| Marilyn Manson Brian Warner néven látta meg a napvilágot 1969-ben. Érettségi után a napfényes Floridába költözött, ahol egy évig rockzenei újságíróként kereste a kenyerét, majd 1990-ben négy társával megalapította bandáját. Mindenki egy híres ember és egy sorozatgyilkos nevének összekeverésével kellett nevet választania, Warner a szexbomba, Marilyn Monroe és a sorozatgyilkos, Charles Manson nevéből alkotta meg a saját és bandája nevét (saját elmondása szerint ők nem zenekar, hanem öt feltartott középső ujj). Floridai klubokban kezdték meg zenei pályafutásukat, zenéjük érdekes keveréke volt a punknak, a gothicnak, a heavy metalnak és az elektronikus zenének. Színpadi showjuk és viselkedésük miatt sűrűn fordul elő összetűzés a rendőrség és a banda között. 1994 a következő mérföldkő. Ekkor szerződteti le őket Trent Reznor, a Nine Inch Nails frontembere saját, Nothing Records nevű kiadójához. Az ő produceri bábáskodásával indulhatott el az együttes sikeres és botrányoktól hangos pályája. 1995-től, a Sweet Dreams feldolgozásától kezdve bármely tizenöt éves öngyilkos kislány Manson ölébe ült volna, és hát tegyük hozzá, bolond az, aki ilyet visszautasítana. Most már nemcsak botrányairól, hanem a zenéjükről is cikkezni kezdett a sajtó. A dalt tartalmazó Smells like Children EP elég jól fogyott ahhoz, hogy a Nothingnál megkezdhessék harmadik nagylemezük elkészítését, szintén Trent Reznor segítségével. Az új nagylemez, az Antichrist Superstar első része egy átfogó trilógiának, mely a modern Amerika árnyoldalát hívatott bemutatni, különösen nagy figyelmet szentelve a vallásnak, a drogoknak és a kormánynak. Az albumon hallható zene kemény indusztriális alapú hardcore, melyet a különböző hangeffektek és az énekes (nem minden esetben) éneklése tesz izgalmassá, szenvedélyessé. A lemez a banda addigi legnagyobb sikere lett. Kidolgozott, ütős számok, remekül eltalált hangulat és a kabballista szimbólumokkal teletűzdelt borító igényessége megadta Marilyn Mansonnak az első nagy lökést a következő albumhoz. Sex, drugs & Rock'n Roll A trilógia második a része, a Mechanical Animals három év után 1998-ban jelent meg. Újabb váltás, mind a zene, mind a szöveg, mind a látványterén. A célpont most a drogok, a fehérek és maga a rockzene. A zenei világ pedig leginkább a 70-es évekbeli glam és elektronikus zenékre hasonlít. Manson hatásosan ötvözi David Bowie, Trent Reznor és Alice Cooper világát. A koncertezés ezerrel beindult, ne felejtsük el, hogy a glam kőkemény látvány és csillogás, tonnaszámra fogyott a smink, a jelmezkölcsönzők a Bahamákon üdültethették a családot és ekkor már a banda képes volt egyedül megtölteni egy egész stadiont. Elindult a gigantikus méretű The Dope Show World Tour, melyet DVD-n és VHS-en is megörökítettek, azóta mindkettő adathordozón hiánycikk. A banda körül beindul az élet. A Mátrix című film betétdalának kiszemelik a Rock is deadet, innentől kezdve állandó a banda filmzenei jelenléte, pl. A Skorpiókirály, A kárhozottak királynője, stb. Kijön Marilyn Manson könyve a Long Hard Road to Hell, amely addigi életéről, a zenekarról és a lemezeiről szól. Félúton a Mechanical Animals és a trilógia utolsó része között kiadnak egy koncertalbumot Last Tour on Earth címen. A lemez leginkább a Manson-rajongók szól, az egy-két áthangszerelt szám és a koncertfelvételek csak azok számára élvezhető, akik már ismerték a számok korábbi változatát is. Guns, Godand Government 2000-ben jött ki a trilógia befejező darabja, a Holy Wood (nem elírás, hanem szójáték, aki nem érti, most hagyja abba az olvasást!). Az előző album szex, drugs & R 'n R szentháromságát itt felváltja a Guns, God, Government féle triumvirátus. Itt már jócskán kap mindenki: a rendőr, a pap, az elnök, még saját rajongói is megkapják a magukét. A zenében megint váltás következik be. A domináns most már a tiszta heavy metal és ezt egészíti ki néhány szám depressziós (gótikus?) hangvétele, stílusa (gótikus alatt próbáljunk meg elvonatkoztatni a Him-féle nyáltengertől). Az album bezsebeli az Év legjobb albuma díjat, és persze elindul a GGG World Tour, amit szintén megörökítenek VHS-en és DVD-n. Aztán háromévnyi szünet. Egy darabig Manson még csak hírt sem ad magáról, néhány filmzene és kész. Aztán 2001. vége fele megjelennek az első pletykák az új albumról, amely szokásához híven teljesen különbözni fog az eddigiektől. 2002 év végén Manson megválik addigi basszusgitárosától és zeneszerzőjétől, Twiggy Ramireztől, mert Manson elmondása szerint "nem érezte magáénak azt az életformát, amit a MM felvállalt." Majd a nagy csöndet megtörve kijött a Tainted Love klipje, amely több hétig uralta mind az európai, mind az amerikai slágerlistákat. Sokáig újra csak csönd, és amikor a Tainted Love már mindenkinek a könyökén jött ki, megjelent az újabb klip és vele együtt a régen várt új album, a The Golden Age of Grotesque. Dalí és Speer Ahogy megszokhattuk új album, új imázs. Mansonék a 20-as évek Németországát vették alapul, a dadaizmust, az art decot, a szürrealizmust és a későbbi birodalmi építészeti és művészeti stílust. Marilyn Manson az eddigi albumai során már elmondott mindent, amit csak ellehetett a világról, így most beleesett az önismétlésbe, ami láthatóan egyáltalán nem zavarja, itt a fő a látvány és a zene. "Everything has been said before/ Nothing left to say anymore." énekli a This is the new shit elején. A szám a mindent elárasztó zenei szennyről szól, a bárgyú szövegek ellen lép fel és egyenesen oda kerül ahová a többi megénekelt szar: a slágerlisták élére. A mostani album nem igazán hozott semmi újat, a zene ugyanaz a korai indusztriális metál, aminek csúcsát szerintem a Nine Inch Nails The Downward Spiral albuma jelenti. A szövegek semmi olyat nem mondanak amit eddig nem mondtak volna el; az egész album egy jól végzett iparos munka. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
