Perselus Piton a könyvtár asztalánál ült. Arcát kezében tartotta és
bárki aki ismeri a professzort nem hitt volna a szemének. Úgyanis a
tanár arcáról olyan érzelmeket lehetett leolvasni amit idáig soha. A
kétség, a düh és a csalodottság furcsa elegye volt most kiülve az
arcára.
A mi derék professzorunk nem értette, hogy hogyan kerülhetett ilyen
helyzetbe. Körübelül 17 évvel ezelőtt mikor Shanon megmondta neki,
hogy gyereket vár és hogy ő az apa, először mérhetetlen bűszkeség
és öröm öntötte el, de a pár perces örömöt úgy fújta el a szél ahogy
jött a felismerés. Nem válalhatja fel a gyereket és Shanonát sem. Nem
teheti kockára az életüket. Ő volt szinte az utolsó beépített embere a
Rendek. Nap mint nap farkas szemet nézett a halállal.
És tudta nagyon jól, mégha el is rejtené Shanonát és a kicsit előbb
utobb megtalálnák őket és akkor megőlnék vagy ellene használnák
őket.
De azt is tudta, hogy Shanona nem értené ezt meg. Vele akart volna
maradni. ÉS előbb utobb őt is meggyőzte volna arról, hogy nem lesz
semmi baj.
Bár tudta, hogy fájdalmat okoz annak a nőnek akit ő a világon
mindennél jobban szeret. Mégis megtette. Megalázta és elüldőzte őt. S
a szavak amiket a lány fejéhez vágott neki éppen annyira fájtak mint
Shanonának, tudta, hogy ezt kell tennie.
Fogalma sem volt róla, hogy ezzel a halálba taszítja a lányt. Mikor
Voldemort nagyúr eltünt Shanona és a kicsi keresésére indult. Lassan
két év telt el azóta. Sejtette, hogy Shanona visszatér a tündékhez.
Nagyon jól tudta, hogy Shanona tünde, de arról fogalma sem volt, hogy
a királyi család tagja, sőt, hogy ő maga a trónörökös.
Mindig úgy gondolta, hogy Shanonának és neki egy gyönyörü
kislányuk született és pontosan olyan mint az édesanyja. Annál
nagyobb volt a döbbenet mikor az egyik Gondori követtől akit
megvesztegetett megtudta, hogy fia született.
Ha. Éltében először nem hallgat a megérzéseire és lám máris
becsapták. Hermionénak igaza van a nagyapjuk az az Elrond vagy
hogy is hívják, tényleg ért ahoz, hogyan hitessen el másokkal akármit.
De emelett hatalmas tekintéje is lehet ha egy Gondori nemest rá tudott
venni arra, hogy hazudjon.
Azóta eltelt évek alatt nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna
Shanonára és a kicsire. Sokszor élképzelte, hogy mit csinálhat most. Mi
lehetett az első szava. És sokszor tette fel magának a világ
legrosszabb kérdését. Mi lett volna ha?
És az, hogy taníthatott és gyerekek közelében volt, csak még inkább
keserűvé tette. A rengeteg vidám gyerek aki mögött ott állnak a
szüleik. Akik mondhatják azt, hogy apa. Mérhetetlen haraggal töltötte
el.
És most itt van ez a három lány. Az ő lányai: Hermione, Lucy és Amélia.
Hát igen. Gyönyörüek, bátrak és okosak. Tisztára mint az anyjuk.
- Hermione Piton, Lucy Piton, Amélia Piton- izlelgette a neveket a
professzor. Bár tudta most már azt is nagyon jól, hogy a lányokat ki
kellet meneketni középföldéről és megkapták a Gragnger nevét, de
azért kiváncsi volt, hogy mi lehett az eredeti vezetéknevűk.
Tudta, hogy a tündék ritkán használnak vezetékneveket, főleg a királyi
család. De a lányok a St. Mungóban születtek tehát kellet, hogy
kapjanak vezetéknevet.
Bár tudta nagyon jól, hogy Shanona biztos nem atta az ő
vezetéknevét a lányoknak. De más elképzelése nem is volt.
Még nagyon korán volt, de nem is igazán vágyott társaságra. Úgy
gondolta lemegy a konyhába és a csésze kávé mellet megprobálja
kiszellőztetni a fejét. És majd után megprobál majd beszélni a
lányokkal.

Mikor Piton belépett a konyhába vele szemben három lány ült, akik
annyira ismerősők voltak. Mind a háromnak gyönyürű hosszú sőtét
haja, és olyan szép arcuk volt, hogy azt nem lehetett leírni.
Mégis mikor meglátta a középen ülő lányt, már tudta mért volt neki
olyan ismerős. Szája kiszáradt és az is csoda volt, hogy ennyit kitudott
préselni magából.
- Shanona...- suttogta elhalóan. Mire a lány megrázta a fejét, majd
Hermione és húgai is lecsukták a szemüket. Majd a következő
pillanatban már újra ott voltak, mit emberek. Majd fölálltak és a
professzort megkerülve elindultak az ajtó felé. Licy ment leghátúl így az
ő kezét kapta el mikor magához tért kábulatából.
- Lányok. Kérlek bocsássatok meg!- szólalt meg pár másodpercnyi
tétóvázás után. De Lucy gyengéden kihuzta a kezét Piton
professzoréből.
- Nagyon sajnáljuk amit tettünk. De ne kérje, hogy bocsássunk meg-
mondta halkan majd Hermionéval és Miával kilépett a konyhából.

Bill és Charli egy ideig még döbbenten álltak az események előtt majd
Charli bátyjához fordult.
- Menj utánuk. Úgyis olyan jól értesz a női szivekhez- suttogta úgy,
hogy Piton ne hallja.
Bill vágott egy fájdalmas grimaszt, de azért felállt, de még mielőtt
elindult volna tarkon vágta Charlit.
Ő is lehaladt Piton mellet, majd elnézést kért és kisietett a konyhából,
de az ajtot nem csukta be így a két bent maradó jól halhatták mit kiállt
a lányok után.
- Lányok álljatok meg! Nem menekülhettek örökké! Halljátok?!

Az összetört Piton azt sem vette észre, hogy Charli a konyhában van.
Kábán az asztalhoz sétált és leült arra a helyre ami szembe volt a
lányok székével.
- Hát úgylátszik nekem maradtak mára ezek szerint az összetőrt férfi
szivek- jegyezte meg magában Charli. Majd minden bátorságát
összeszedve átüllt a Piton melletti üres székre.
- Ne csüggedjen porfesszor. A lányok előbb utobb megenyhülnek. Még
túl mély a gyászuk. Hisz nem is igazán gyászolhatták meg az anyjukat
máris elszakították őket egymástól és attól a helytől ami az otthonuk
volt több mint nyolc évig- mondta, de nem volt biztos benne, hogy Piton
meg isértette amit mondtott mert úgy olyan arcar meredt maga elé
mint akkor amikor leült a helyére. Igazából még arra sem reagált
amikor Charli leült mellé.
- Higgye el a lányok, meg fognak bocsátani és akkor olyanok lesznek
mint egy igazi nagy család- probálkozott újból Charli. De úgy látszott
Piton most sem fog reagálni a szavaira ezért már nyitotta is a száját,
hogy tovább probálkozzon, de ekkor a professzor kicsit oldalra
fordította a fejét.
Így egyenesen bele tudott nézni Charli szemébe és olyat tett mire
Charli a legkevésbé sem számított. Elmosolyodott. Majd, hogy Charli
döbbenete tovább nőjön, meg is szólalt és nem is akármit mondott.
- Köszönöm- mondta és arcán még mindig ott volt az a kis halvány
mosoly, majd felállt és kilépett a konyhából magára hagyva a döbbent
Charlit.
Mikor Charli magához tért a döbbenetből diadalmasan elvigyordott.
- Hát igen. Én aztán tudok. Még a végén elmegyek a St Mungóba
lelkisegélyesnek- jegyzte meg, majd aztán láthatoan megborzongott
ahogy arra gondolt, hogy akkor olyan idióták vennék körül mint
Lockhárt.

Írj kritikát