A szeptember 5-én indult támadás három napja alatt az abban résztvevő négy hadosztály (magyar 7. és 9. tábori pót-, 2. páncélos-, illetve 8. SS lovas-) átlagosan 50, a legmélyebb ponton 65 km-es előrenyomulást ért el. A szembenálló 4. román hadsereg a támadás első napján megingott, védelme szétesett. A harmadik nap estéjére összeszedte magát annyira, hogy a Nagyenyed - Elekes–Dicsőszentmárton–Kis-Küküllő vonalon lelassította a magyar-német támadást, illetve kialakította saját összefüggő arcvonalát.
A támadás az első napon valóban gyorsan teret nyert. A német napijelentés szerint Tordát a 7. póthadosztály 5-én 13 órára elfoglalta. Ez 8 óra alatt 20 km megtételét jelentette, ami 2,5 km-es támadási ütemnek felel meg óránként.28
A támadás gyorsaságában minden áttanulmányozott forrás megegyezik. VERESS Lajos vezérezredes hadseregparancsnok úgy fogalmaz emlékirataiban, hogy “Előnyomulásunk a románokat meglepte. A határőrsök megadták magukat. A csekély ellenállást Tordánál megtörve, a hadsereg estére Aranyos Bánya–Tordát érte el.”29
ADONYI-NAREDY Ferenc majdnem szó szerint ugyanezt emeli ki emigrációban írott munkájában. Igaz, hogy könyvének történeti értéke vitatható, de nem szabad elfelejteni, hogy a 25. gyaloghadosztály vezérkari főnökeként átélte az eseményeket (láttuk, hogy hadosztálya első szerelvényei a támadás megindításának idejére már beérkeztek Észak-Erdélybe). Ennek alapján úgy véljük, hogy a 2. magyar hadsereg támadásának első három napon elért előretörési ütemére tett megállapításai elfogadhatók.30
Van két elsődleges forrás is, amely az első nap gyors térnyeréséről tanúskodik. A 25. gyaloghadosztály hadinaplója óra-percre rögzíti a történéseket, miután a 9. tábori póthadosztály törzsének harcálláspontján ott tartózkodott a 25. hadosztály összekötőtisztje, HERTELENDY László főhadnagy. A jelentése alapján tett bejegyzések szerint “Az elg. igen kis ellenállást tanusított, amelyet a lendületesen támadó 9. tart. ho. csapatai letörtek. Csapataink fokozatosan tért nyernek. ... igen távol ... hallatszott csak tü. tűz, amely ... a részünkről tád-ó hk. lövegektől származott. A 9. tart. ho. vkf-étől kapott tájékoztatás szerint a tád. minden komolyabb ellenállás nélkül folyamatosan halad. ...”31
VIDOS Géza vezérőrnagy, a II. magyar hadtest műszaki parancsnoka naplójában hasonló tartalmú sorokat vetett papírra: “... csapataink rövid előkészítő tüzérségi tűz után hatalmas lendületet kapnak ... A kora délutáni órákban támadásunk már mintegy 15 km-rel haladt előre.”32
FRIESSNER emlékirataiban ugyancsak elismeri a támadás kezdeti gyors térnyerését. Annak elakadását a Déli-Kárpátok átjáróin át beözönlő szovjet csapatok hatására megerősödő ellenállással magyarázza, de csak az elkövetkező napokban. Attól eltekintve, hogy a 2. magyar hadsereg és a Gruppe Siebenbürgen támadása annak 8.-i leállításáig teret nyer, s hogy 8-án a támadók még nem kerültek harcérintkezésbe szovjet csapatokkal, FRIESSNER megállapítása igen figyelemreméltó. A hadseregcsoport parancsnoka ugyanis előszeretettel ócsárolja a magyar csapatok harckészségét és harci értékét. Minden visszavonulásért, szovjet áttörésért a magyar csapatokat okolja. Nézetei ellenére, amelyeket később nyugdíjasként sem revideált, FRIESSNER elismerően nyilatkozik a támadás kezdetén elért teljesítményről.33
A szovjet források is elismerik a magyar támadás gyors térnyerését. ZAHAROV 20-40 km-es előretörésről ír az első, további 20-25 km-es magyar térnyerésről a következő két napon s arról, hogy szeptember 5-7-én fennállt a veszélye a 4. román hadsereg teljes (sic!) szétzúzásának. A kialakult helyzetet azzal magyarázza, hogy a román hadsereg éppen átcsoportosítás és felvonulás alatt állt, mikor a magyar támadás bekövetkezett, így vezetési szervei összezavarodtak, nem tudták kellő hatékonysággal irányítani a csapatokat. Ez csak részben igaz
(l. RAVASZ, Székelyföldi harci események, 1994. augusztus vége - szeptember eleje, in: ACTA - 1996, 297-298, “A szembenálló felek”).
Igaz a magasabb parancsnokságok szintjén, de nem a hadosztályokén. A sorhadosztályok és a territoriális alakulatok az érintett térségben hosszabb ideje a helyükön voltak, legfeljebb besorolásuk változott az egyes hadtestparancsnokságok között. ZAHAROV mentegető jellegű magyarázata ilyenformán megítélésünk szerint nem állja meg helyét.34
MINASZJAN kommentár nélkül tesz említést a magyar támadásról, de ő is leírja, hogy az az első napon 20-30 km-es támadási ütemet ért el.35
A román szakirodalom igyekszik árnyaltan fogalmazni, de nem tagadja a magyar támadás eredményességét. Arról ír, hogy a 2. magyar hadsereg elkésett ezzel a támadással, s ezzel magyarázza a román védelem gyors összeomlását. Nem tételezték fel ugyanis, hogy a támadás akkor is megindul, amikor a szovjet csapatok már beléptek Dél-Erdély területére. Mindenesetre a román csapattestek hősies ellenállásáról és a vezetés jól szervezettségéről ír, kiemelve, hogy ezek együttesen megakadályozták a magyar-német támadókat céljuk elérésében, amit a 4. román hadsereg szétzúzásában és a kezdeményezés megragadásában határoz meg. Érdekes összevetni a román történészek által hangsúlyozott állításokat a csapatok vezetettségéről és helytállásáról a ZAHAROV-könyvben a román meghátrálás indokaként felhozott tényezőkkel.36
Más, kevéssé hadtörténeti jellegű román munkák csupán megemlítik, hogy szeptember 5-én volt egy magyar-német, 13-án egy újabb magyar támadás, de ezt “Az 1. és 4. román hadsereg csapatai ellenállásukkal meghiúsították...” Szót sem ejtenek a 2. magyar hadsereg, majd IV. magyar hadtest által elért előrenyomulásról, de arról sem, hogy mindkét esetben a szovjet csapatok bekapcsolódtak a hadműveletekbe román oldalon. Úgy véljük, ezen állítások cáfolatára külön nincsen szükség.37
Szeptember 7-én a Honvéd Vezérkar 6. osztálya először adott ki közleményt az MTI számára a magyar támadás megindulása óta. A 29. számú hadijelentés igen szűkszavúan a készülődő román támadás megelőzésére irányuló magyar ellentámadásról tudósít Kolozsvár - Torda térségében. A 6. osztály az elért eredményt eltúlozva fogalmazta meg, de az 1. osztályon azt reálissá javították. Az idézetben dőlt betűvel a hadműveleti osztály betoldásai szerepelnek. “... a magyar határok megvédésére a nagyobbszabású román betörések megelőzésére
csapataink f. hó 5-én ellentámadást hajtottak végre Kolozsvár megtámadására felvonult román erőcsoport ellen. A román erőcsoportot részben megsemmisítettük részben pedig Tordán túlra vetettük vissza és jelentős zsákmányra tettünk szert. A számos fogoly között van többek között a parancsnokló román tábornok is.” Érdekes, hogy a fogságba esett VALENTIANU tábornokra vonatkozóan, nyilván propagandisztikus okokból, nem javítottak bele a szövegbe, noha tudták, hogy ő “csak” egy hadosztályparancsnok volt, s nem a szembenálló 6. territoriális hadtest, vagy a 4. hadsereg parancsnoka.38
(A szeptember 5. és 9. közötti párhuzamos székelyföldi eseményekről l. RAVASZ, i.m., 279-281)
Átmenet védelembe, szept. 7-12.
Szeptember 7-én már olyan mértékű volt a szovjet csapatok beáramlása a Déli-Kárpátok átjáróin keresztül, hogy a hadseregcsoport parancsnoksága lehetetlennek ítélte a 2. magyar hadsereg és a Gruppe Siebenbürgen támadásának folytatását, illetve a Székelyföld további védelmét. A német légifelderítés ekkor már a 6. szovjet gárda harckocsihadsereg főerőinek átkelését jelentette a Vöröstoronyi- és a Vulkáni-szoroson át, szovjet páncélos oszlopot jelentett Nagyszebentől északra is.39
FRIESSNER ezek alapján elhatározta, hogy a 2. magyar hadseregnek és a Gruppe Siebenbürgennek védelembe kell átmennie. A védelem kiépítését a Nagy-Küküllő (Târnava Mare, Grosse Kokel) mentén határozta meg. GROLMAN 12 órakor parancsnoka elhatározásának megfelelően adta ki hadműveleti parancsát. Ennek megfelelően a 2. hadsereg jobbszárnyának Gyulafehérvártól (Alba Iulia, Karlsburg) felfelé kellett védőállásokat foglalnia a Maros jobb- (ott észak-nyugati) partján Nagyenyedig (Aiud, Strassburg), balszárnyának a Nagy-Küküllő jobb- (északi) partján kellett védelembe átmennie Erzsébetvárostól (Dumbrăveni, Elisabethstadt) a torkolatig (a Marosba). Ott kellett csatlakozást kiépíteni a 2. magyar páncéloshadosztálynak és a 8. SS lovashadosztálynak. Utóbbinak, amely a Gruppe Siebenbürgen fő erejét adta, szintén a Nagy-Küküllő mentén kellett kiépítenie védőállásait, a határtól (a folyó Székelykeresztúrnál keresztezte az akkori magyar-román határt) Erzsébetvárosig. Ehhez az Erdély-csoportnak birtokba kellett vennie Segesvárt (Sighişoara, Schässburg). GROLMAN parancsában aznap, tehát 7-én estig határozta meg a kijelölt vonal elérését.40
A feladatszabás egyszerre volt reális és irreális. Feltétlen reális volt a védelembe való átmenet elrendelésében, hiszen a szovjet csapatok beözönlésével az erőviszonyok olymértékben változtak meg, ami már lehetetlenné tette a támadás folytatását, sőt papírforma szerint álló védelem megszervezésére sem hagytak sok esélyt. Irreálisnak ítéljük viszont annyiban, hogy nem állította le azonnal a támadást, s nem rendelte el azonnal a védelembe való átmenetet az elért terepszakaszon, tehát általában a Kis-Küküllő és a Maros vonalán. Ezzel egyrészt egy teljes nappal több idő állt volna rendelkezésére a védőállások kiépítésére, másrészt nem történt volna meg elérhetetlen támadási célok meghatározása.
A Nagy-Küküllő ugyanis átlag 20 km-re délebbre folyik, mint a Kis-Küküllő, azzal párhuzamosan nyugati irányba. Láttuk, hogy a román ellenállás éppen 7.-re kezdett megerősödni, s hogy a magyar-német csapatok erre a napra a Kis-Küküllő vonalát a Kis-Küküllő déli partján éppen 7-én számolta fel a 6. román kiképző gyaloghadosztály; a 2. magyar páncéloshadosztály ugyan 7-én foglalt hídfőt Dicsőszentmártonnál, de attól nyugatra még el sem érték a magyar seregtestek a folyót. Sőt, másnap a 2. páncéloshadosztály és a 9. Folytatom!
AJÁNLOM AZ OLDALT
