Azon a bizonyos karácsonyi bálon kezdõdött az egész. A bejáratnál, Krum oldalán megláttam egy nagyon csinos, zöld ruhás boszorkányt. Közelebb menve jöttem rá, hogy Hermione az. És valami megmozdult bennem. Sokáig errõl a valamirõl nem vettem tudomást és éltem a megszokott életem. Vagy legalábbis azt hittem, hiszen ha Hermione bajban volt én mindig segítettem neki és megvédtem. Nem akartam, hogy jól mûködõ kis triónk miattam és egy halovány érzés miatt bomoljon szét.
De mikor az Idõ Termében Hermione megsérült és felmerült a gondolta, hogy elveszíthetem, egy megmagyarázhatatlan erõ hajtott elõre, hogy megbosszuljam a sérülést.
Csak a nyáron tudtam nyugodtan, immár csaknem fájdalom nélkül végiggondolni a Rejtély- és Misztériumügyi Fõosztályon történteket. Rájöttem, hogy akkor, ott attól féltem, elveszíthetem azt, akit szeretek.
Sirius halálával Hermione maradt csak nekem. Legalábbis az ábránd nyárra, hogy lehet, hogy szeret. Elvégre van rá 50% esély! -gyõzködtem ilyenkor magamat. Ilyenkor az is mindig eszembe jutott, hogy azon a bizonyos karácsonyi bálon Hermione Viktor Krum partnereként volt jelen...
Dursleyéknál semmi dolgom nem volt, csak gondolkodni tudtam. Eszembe jutottak, amiket ötödikben mondott Hermione. Rólam... a megmentési kényszeremrõl... a képzelgéseimrõl... az épelméjûségemrõl. De mindig megszólalt egy másik hang is a fejemben. Elõször csak vékony, cincogó hangon mondta a magáét, a végén viszont már egész lényemet betöltötte átható dörgésével és optimizmusával. Ilyenekrõl beszélt hozzám: hiszen, bár megmentési kényszernek nevezte, mégis velem jött Sirius után... Õ maga íratta meg Rita Vitrollal a cikket, ami bebizonyítja, hogy normális vagy... Mindig segített neked, veled ment mindenhová, ahova kérted... Miért ne szeretne?
Aztán a nyár elmúlt. Visszakerültünk a Roxfortba. Hermione még szebb és nõiesebb lett a nyár alatt. Hullámos barna hajával és telt alakjával igazi szépség lett a lányból. Ezt pedig más fiúk is észrevették, én pedig úgy vettem észre, a lány csak barátként tekint rám, hát nem erõltettem a dolgot. Mégsem tudtam teljesen elfojtani az érzéseimet. Óvón figyeltem Hermione minden mozdulatát, féltékenyen lestem, hogy kikkel beszélget. Egyre több idõt töltött a könyvtárban. De mikor néha utánamentem, láttam, hogy nem olvas, hanem egy félreesõ sarokban sírdogál. Ilyenkor mindig igyekeztem gyorsan eltûnni a könyvtár környékérõl is. Aztán egyszer picit tovább maradtam, és felfigyeltem rá, hogy Hermione motyog magában.
Nem kellek neki... Olyan szerencsétlen vagyok... Még Ginnyvel is többet beszélget, mint velem... Biztos csúnyának tart... Miért várok mégis rá? Miért nem szeret? Miért? -jajdult fel ilyenkor a lány. Valószínûleg észre sem vette, hogy mindezeket félhangosan mondja.
Ekkor elszántam magam. Nem tudtam tovább hallgatni, ahogy a szívemnek legkedvesebb személy becsmérli önmagát. Nem érdekelt, hogy elárulom magam és visszautasíthat.
- Hermione, ezt most azonnal hagyd abba! -léptem elõ hirtelen a polc mögül.
- Mit? -próbálta eltüntetni sírásának nyomait és tagadni a dolgot Hermione.
- A sírást. És hogy itt gubbasztasz és sajnálod magad. Ne is tagadd, mindent hallottam!
- Harry Potter! Te hallgatóztál! -csattant fel a lány.
- Igen, hallgatóztam. Már napok óta figyellek... Nem tudtam tovább hallgatni ezeket a hazugságokat, amiket itt összehordasz magadról.
- Sajnos Harry, ez mind az igazság -suttogta összetörten Hermione- én már csak egy ilyen csúf, sírós banya maradok...
- Hermione -lépett Harry a lány elé, és gyöngéden felemelte az állát- Nekem te vagy a legszebb lány, akit valaha is láttam! Okos vagy és gyönyörû! Szeretlek! Sajnálom, csak ennyit akartam -azzal Harry félszegen puszit nyomott a lány homlokára és ment volna el.
Hermione viszont tarkójánál fogva szájához húzta a fiú száját és megcsókolta Harryt. Ebben a csókban minden érzésük benne volt. Harry már mindent értett a lány érzelmeivel kapcsolatban. Õ volt az a fiú, akirõl a lány álmodozott. Hermione Granger szerette õt, Harry Pottert! Késõbb megtudta, hogy pont azóta a bizonyos karácsonyi bál óta...

Írj kritikát!