Hogyan éltek a szamurájok a Tokugava-időkben

Miután a "harcoló fejedelmek" korszaka letűnt, Tokugava Iejaszu és utódai nekiláttak, hogy a feldúlt és kivérzett országban kiépítsék az új társadalmi rendet. Szemük előtt egy olyan állam képe lebegett, melyben többé senkinek sincs lehetősége arra, hogy összeesküvést szőjön, büntetlenül erőszakoskodjon, vagy akár polgárháborút robbantson ki. Annak érdekében, hogy az engedetlenség bármely fajtáját már csírájában elfojthassák, az új vezetők fontos intézkedésekre szánták el magukat. Ezek egyike a császárnak szólt. Mind neki, mind az örökké intrikáló udvari nemességnek megtiltották a politizálást. 1615-ben hozott rendeletével Iejaszu erősen korlátozta a tenno jogait. Az ugyan megtarthatta főpapi méltóságát, és irányíthatta az állami ünnepségek ceremóniáit, de ezeken kívül kizárólag a filozófiának és a költészetnek szentelhette életét. Minthogy Iejaszut az a cél vezérelte, hogy a politikai hatalom tartósan a harcosok rendjének kezében maradjon, országa valamennyi kulcspozíciójába hűséges szamurájait ültette.

Részleteit tekintve az új államrend a következőképpen épült fel: az államszervezet élén a legmagasabb rangú szamuráj, a sógun állt. Székhelye Edóban volt, mely azonos Japán mai fővárosával, Tokióval. Onnan igazgatta teljhatalmú uralkodóként az egész országot. Az ő szava törvény volt, akarata parancs.

A sógun a katonai kormányzat, a bakufu élén állt. A Tokugava állam valamennyi magas rangú tisztségviselőjéhez hasonlatosan a bakufu minisztereinek többsége is a vezető szamurájcsaládok tagjai közül került ki. A bakufu dolga az volt, hogy a sógun utasításait vagy rendelkezezéseit átültesse a gyakorlatba, s parancsainak az egész országban érvényt szerezzen.

A Tokugava állam rangban utánuk következő tisztségviselői a szamurájfejedelmek, a daimjók voltak. Nekik kellett az ország 260 tartományát igazgatniuk, ezt azonban korántsem tehették saját szájukíze szerint, mint ahogy ez a polgárháború előtti időkben szokásban volt, hanem követniük kellett a bakufu utasításait. Ez szigorúan elszámoltatta őket, s bármikor leválthatta, vagy más tartományba helyezhette az engedetleneket.

A közönséges szamurájok egy kisebb csoportja Edóban élt, közvetlenül a sógun alárendeltjeként. Nagyobbik részük - kereken 400 ezer harcos - azonban családjával együtt vidéken lakott, a daimjók parancsnoksága alatt. Közülük a többség tartományi fovárősokban telepedett le részben ura várában, részben az azt körülvevő, kisebb házakban. Az egykori falusi lakosok ily módon városlakókká váltak. Lakóhelyükön a szamurájok daimjójuk megbízatásait teljesítették. Egy részük rendfenntartóként vagy testőrként katonai feladatokat látott el, a várbeli őrszolgálat tagjai is ebből a körből kerültek ki. Többségüknek azonban polgári megbízatása volt: jószág- és raktárigazgatók voltak, adókat hajtottak be, jobbágyokat verbuváltak, vagy építkezéseket irányítottak. Ezekért a tevékenységekért rendszeres fizetést húztak. Ma úgy mondanánk: hivatalnokok voltak.

Ezek a "hivatalnokok" azonban nem érezték magukat polgári személyeknek, hanem továbbra is harcosoknak, vagyis a nemzet színe-javához tartozóknak. Ebbéli hitükben mind katonai neveltetésük, mind a békeidőben is kötelezően végzett rendszeres fegyvergyakorlataik sora megerősítette őket. Öntudatuk legfőbb táplálója azonban a törvény által is biztosított, kivételezett társadalmi helyzetük volt. Röviddel hivatalballépése után Iejaszu sógun a népességet négy rendre osztotta fel : szamurájokra, parasztokra, kézművesekre és kereskedőkre. "A szamurájok azonban" - szólt az idevonatkozó meghatározás - "a négy rend urai."
Ennek a kivételezett helyzetnek a gyakorlati jelentőségét öbbek között az a minden szamurájt - a sóguntól az egyszerű őrkatonáig - megillető előjog is jól megvilágítja, amely "a földig hajolás, majd távozás joga" volt. Ez azt jelentette, hogy ha bárki a lakosok közül megtagadta velük szemben a kötelező tiszteletadást, azt ott helyben lefejezhették - ami időnként meg is történt, és a többieknek tiltakozás nélkül tudomásul kellett venniük.

<< Vissza az oldal tetejére >>