-Hol van Kingsley? Nem láttátok? –aggodalmaskodott Dumbledore.
-Mindegy, most nem érünk rá keresgélni! Gyorsan kell cselekednünk! –mondta elszántan Harry.
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!
-Mi ez?! –ijedt meg Ron.
-Nem hallod?? Ez Hermione!!! És egy férfi... szerintem Kingsley hangja... -tanakodott a szemüveges fiú.
-Hogy jussunk be? –kérdezte a házat vizslatva Tonks.
-Nem tudom, csak gyorsan! Várj... ha Kingsley véletlenül behoppanált, akkor mi is bejutunk!
-Ez túl egyszerû! Véleményem szerint ez egy csapda... nem hiszem, hogy Voldemort nem tett volna valami bûbájt házra, hogy ne jusson be senki!! -ráncolta a szemöldökét Tonks.
-Most nem érünk rá ezzel foglalkozni! Azonnal hoppanáljatok! –adta ki a parancsot Dumbledore, majd eltûnt.

Lassan a többi varázsló is elkezdett hoppanálni. Végül mindenki megérkezett az elõszobába.

-Rendben. Mindenki itt van? –suttogta Dumbledore, majd körülnézett. –Induljunk.
-Már vártam rád, vén Dumbledore! Csak nem a kis szajhátokért jöttetek? –szólalt meg egy reszelõs hang a hátuk mögött.

Harryben forrt a düh... ölni... ölni... csak ez járt a fejében. Hirtelen hátrafordult, majd beleharsogta a sötétségbe:

-Adava Kedavra!!! -kiáltotta, de Voldemort még idõben elugrott.
-Haha!! Látom, nem vagy valami fürge!

Erre rögtön több átkot is küldtek rá a rend tagjai, de a pajzsbûbáj megvédte.

-Hol van Hermione? És Kingsley? –kérdezte szemét összeszûkítve Harry.
-Csak akkor kapjátok vissza õket, ha elmondjátok, hol van a fõhadiszállás!
-Na, persze! Akkor az egész már nem ér semmit! Úgyis csak átejtesz! –mondta sötéten Tonks.
-Hát, ti akartátok! Ezért mind meghaltok!! –kacagott a mágus.

Hamarosan ott termett körülötte az összes halálfaló. Eszeveszett harcba kezdett a jó és a rossz oldala. A halálfalók túlerõben voltak, így hamar „leterítették” a rend tagjainak nagy részét. A nagy csatában nem is figyelt senki Harryre. Mikor úgy látta, elég nagy a robaj, óvatosan indult fel a lépcsõn, miközben hátrasandított, nem látja-e valaki. Jól tette, mert éppen egy halálfaló akarta megtámadni, de egy Stuporral elállította útjából. Gyorsan fellopakodott, majd eltûnt a kanyarban.
Hosszú folyosóval találta szembe magát, de rögtön a legközelebbi ajtón akadt meg a tekintete. Ez az egyetlen volt bereteszelve, olyan zárakkal, amit az Azkaban is megirigyelhetett volna. Pár másodpercig ott tétlenkedett, majd kimondta az elsõ eszébe jutó varázslatot:

-Alohomora! -suttogta, és nagy ámulatára a zárak és láncok szép sorjában eltûntek az ajtóról, majd az magától kitárult.

Feszengve belépett.

-Haha!! Jól tudta a Sötét Nagyúr, hogy el fogsz jönni a kis barátnõdért a megmentési kényszered miatt! –kacagott fel egy férfihang.
-Ki van ott? –szûkítette össze a szemét Harry, mert a sötétségben nem látott semmit.
-Lumos! -mondta a férfi, majd pálcája az arcát is megvilágította.
-Féregfark... –mondta sötéten a fiú. –Hol van Hermione és Kingsley?
-Itt, kérlek szépen! –mutatott világító pálcájával a két fogoly felé.

Borzasztó látvány tárult a szeme elé. Hermione eszméletlen volt. Csontsovány testét szakadt, mocskos ruha fedte, szemei karikásak voltak, ajkai teljesen kiszáradtak, testét pedig kék-zöld foltok borították.
Kingsley se volt sokkal jobban. Még saját ruhája volt rajta, de az is szakadt, piszkos volt. Õ is el volt ájulva, látszott, hogy sokat kínozták.
Harry pár másodpercig meg sem tudott szólalni. Az elsõ dolog volt ami az eszébe jutott a bosszú, csak a bosszú.

-Capitulatus! –ordította Harry, mire Pettigrew-ról lehervadt a vigyor, majd a falnak csapódva eszméletét vesztette.

Gyorsan odaszaladt a foglyokhoz és kiszabadította õket. Hermionét felkapta az ölébe és bal karjával rázni kezdte a lányt.

-Hermione!!! Térj már magadhoz!!

A lány erõtlenül felnyitotta a szemeit.

-Harry... -mosolyodott el.
-Szerelmem! –nevetett fel Harry, majd megcsókolta Hermionét. –Soha, soha nem foglak magadra hagyni!
-Szeretlek... –mondta rekedten a lány. –Harry... adj vizet... vizet...
-Nincs nálam, de azonnal kapsz, ha biztonságban vagyunk. Most az a lényeg, hogy kijus...

Nem tudta befejezni, mert a halálfalók berobbantak a szobába.

-Hehehe!! Sajnálom, de jó páran benne lesznek a gyászjelentésben a rend tagjaiból! –mondta gúnyosan egy oly’ jól ismert hang.
-Malfoy... –suttogta Harry, majd óvatosan lerakta Hermionét.

Fogalma sem volt, mit csináljon. Ott volt vagy húsz halálfaló, õ meg csak egyedül... még ha Kingsley felébredne... de akkor sem tudna harcolni...
Amíg ezek a gondolatok jártak a fejében már jó pár átkot ki kellett védenie. A halálfalók nem látszottak könyörületesnek, így Harry sem volt velük az. Minél több ellenségét próbálta eltalálni, de ezzel nem ment semmire, mert a sötét oldal erõsebb volt nála. Már teljesen kifogyott a szuszból és majdnem feladta, de valami pukkanás szerû hangot hallott a háta mögött. Azonnal megpördült a tengelye körül és szembetalálta magát Dumbledore-ral, Tonkssal, Lupinnal és Mordonnal. Elég vészesen festettek. Vérfoltos volt a ruhájuk, sok seb éktelenkedett testükön. De a szemükben csillanó elszántság és bosszúvágy erõssé tette õket.

-Nocsak, visszamerészkedtek a túlélõk? –kérdezte gúnyosan Bellatrix, de látszott szemében a félelem.

Azonnal, szinte véget nem érõ csatába kezdtek. Harry ahol csak tudott, segített. Végül Dumbledore két átok kivédése közben egy zsupszkulcsot adott Harrynek.

-Fogd ezt, és vidd el Hermionét meg Kingsleyt!

Harry azonnal cselekedett. Tudta, nem ajánlatos itt hagyni a harcolókat, de meg kellett tennie. Legalább hárman meneküljenek meg...
Gyorsan megfogta a két foglyot, majd megérintette a zsupszkulcsot. Kicsivel késõbb már a Grimmauld téren találták magukat.

Írj kritikát