Szökjünk meg,
Kedvesem, mezítláb, lábujjhegyen... s hogyha a padló
reccsen, dermedjünk meg a percben, utána fussunk, mintha vad űzne -
magunk elől is menekülve...
Szökjünk meg, Kedvesem, mezítláb,
lábujjhegyen... Induljunk délnek, ahol a vének szemében is tüzek
égnek, ahol nincs tél, illatos gyümölcsök utak mentén is érnek, szomját
oltani kóbor szegénynek... Hallgassuk barna déli éjszakák két végére
felfeszült húrok dallamát, s míg az ég alatti szállás
brokátfüggönyén pulzáló csillagokat nézünk, mint édes bor túltöltött
pohárból,
csorduljon ki a szívünk...
Szökjünk meg, Kedvesem, mezítláb,
lábujjhegyen... Fussunk egészen a nagy vízig, ahol minden nap elvérzik a
Nap, de meghaltában is izzik, s a lobogó alkonyat éppoly gyönyörű, mint
mikor egy régmúlt hajnal jött értünk láng-lovakkal... Zárjuk
gyöngyház-bélésű szívünkbe a tenger halhatatlan moraját, s hagyjuk a
forró parti dűnén eltünni, betemetődni lassan
elnehezült testünk nyomát.