azt válaszolta, hogy csak a pedofilok szeretik a kislányokat és biztos én is ilyen tulajdonságokkal rendelkeztem VOLNA, ha kislányunk lett VOLNA. Ezt már bíró sem bírta és kimondta a válásunkat. Engem annyira rázott az undor, hogy a vagyonmegosztáskor mindent nekiadtam, csak ne lássam többé.Így történt, hogy odalett egész életem munkája.Ráadásul asszonytartást is kellett fizetnem,mert egész életében nem dolgozott és már vén volt ahhoz, hogy munkát keressen. Egyik reggel azzal a boldog tudattal ébredtem,hogy végre megkereshetem álmaim asszonyát,akivel hátralévő életemet még boldoggá tehetem. Na,annyi vénasszony lepett el,hogy menekülőre fogtam a dolgot. Lám ebben sem volt szerencsém. Ha így van, akkor így van,álmaim asszonya nélkül kell átbandukolnom az örök vadászmezőkre, vagy hova. Ekkor, mint a villám csapott belém egy hölgy, aki korát meghazudtolóan csinos és fiatalos volt.Őt mi vezérelte nem tudom,én csak magamról tudom ,hogy a hetedik menyországban éreztem magam. Lett is ebből baj,mert a szívem nem bírta az elmulasztottak bepótlását,szív-szantóriumba kerültem,mire pészmékerrel megáldva kikerültem ,a hölgy fia nem engedte továbbélésünket, felkapta édesanyját és hazavitte hozzájuk. Na ez sem az igazi-búslakodtam, ha itt tudott hagyni. Ekkor barátom egy barátjától négy hölgy társkereső adatlapját szerezte meg.Háromnak volt fényképe, a negyediknek nem.Felhívtam a negyediket,megmondtam neki,mivel nincs fényképe,őt félretettem.Ezen a negyedik-mert csak így hívtam magamban-akkorát kacagott,hogy magával rántott engem is a jókedvbe.Senkivel nem telefonáltam annyit, mint a negyedikkel.Megbeszéltük a másik három hölgynél az esélyeimet,remekül elszórakoztunk a mulyaságomon, mígnem megkérdeztem tőle mit gondol,miért beszélem meg vele ezeket a dolgokat.Erre nevetve válaszolta, hát azért, hogy rögtön megfúrhassa a hölgyeket.Végül már csak a Negyedik – nagy betüvel írom, mert ez lett a neve- létezett a számomra. Megtaláltam az igazit – ujjongtam . Rohantam hozzá, mint az őrült. Tényleg ő volt az igazi. Elpocsékoltam egy egész életet,ahelyett, hogy felkutattam volna. Elpazaroltam az erőmet, egészségemet,itt állok a halál kapujában,mennyi időm maradt az igazira ? Szinte semmi. A földöntúli boldogságba szépen bele is haltam. A franc egye meg.

Hiányzik		2010.12.06. 11:08
.hiányzik az, ahogy rám nézel, hogy hozzám érj, hogy magadhoz húzz, hiányzik az ölelésed, a csókod, ahogy a levegőt veszed. de leginkább az hiányzik, aki vagy, mikor velem vagy - és ami én vagyok, mikor melletted vagyok. egyszer talán merengve állsz ablakodban, emlékem felbukkan, mint buborék az italodban. szádra fölényes mosolyt sző a gondolat, valami mégis elszorítja torkodat; megérzed, megérted, ilyen csak egyszer lehetett, valaki önmagánál is jobban szeretett. a legnehezebb abban, hogy elsétáljak tőled, az az, hogy tudom: te nem fogsz utánam futni. a férfi, aki sebezhetetlennek tűnt, megtört. a férfi, aki annyira erősnek látszott, összeomlott. a férfi, aki mindig nevetett, most zokogott; aki sosem hagyta abba a próbálkozást, most végleg feladta.

Ősz		2010.11.22. 17:46
Mese az igaz szerelemröl     Az öreg gesztenyefa ezen a tavaszon is kibontogatta rügyeit. Szépen sorban, egymás után bújtak elő ágain a piciny bóbiták. Napról napra mind nagyobbak lettek, egy reggelre - mint már annyiszor a hosszú élete során ő gyönyörű, üde zöld ruhában köszöntötte a felkelő Napot. A fa minden levele vidáman fürdött a napsugarak melegítő, életet adó tengerében. Szépek voltak és fiatalok. Látszólag egyformák, de csak látszólag. Valójában fiú- és lánylevelek, vegyesen bontakoztak ki a fa ágain. És ahogy megszülettek, azonnal keresni kezdték a párjukat. Amikor egymásra talált két kis levél, boldog suttogással köszönt egymásnak. Voltak közöttük nagyon szerencsések, akik azonos ágon köszönthették párjukat, és egy kis szellő- fuvallatra összebújhattak, megérinthették egymást. De volt két levél a fa legtetején, talán a fa legpompásabb levelei, akik egy-egy szemben lévő ágon, egymástól távol látták meg egymást és egy pillanat alatt szerettek egymásba. - Milyen szép vagy! - üzente a levélfiú a feltámadó tavaszi széllel. ? Tudod, hogy te vagy legszebb a millió levéllány között. A lány zavartan, de mosolyogva fogadta a feléje áradó hódolatot. Erre a fiúlevél felbátorodott. - Szeretlek! - kiáltotta felé. - Nekem is tetszel. - suttogta szemlesütve a kis levél. Ettől a naptól fogva sokat beszélgettek, ha egy kis szellő átsuhant az ágak között. - Milyen jó lenne a közeledben, milyen jó lenne, ha elérhetnélek, megsimogathatnálak!- sóhajtották egyre gyakrabban. De a két ág túlságosan messze volt egymástól, reményük sem volt, hogy megérinthessék a másikat. Esténként, mielőtt aludni tértek, mindig elköszöntek egymástól. - Szép álmokat, kedves! üzente a levélfiú. Neked is. - bólogatott kedvesen a lány. - Szép ajándékkal leplek meg reggelre, ígérte, a fiú. - Mikor kinyitod a szemed, csak nézz körül kedvesem! És valóban, reggel, mikor a lánylevél kinyitotta zöld szemeit, fehér fürtös virágözönben találta magát. - Na, szép, ugye? - lelkendezett a fiú.  Ez mind a tied. Mind neked, csak egyedül neked nyílott ki az éjjel. - Gyönyör?, meseszép! - felelt a lány, és meghatottan kiáltott át lombokon. Én is szeretlek! A nyári viharok idején voltak a legboldogabb pillanataik. Még a hatalmas záporok sem zavarták meg boldogságukat. Ilyenkor az óriási szélvész megrázta, összekócolta a fa ágait. Hajladozott a nagy fa, és ebben az őrült tombolásban ágai összekuszálódva kapaszkodtak egymásba, és ha csak néhány pillanatra is, de a két összehajló ág egymáshoz érintette a két levelet. Így tartott ez egész nyáron, nézték, csodálták egymást, vágyakozva tekintettek egymásra, de a távolság elválasztotta a szerelmeseket. - Jaj, - sóhajtotta a fiú - soha nem érhetlek el! - Jaj, - sóhajtotta a lány - soha sem érezhetem a simogatásodat! Egy késő nyári hajnalon izgatottan kiáltott át a levélfiú a kedvesének:  Ébredj, szívem, nagy hírt hallottam! Egész éjjel le sem hunytam a szemem, a mellettem lévő ágon egy idősebb, bölcs levéllel beszélgettem, aki azt mondta, hogyha eljön az ősz, mindannyian lehullunk a fa ágairól, és a fa aljában fog bennünket betemetni a téli hó. Ez olyan kétségbeejtő! - De ez szörnyű! - sírta el magát a lány is.  Akkor nem láthatjuk egymást többé, és a viharok alatt sem ölelhetlek a szívemre. Ett?l mind a ketten nagyon szomorúak lettek. Ám, amint felkelt a nap, és bearanyozta a fa koronáit, már el is feledkeztek az egészről. - Milyen szép lettél ma reggelre, jól áll neked ez a halványsárga ruha , bókolt a fiú. - Te is megváltoztál, már szólni akartam, hogy olyan unalmas zöldben vagy mindig, de látom, ma reggelre már narancsszínű ruhát vettél fel, és így még jobban tetszel. És ezentúl így ment ez nap nap után. Minden reggelre új, színes ruhába öltözött a két falevél. Csupa szín és pompa volt minden körülöttük, és ebben a színkavalkádban még jobban vágyakoztak egymás után. Még mélyebb és nagyobb lett a szerelmük, és még nagyobb a bánatuk is. Egy napon erős, hideg szél rázta meg a hatalmas fa ágait, a fa levelei ijedten kapaszkodtak az ágakhoz. - Jaj, majdnem leestem! - kiáltotta rémülten a levéllány. - Kapaszkodj jobban, kedves! Vigyázz magadra! - kiáltotta vissza a fiú.  Olyan szép vagy, mint még soha, kérlek, tarts ki, nem hullhatunk le, míg nem szerettük egymást! - Igen, szerelmem, erős leszek. - próbált mosolyogni a lány, de elhaló hangját egyre inkább elnyomta a szél süvöltése. - Meghalnék, ha lezuhannál, meghalnék, ha nem láthatnálak, ha nem szerethetnélek! - kiáltotta a fiú. Később a szél lecsendesedett, a levegő felmelegedett, és ők ismét ragyogó arccal gyönyörködtek egymásban. Csak nagyon sokára vették észre, hogy sok kis társuk lassan aláhull a mélybe. A fa egy idő után ott állt teljesen levetkezve, csak ők kapaszkodtak még a szélfútta ágak között. Először a lány eszmélt fel. Ó Jaj, lezuhantak, csak ketten maradtunk! Nézd, nincs körülöttünk egy sem! - Nem baj, kedves - próbálta vigasztalni a fiú. Mi megmaradtunk egymásnak. Csak kapaszkodj még erősebben! - biztatta, de hangjában már neki is ott csengett a kétségbeesés. Egyszerre csak eltüntek a melegítő napsugarak. Nagyon erős őszi szélroham rázta meg a fa ágait. - Nem bírom magam tovább tartani! - kiáltotta a lány rémülten és csendesen hullani kezdett, fájdalmas búcsút intve szerelmének. Földet érve sírva tekintett fel a fa koronájára, kereste elvesztett szerelmét. - Ne sírj, kedves! - kiáltotta a fiú. Nem hagylak el, nem akarok nélküled élni.- és levetette magát a mélybe. Az öreg fa ott állt csupasz ágakkal, de a lábához lehullott levelei még ezernyi színben pompáztak. - Hol vagy, kedves? sóhajtotta lány. - Hol vagy, szerelmem? - sóhajtotta a fiú. Hiába ragyogott még rájuk az őszi napfény bágyadt sugara, őket már reményvesztetten ölelte át a lenti avar. Később vidám gyerekzsivaj verte fel az elmúlás csöndjét. - Óvó néni, óvó néni, jaj, de szép! Gyűjtsünk még leveleket! - kiáltotta Ferkó. - Tessék nézni, milyen hatalmas ez a levél, és mennyire színes a ruhája! - örvendezett egy kislány. Ezt is hazavisszük. A kisfiú kezében is ott volt az öreg fa legszebb, legformásabb levele. - Nesze, Katika, ezt neked adom, ez itt a legszebb. - nyújtotta felé a piros barnás gyönyörű falevelet. - Milyen szépek így együtt! - lelkendeztek. Majd egymás mellé rakjuk őket az üveglap alá. Csodaszép őszi kép lesz belőlük. Kicsi gyermekkezek ragasztották fel őket egymás mellé egy hófehér kartonlapra, és másnap reggel már ott díszelegtek a nagycsoportos terem falán. - Megtaláltalak, soha-soha sem válunk el! - kiáltott örömmel a levélfiú. - Megtaláltál, kedves, kacagott felé a levéllány! Boldog mosollyal simultak egymáshoz, most már örökre.

mit is írja?	tiszaiember	2010.11.07. 11:27
Egy ismerősök azt kérte, hogy írjam le, vagy mondjam, el szóban milyennek látom, akit szeretek,. Azt hittem, na, ez nem okozhat gondot, mert nagyon könnyen meg tudom oldani és el tudom mondani ,ám mikor írni kezdetem egyszerűen nem tudtam mit írni. Nem azért mert nem ismerem, de bár mit is írok, nem fejezi ki, amit érzek és látok. Az alakja? Akár az őzike, törékeny és ugyanakkor nagyon erős. A haja? Akár egy mesebeli öreganyóé, ősz, és a tapintása olyan, mint a legdrágább selyemé. Az arca? Akár egy szem szép piros földieper, és mikor elpirul, olyan, mint egy mosolygós alma. A szemei? Állandóan mosolyognak, még amikor riadtan néz is mesebelien nevetős. A kezei? Selymesek és nagyon finom tapintásúak, olyan, mint amikor állandóan simogatna. A lábai? Kecsesek, akár a gazelláé. Itt tartottam és rájöttem, hogy ez mind igaz, de mégsem mert ennél mindene másabb, olyan amilyet nem tudok szavakba és betűkbe önteni. Néha félek tőle, és néha szeretném állandóan a karjaim között érezni. A félelmem nem azért van mert olyan félelmetes lenne,sokkal inkább azért érzem mert nem szeretném elveszejteni. Itt tartottam, és azt mondtam magamban, hogy itt feladom, mert ezek a mondatok sem fejezik ki milyen is Ő. A lelkét, amúgy sem tudnám leírni, de még csak kőrbe határolni sem, pedig szerintem abban rejlik minden kincse. Most mit is írjak még? Ő, maga a NŐ és számomra maga a TÖKÉLY! Itt, feladom, és talán egyszer ismét nekifogok. Számomra most, Ő a világon a legfontosabb ember!

Kérés	tiszaiember	2010.10.12. 18:05
Tovább…

"Minden legyen az, ami.	tiszaiember	2010.09.28. 18:51
"Minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!"/Kádár János/   Tovább…

Indián nyár.	tiszaiember	2010.09.26. 14:47
Tovább…

A szerelem peremén		2010.09.20. 16:21
Tovább…

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk